Dawn - Virradat - harmadik fejezet

3. FÁJDALMAS MÚLT

Bella:

MINDANNYIAN A HÁZBAN GYÜLEKEZTÜNK. Ugyanis Sarah megkért, hogy hívjam ide Jaket, Sethet és Leaht is a gyűlésre. Fogalmam sem volt arról, hogy mit akar. Már mindenki ideért persze Emmett és Rose nem voltak itt, mert nyaraltak. De azt mondta, hogy nem fontos, hogy ők is itt legyenek, mert már hallották a történetet. Mindenki leült, vagy a kanapéra, vagy a földre, ahol volt hely. Egyedül csak Sarah felénk fordulva.

- Köszönöm, hogy mindannyian eljöttetek. Az életem történetét szeretném elmesélni nektek. – mondta komolyan. – Aki már hallotta e történetet, nyugodtan elmehet, nem kell megint végighallgatnotok. – mosolygott a családomra, persze Renesmeere és rám ez a kijelentés nem vonatkozott. Senki sem mozdult. – Akkor folytatnám is. Tudom, hogy téged Bella nagyon érdekel, hogy mi történt velem.

- Öm… Nos, igen. – szégyeltem el magam.

Elmosolyodott.

- Tudod, engem is érdekel a te történeted, úgyhogy remélem, majd valamikor megosztod velem. Én szívesen elmesélem az enyémet. Úgy gondolom jogotokban áll tudni, hiszen már ti is a családomhoz tartoztok.

- Természetesen. – már én is mosolyogtam.

- Akkor kezdeném a leges legelején.

3000 évvel ezelőtt született meg világunk legelső vámpírja. Mikor édesanyja világra hozta, szülei megdöbbenten és ijedten figyelték a hófehér, kemény bőrű és piros szemű csecsemőt. Úgy gondolták, hogy a gyermek a sátán reinkarnációja, ezért szerzeteseket hívtak, hogy mentsék meg az újszülött lelkét. A szerzetesek nem tudtak tenni semmit a gyerek megtisztulásáért, ezért úgy döntöttek, hogy megölik. Sajnos a fiú szülei sem ellenkeztek, viszont a halála előtt nevet adtak neki, hogy Isten keresse meg és mentse meg a túlvilágon. A gyermek a Dark nevet kapta, amely annyit tesz Sötétség. Jól illik rá. – jegyezte meg. - A még csak pár napos csecsemő mindent felfogott, amit körülötte terveztek az emberek, emiatt annyira bedühödött, hogy mindenkit megölt, aki csak a halálát kívánta. Dark miután megízlelte a vért szülei testéből, úgy nevezte magát, hogy Vámpír. E híres szót, azokból a szavakból rakta össze, melyek a legjobban illenek rá. V, mint vér. Á, mint árny. M, mint mámor. Í, mint izgalom. És R, mint romlott. Attól a naptól fogva folyamatosan emberekkel táplálkozott, bizonyítva, hogy ő neki ugyan nem parancsol senki.

Pár évszázaddal később egy napon elment vadászni. Sok ember akadt az útjába, így bőven volt miből lakmároznia. Az utolsó áldozatából csak pár kortyot ivott, így a férfi életben maradt. Az élettel teli testet a földre ejtette, mikor az a karjaiban fájdalommal teli rángatózásba kezdett. Dark nem tudta, hogy mi történik, de túl kíváncsi volt ahoz, hogy megölje, így elvitte a szerencsétlen férfit a rejtekhelyére és végig figyelte szenvedését. Három nap multán a férfinak elmúlt a fájdalma, és kinyitotta szemét. Dark meglepetten meredt a vörösen izzó szemekre, majd mikor magához tért, közelebb ment, és vizsgálni kezdte a férfit. A bőre teljesen hófehér és kőkemény lett. Szívdobogása leállt. A vér is teljesen megfagyott ereiben. Amint rájött, hogy egy vámpírt hozott létre, ördögi röhögésben tört ki.

Ekkor lett egy új célja, méghozzá az, hogy egy egész hadsereg királya legyen. Ő akart uralkodni az egész világon. Egy nap egy városra támadt, és az összes lakót átváltoztatta. Arra viszont nem számított, hogy az újszülöttek egymást fogják megölni. Összesen öt vámpír maradt életben. Ti is ismeritek őket. Ők rangban közvetlenül Dark alatt vannak. Aro, Caius, Marcus, Vladimir és Stefan. Dark úgy tekintett rájuk, mint a fivéreire. De a kedvence Aro volt. Ezért is ő a Volturi vezetője. Mind az öten nagyobb hatalmat szerettek volna, de tudták, hogy nem fogják tudni legyőzni. Ezért a szolgálatába álltak. Ebben az időben kezdtek el terjengeni a vámpír babonák. Ezek után már óvatosabb volt. Nem kockáztatta meg, hogy az emberek tudomást szerezzenek róluk, ezért Olaszországnak egy távoli szigetén építtetett egy palotát. Majd törvénybe hozta, hogy embereknek nem szabad megtudniuk, hogy léteznek. Csak akkor, ha azt később vámpírrá változtatják. Apám és öt csatlósa oldalán újabb vámpírok jelentek meg. Most már jobban figyeltek arra, hogy ne öljék meg egymást az újszülöttek. Azt is megfigyelték, hogy néhány vámpírnak van valamilyen képessége. De mindenkinek csak egy. Dark volt az egyetlen, aki több képességgel bírt, mint bárki más. Senki sem tudja, hogy pontosan mennyi van. Csak néhányat ismerek. Minden vámpír, aki őt szolgálta, azokat a családjának tekintette.

A családja évszázadokon keresztül nőtt, de egyszer alaposan megcsappant. Vladimir és Stefan egy külön klánt hozott létre, amely nem szolgálta többet őt. Majd újabb és újabb vámpírok jöttek létre, akik szétszéledtek az egész világon. Őket a saját emberei hozták létre titokban, hogy megdöntsék az uralmát. De nem sikerült nekik. Akik pedig túlélték, azok elmenekültek, és néha egy-egy vámpírt létrehoztak. Aro, Caius és Marcus nem mertek fellázadni apám ellen, mert tudták, ha megtennék, meghalnának. Később jelentősebb csata történt, Vladimir és Stefan klánja Dark-ékra támadt, de természetesen leverték őket, és a klánból csak Vladimir és Stefan maradt életben.

1598-ban Franciaországban Dark megismert egy gyönyörű hosszú szőke hajú asszonyt. Első látásra egymásba szerettek. A lány neve Elizabeth Mall volt. Már a második találkozásnál bevallotta a lánynak, hogy micsoda ő, de a Elizabeth-et ez nem érdekelte. Néhány héttel később szerelmük beteljesült és ezt együttlétükkel akarták megünnepelni. Nagyon boldogok voltak, hogy végre ennek is eljött az ideje, viszont arra nem számítottak, hogy Dark nem fog tudni uralkodni magán, és szinte majdnem hogy megöli Elizabeth-et. A lánynak számtalan csontja eltört. – milyen ismerős ez a történet. Szerelmemre nézek, akinek a fájdalom és a bűntudat teljesen ellepi arcát. Megszorítottam kezét, majd visszahúztam pajzsomat, hogy láthassa gondolataimat. Renesmee-t és magunkat mutattam neki. Hogy ha az-az egész szenvedés nem történt volna meg, akkor a mi kicsi lányunk sem létezne. Végig figyeltem arcát, míg gondolatban üzentem neki, majd végül elmosolyodott. Örömmel nyugtáztam, hogy ezt elintéztem és újból Sarah-ra emeltem tekintetem. - Miközben Dark látta, hogy szerelme szenved a fájdalomtól és már közel van a halál, úgy döntött átváltoztatja. Elizabeth 3 teljes napon keresztül szenvedett a méregtől, de amint jobban lett, csakis szerelmére koncentrált. Miután együtt visszamentek Olaszországba, összeházasodtak. Ettől a naptól fogva volt az asszony neve Elizabeth Mall Dark.

És itt jön a csavar. Elizabeth és Dark a vérszerinti szüleim, ha mondhatjuk így tekintve, hogy nincs vérünk.

- Mi? Várj, ez most komoly? – kérdezi Jake ugyan olyan meglepetten, mint én. – És mégis hogy? Hiszen a vámpíroknak nem lehet gyerekük.

- Mindjárt megtudjátok. – kuncog boldogan. – Na szóval. Édesanyám miután vámpír lett, nem volt hajlandó embert ölni, ezért állatokkal kezdett el táplálkozni. Ő volt az első, aki a vegetáriánus életmódba lépett. Ezt apám először rosszallóan nézte, de később belenyugodott. Nagyon szerelmesek voltak egymásba. Az anyám lett a vámpírok királynéja. Egy évszázaddal később, anyám terhes lett. Apám régen sokat próbálkozott más asszonyokkal, hogy teherbe essenek, és Aroék is, de nem sikerült. Majd mikor anyám állapotos lett, olyan boldog volt, mint még soha. Anyámnak ez volt a különleges képessége, ennek hála, hogy én létezem. Ez volt a világ legjobb képessége, ugyanis ha két vámpír létre tud hozni egy saját gyermeket, akkor az a gyermek a többi fajtánk bélieknél sokkal erősebb lesz, mivel ő tisztavérű vámpír. Ami annyit jelent, hogy mindkét szülője vámpír. Ugyanez vonatkozik a fél vámpírokra is. – mosolygott Renesmeere. – Édesanyám 9 hónap után megszült. A vámpíroknál a terhesség ugyan úgy zajlik le, mint az embereknél. Így 1700. január 1-jén a világra jöttem.

20 év alatt értem el a 4 éves kort. Imádtam szüleimet, és ugyan úgy ahogy édesanyám én sem voltam hajlandó embert enni. De apám azt akarta, hogy erős legyek, így nem engedte. 1720-ban megszületett két testvérem is. Ikrek voltak, őket is ismeritek. Jane és Alec. – elakadt a lélegzetem. Még, hogy Jane és Alec? Hiszen ők egyáltalán nem hasonlítanak Sarah-ra. – Nagyon jó testvérek voltunk, szerettük egymást, és mindig együtt voltunk. Az édesanyánk és apánk edzet minket, bár édesanyánk inkább azt akarta, hogy boldogok legyünk, és ne harcoljunk. Apám már születésétől fogva gyűlölte az embereket, és cseppet sem tetszett neki, hogy édesanyám szimpatizál velük. – eddig Sarah boldogsággal beszélt a családjáról, majd hírtelen a szeme tele lett fájdalom, szomorúsággal és kínnal. El sem tudtam képzelni, hogy mi következhetett ezután. – Egy napon a testvéreimmel édesanyánkat akartuk meglepni, mert a születésnapja volt. Mikor a szobájához értünk éreztük, hogy apánk is ott van. Vidáman nevetgélve nyitottunk be, de ami a szemünk elé tárult, már is arcunkra fagyasztotta boldogságunkat. Apánkat, édesanyánk fölé hajolva láttuk meg, amint elharapja a torkát. Jelenlétünket érzékelve hirtelen felénk fordult, és a szájából édesanyánk maradványai hullottak ki. A látványtól teljesen ledermedtünk, nem értettük mi történik. Mikor végre magamhoz tértem, apámnak rontottam, de ő könnyű szerrel kitért támadásom elől. Jane és Alec is nekitámadt, de mielőtt még hozzá érhettek volna, lefogta őket és egy mozdulattal kitörölte memóriájukat. Felém fordult, én pedig támadóhelyzetbe álltam, de ő sokkal gyorsabb volt nálam, így egy szempillantás alatt az én emlékeimet is kitörölte a szörnyű látványról. Ez volt az egyik képessége, és bármilyen emléket a helyébe tudott rakni.

Másnap a szobánkban játszottam testvéreimmel, mikor minden eszembe jutott az előző napról. Azonnal testvéreimhez fordultam, s kérdeztem, hogy mire emlékszenek a tegnapp napból, de csak olyan dolgokat mondtak, amik valójában nem történtek meg. Rájöttem, hogy apám kitörölte emlékeinket, de valamiért rajtam nem fogott ereje. Ezek után, legjobbnak láttam úgy tenni, mintha nem emlékeznék semmire, és megvártam, hogy besötétedjen. Addig is testvéreimmel édesanyánk keresésére indultunk. Apánk azt mondta, fontos dolga akadt, ezért elment egy időre. Jane és Alec természetesen hittek neki, se én tudtam az igazságot. Mikor már sötét volt, elmondtam Jane-nek és Alec-nek, hogy mit tett apánk édesanyánkkal. Először erősen ellenkeztek, de végül hittem nekem, amiatt is, mivel ha édesanyánk elment valahova, mindig elköszönt tőlünk. De most nem. Ezt az egyet elfelejtette beletenni hamis emlékeinkbe. Amilyen halkan csak tudtunk, kiszöktünk a kastélyból. Amint kiértünk villámgyors futásba kezdtünk. Pár percen belül üldözőink lettek, apánkkal az élen. Apám rájött, hogy én mindenre emlékszem, nem fogott rajtam az ereje. Sajnos ő sokkal gyorsabb volt nálunk, ezért hamar beért minket. Próbáltunk kitérni előle, de nem sikerült. Visszakényszeríttet bennünket a kastélyba. Majd Jane és Alec memóriáját, ismét kitörölte, de az enyémet nem. Engem bezárt a szobámba és őröket állított az ajtóm elé. Néhány órát töltöttem csak a szobámban, ugyanis Carlisle a segítségemre sietett és elintézte az őröket. Ekkor már ismertem őt, mivel elég sokat járt hozzánk. Mikor belépett azt mondta: „ Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak, és biztonságos helyre vigyelek távol az apádtól”. Suttogta. Bíztam benne. De mielőtt még elmenekültünk volna megkértem valamire. „Kérlek, vigyük magunkkal a testvéreimet is, Jane-t és Alece-t. Nélkülük nem megyek el.” Erre csak annyit felelt: „Természetesen”. Elindultunk Jane és Alec szobája felé. Mikor benyitottunk, először meglepődve néztek rám, majd a szemükben egyre nagyobb düh lett. Jane szólalt meg először: „Te rohadék. Hogy merészelsz visszajönni, azok után, amit tettél?” Üvöltött rám. Nem tudtam, hogy miről beszél. Még sosem láttam őt ilyennek. „De hiszen én nem csináltam semmit. Mi bajotok van?” Ekkor Alec szólalt meg: „Még hogy nem csináltál semmit? Hiszen megölted szeretett édesanyánkat!” Hitetlenkedve és megzavarodottan néztem rájuk, és Carlisle is. „De hát nem én voltam. Nem emlékeztek? Apánk ölte meg. Ti is ott voltatok, csak kitörölte a memóriátokat és mást tett a helyébe. El is akartunk menekülni, de apánk visszahozott minket. Engem a szobámba zárt, nektek meg új emlékeket adott. Nekem csak azért nem törölte a memóriámat, mert valamiért rajtam nem fog az ereje!” Még dühösebbek lettek. „Ne hazudozz!!! Láttuk, hogy mit tettél. Elharaptad édesanyánk torkát, a szemünk láttára. És hogy merészeled apánkat rágalmazni? Ő nem tett semmi rosszat, és itt sem volt. Még, hogy ő ölte meg anyánkat, hiszen szerették egymást. De rajtad is meglepődtem Sarah. Hiszen anyánk szeretett téged, téged szeretett a legjobban és te is őt. Mindezek ellenére mégis megölted. Miért? Miért?” Üvöltötte Jane. Egyszerűen nem hittem el, hogy apánk képes volt rám fogni az egészet. És még hőn szeretett testvéreimet is ellenem fordítja. „Nem így történt…” Próbáltam volna a helyes út felé terelni őket, azonban Carlisle belém fojtotta a szót. „Jönnek. Menünk kell Sarah!” „A testvéreim nélkül sehova!” Sziszegtem. Láttam ekkor, hogy Jane és Alec meglepődik, hogy miért akarom őket is kimenekíteni. „Sarah! Mi nem vegyünk veled sehova! Többé már nem vagyunk testvérek. És egy napon, mikor már elég erősek leszünk, akkor megölünk téged!” Mondták egyszerre. Látszik, hogy ikrek, ugyan úgy gondolkodnak. Magamban üvöltöttem a fájdalomtól. Majd Carlisle fölkapott, kiugrott velem az ablakon, és elsüvített velem. Hosszú időn keresztül próbáltunk meglapulni, majd mikor már 10 évesnek látszottam, különváltam Carlisle-tól.

Útjaim során sok országba látogattam el, ahol különféle edzéseket végeztem, s e közben számtalan vámpírral ismerkedtem meg, akiktől sokat tanultam. De mivel én úgymond teljesen vámpír vagyok, ezért én gyorsabban tanultam. Később kiderült, hogy nekem sem csak egy különleges képességem van, hanem több is, úgy mint az apámnak.

120 évvel ezelőtt, megismertem egy férfit. Ő is vámpír volt, a neve Christian. – Sarah arca melegséggel és fájdalommal teli volt. – Együtt vándoroltunk országról-országra. Igaz, hogy még csak 13 éves voltam külsőre, ő pedig 18, de szerelmesek lettünk egymásba. Végre megint boldog voltam. Sajnos boldogságunk nem tartott sokáig. Összesen csak egy évig. Mikor azt terveztük, hogy Angliába megyünk, apám valahogy tudomást szerzett arról, hogy hol vagyok, és hogy van valakim. Megbízta a Volturi-t, hogy küldjenek katonákat és öljék meg Christian-t. Húsz katonát küldtek ellenünk, biztos, ami biztos. Sajnos akkor még nem voltam valami erős, Christian pedig a közelembe sem ért. Én csak tíz katonát tudtam megölni, Christian pedig hármat. A harc közben sajnálatos módon Christian-t megölték. A megmaradt hét katonából dühömben megöltem hármat, egyet foglyul ejtettem, de a maradéknak sikerült elmenekülnie. Még csak el sem tudtam tőle búcsúzni. Azonnal nekiláttam a fogoly kifaggatásának, hogy miért tették ezt, és hogy honnan tudták, hogy hol vagyok. Erre csak ennyit mondott: „A királyunk előtt nincs titok, ő mindig tud mindenről.” Még dühösebb lettem. „De mért ölte meg őt? Mit akart ezzel elérni?” Felröhögött. „Azt, hogy szenvedj. És, hogy a fájdalom által erősebb légy, hogy majd egy nap izgalmas küzdelemre tegyen szert.” Erre a válaszra nem számítottam. Csakis miattam halt meg Christian. Ha nem ismer meg, akkor még mindig élne. Megfogtam a fogoly fejét, és egy csavarással letéptem. Nincs kegyelem.

Megígértem magamnak, hogy soha többet egy szerettem sem fog meghalni miattam. Mindenkit megfogok védeni. De egyszerűen… - fordult Seth-hez. - …nem merek kockáztatni egy újabb szerelmet. Nem bírnám elviselni, ha téged is elveszítenélek.

Seth fájdalom teljes arccal nézett Sarah-ra és odasietett hozzá.

- Engem nem fogsz elveszíteni! Soha! Szeretlek és mindig veled leszek. – megölelte Sarah-t.

- Ne mond ezt! – eltolta magától. - Nem tudom, hogy a múltkor is, hogy tudta meg az apám, de… Nem akarom, hogy miattam meghalj. – fakadt ki Sarah. – Az is lehet, hogy jövőbelátó képessége van, és máris tudja, hogy… Jaj ne… Az nem lehetséges…

- Az jó ha jövőbelátó képessége van, mert akkor a farkasokat nem látja, mint ahogy én sem. – mondta boldogan Alice.

- Ez tényleg igaz. Alice nem látja azokat a dolgokat, amik velünk kapcsolatosak. – húzta fel állát Jake.

- De ha ő más? És ő képes látni? Elvégre ő a világon a legelső vámpír. Lehet, hogy neki nincsenek korlátai. – borzadt el Sarah arca.

- Ez, igaz. Sarah-nak igaza van. Nem tudunk semmit Dark erejéről. – értett egyet Carlisle.

- Szerintem, nincs igazatok. – állt fel Edward. – Elvégre, ha már tudná Dark, akkor már szólt volna a Volturi-nak, hogy intézze el a dolgokat. De Alice nem látott ezzel kapcsolatban semmit. Nem igaz?

- De igen. A Volturi nem tervez semmit. – nyugtatott meg mindenkit Alice.

- Na és, ha csak Dark és az emberei jönnek? – vetette föl a kérdést Jasper.

- Akkor mindannyian küzdünk. – lelkesedett Leah.

- És összehívjuk szövetségeseinket. – tettem hozzá.

- Nem kell aggódnod drágám. Ha valaki közelít hozzánk, azt Alice meglátja, és időben szól nekünk, hogy fel tudjunk mindannyian készülni. – mondta Esme megnyugtatóan. – Ha bárki úgy döntene, hogy idejön tönkretenni valamelyikünk életét, az mindannyiunkkal fog számolni.

- Mi egy család vagyunk. És mindenkit megvédünk. – mosolygott édesen Renesmee, bizalmat öntve mindenkibe.

- Rendben van. Köszönöm, hogy ilyen jó családom vagytok. – érzékenyült el.

Beszélgetésünk után Sarah és Seth elmentek sétálni. Edward és én pedig hazamentünk Renesmee-vel. Alvás idő volt.

Sarah:

Seth megfogta a kezemet, és együtt elhagytuk a házat. Nem tudtam, hogy hova megyünk, de nem is érdekelt, ha vele lehetek. Csöndben mentünk kézen fogva, élvezve a pillanatot. Melegséggel és boldogsággal töltött el a közelsége.

Az éjszaka gyönyörű volt, a csillagok csak úgy ragyogtak, és telihold volt. Erről eszembe jutott, hogy mindenki, sőt még ő maguk is vérfarkasoknak hívják magukat, miközben ők csak alakváltók. Bizonyára még nem találkoztak igazi vérfarkassal. Várjunk egy percet. Máris besötétedett volna? Ilyen sokáig meséltem a történetemet? Meglepő.

- Milyen gyönyörű este. És telihold van. – mosolygott Seth.

- Egyetértek. – viszonoztam boldogságát. – Amúgy találkoztál már vérfarkassal?

Úgy nézett rám, mint aki nem érti, hogy miről beszélek.

- Hiszen én is az vagyok.

- Nem, te nem vagy az. Te és a falkád alakváltók vagytok. Akkor lennétek vérfarkasok, ha csak teliholdkor változnátok át. – világosítottam fel.

Elgondolkodott.

- Igen, igazad van. Na és te? Találkoztál már vérfarkassal? – vonta fel szemöldökét játékosan.

- Igen. Van néhány barátom is köztük.

- Komolyan? – hitetlenkedett.

- Igen. Igaz, hogy ők is olyanok, mint ti. A vámpírok a legnagyobb ellenségeik. De nekem mégis sikerült barátságot kötnöm velük. Igaz, hogy néha emberrel táplálkoznak, de csak akkor mikor már nem elég nekik az állatvér.

- Hűűű. Hát akkor mi jobbak vagyunk valamilyen szempontból. – vigyorgott.

- Nos, hát igen. Csak mivel ők embervérrel táplálkoznak néha, ezért erősebbek nálatok. – morgott erre valamit. Csak vigyorogtam rajta. – De nekik van egy gyenge pontjuk. Persze csak azoknak, akik még nem olyan régóta vérfarkasok. A fiatalok csak teliholdkor tudnak átváltozni, viszont azok, akik már régóta vérfarkasok, bármikor át tudnak. Már sajnos nincsenek belőlük sokan. Pár évszázaddal ezelőtt alaposan megcsappant a számuk. Caius, apám csatlósa sokat megölt közülük. De csak azért mert, egyszer majdnem megölték őt, és bosszúból elkezdett rájuk vadászni. Néhányan persze túlélték mészárlását.

- És az igaz, hogy ha megharapnak, vagy megkarmolnak valakit, akkor az is vérfarkassá válik? – kérdezte.

- Nem, ez csak babona. Náluk ez a mutáció családi örökség. Fiúk és lányok egyaránt öröklik. És kábé 14 éves koruk körül, tudnak átváltozni.

- Na és ők öregednek?

- Ugyan olyanok e szempontból, mint ti. Ha sokszor átváltoznak, akkor ők sem. És azok, akik már tudják irányítani az erejüket, meg tudják állni, hogy teliholdkor se változzanak át.

- Értem. – gondolkodott el.

Csöndben tovább sétáltunk, és egy tisztásra érkeztünk, majd megpillantottam…

- Egy vízesés… Milyen gyönyörű. – szóval ide akart elhozni. Már értem.

- Igen az. Kiskoromban sokat voltam itt. – emlékezett vissza. - Ha csak gondolkodni akartam, mindig ide jöttem, még ma is.

- Hát nem csodálom. Egyszerűen hihetetlen. – lenyűgöző volt a táj.

A tisztás hatalmas volt, és a föld tele volt gyönyörű virágokkal. A tisztás egyik végén volt egy hatalmas szikla, és belőle jött a vízesés. Ilyenkor sokkal szebb lehet, mint nappal. Csillagok alatt, tücskök ciripelésével, halk vízcsobogással. Ez a legromantikusabb hely, amit valaha láttam. Itt minden olyan nyugodt és békés, örökké itt akarok maradni. Úgy érzem, minden bánat és szomorúság elhagy engem, és csak a boldogság marad meg. Olyan érzés volt, mintha szállnék. Sohasem akarok elmenni innen. Azt kívántam bárcsak megállna az idő, és akkor nem kellene aggódnom semmi miatt.

Hirtelen eszembe jutott édesanyám. Biztos tetszene neki ez a hely. Olyan gyönyörű a táj, mint amilyen ő volt. A közelségében mindig boldog voltam. Úgy éreztem, hogy sosem eshet bajom, mert ő velem van. Hosszú szőke haja volt, és mikor még ember volt kék szeme. Csak fényképet láttam róla, hogy milyen volt emberként, de már akkor is lélegzetelállító volt. Mikor vámpír lett, ha lehetséges, még gyönyörűbbé vált. Olyan volt, mint egy angyal. Mindig is olyan akartam lenni, mint ő. Mindenben rá akartam hasonlítani. Mikor meghalt, összedőlt bennem egy világ, azt hittem mentem belehalok a fájdalomba. Nem tudtam elviselni a tudatot, hogy nélküle kell tovább élnem. Ő jelentette számomra az életet. És apám elvette tőlem.

Összesen csak 3 vágyam vagy álmom van. A harmadik az, hogy megvédjem a szeretteimet. A második az, hogy a testvéreimet, megszabadítsam apámtól. Az első pedig az, hogy még egyszer találkozzam az édesanyámmal. Tudom, ha hiszek benne teljesülni fog. De csakis akkor tud ez az álom beteljesülni, ha… meghalok. El is terveztem már az életem, hogy mit hogyan fogok csinálni. Először is, megfogok ütközni apámmal és elveszem az életét, így a testvéreim végre szabadok lesznek, és minden emlékük visszatér. A harc során én is meghalok. Csak annyira leszek erős, hogy éppen hogy megtudom ölni, de ő is engem. De még, legalább addig életben maradok, míg látom, hogy Jane és Alec, hogyan kapják vissza a valódi emlékeiket. Újra azok lesznek, akik gyerekkorunkban voltak. Majd miután meggyőződtem efelől, a lelkem távozik a testemből, egyenesen édesanyám karjaiba. És boldog leszek, megint. Tudni fogom, hogy Jane és Alec jó életet fognak élni, és a barátaim segíteni fogják őket. Tudni fogom, hogy az apám a pokolban fog szenvedni. És tudni fogom, hogy most már örökké együtt leszünk anyuval. Másra nem is vágytam. Csak ennyire. – Anya… annyira hiányzol. – suttogtam.

- Tessék? Mondtál valamit? – kérdezte Seth.

Egy pillanatig haboztam, mintha a könnyeimmel küszködtem volna, ami nincs is. De a tudat, hogy hamarosan találkozok anyuval, boldogsággal töltött el.

- Nem, semmit. – mosolyogtam.

Elhallgattunk, és csak némán figyelt.

- Mit szólnál ahhoz, ha mesélnék az édesanyámról? – kérdeztem. – Elmesélném, hogy milyen volt.

- Szívesen meghallgatom.

Azzal elkezdtem mesélni neki édesanyám történetét. Hogy milyen volt emberként, hogyan változott át, és mikor. Hogyan viselkedett, hogyan nézett ki. Milyen képességei voltak. Miről, mit gondolt. Mit szeretett, mit nem. Elénekeltem egy dalt is, amit anyu minden nap énekelt nekem. Azt is elmeséltem, hogy minden vasárnap csak mi ketten elmentünk templomba imádkozni, majd mikor Jane és Alec is megszülettek, ők is jöttek. Minden szombaton elmentünk egy tóhoz. Szerettünk oda járni. Etettük a kacsákat és a halakat. Egyszerűen tökéletes és békés életünk volt, mikor együtt voltunk. Kizártuk az egész világot. És csakis egymásra figyeltünk, senki más nem létezett rajtunk kívül. Boldogok voltunk, nagyon.

Később meséltem Jane-ről és Alec-ről is. - Minden percben együtt voltunk. Játszottunk, és tanítottam őket, hogy hogyan védhetik meg magukat. Előfordult olyan, hogy anyunak el kellett mennie otthonról, és akkor én vigyáztam rájuk. A kötelék közöttünk nagyon erős volt. De mikor bekövetkezett az a végzetes nap… minden kötelék elszakadt, és már csak vékony cérnák tartják egyben, várva a pillanatra, mikor újra eggyé fonódhatnak. Tudtam, hogy még van remény, hogy újra együtt legyünk. Szerettük egymást, és a történtek után is tudom, hogy a szívűk egy része tudja az igazságot, és hogy még mindig szeretjük egymást. Bármit megtennék értük, bármit…

Miután befejeztem a történeteimet, megkértem, hogy meséljen magáról. Mesélt a családjáról, az édesapjáról hogy meghalt, és a falkáról. Így telt el az esténk, megismerve egymás szomorú és boldog pillanatait. Sosem fogom elfelejteni ezt a napot.