Dawn - Virradat - hatodik fejezet

6. VÉRFARKASOK

- HÁT TE MEG MIT KERESEL ITT? – meglepődött.

- Mi az? Már nem látogathatom meg a saját apámat? – kérdeztem mosolyogva, felvont szemöldökkel.

- De, de… Persze. Csak már annyira rég találkoztunk, és azt hittem, hogy elfeledkeztél rólam. – mondta megjátszott szomorúsággal.

- Régen találkoztunk? – elszűkült a szemem. – Apu… a múlt héten voltál nálunk. Nem emlékszel? Mi az már szenilis vagy? – viccelődtem.

Felnevetett, majd durcás képet vágott.

- De emlékszem, és nem vagyok szenilis. Csak sűrűbben is találkozhatnánk, mint hogy hetente. És leginkább azon lepődtem meg, hogy itt vagy. Elvégre mindig nálatok találkozunk.

- Ez igaz. Ne haragudj. Akkor most már többször jövök majd. És Renesmeet is hozom, már hiányzol neki.

- Ezt megbeszéltük. Nekem is hiányzik a kis tündérke. – kis szünetet tartott. – Na ne ácsorogjunk itt kint, gyere be.

Bementünk a házba, majd a nappaliban megpillantottam Suet. Odamentem hozzá, és megöleltük egymást.

- Szia Sue.

- Szia. Na hát, de rég voltál már itt. Nem szép dolog tőled, hogy ilyen ritkán jössz. – szidott le.

- Tudom, tudom. Apától már megkaptam… Bocsánat.

- Semmi baj. Képzeld mi történt… - leültünk a kanapéra. – Leah megváltozott. Charlieval már egyáltalán nem olyan undok, mint volt. Sőt, nagyon is kedves… - ámuldozott.

- Valóban? Ennek örülök. – tényleg örültem neki, rossz volt nézni, hogy apu küszködik, hogy megkedveltesse magát Leahval. – Mindenkivel sokkal barátságosabb, az utóbbi pár napban. Biztosan Sarah miatt.

- Sarah? Ó, igen… Mesélt róla. Ő is vámpír. És barátnők. Ahhoz képest, hogy a legjobban ő gyűlöli a vámpírokat… - nevettünk fel. – Örülök neki, hogy így alakultak a dolgok. Végre ez a nap is eljött.

- Igen, igen. – csatlakozott hozzánk Charlie, és leült mellénk, sörrel a kezében.

- Amúgy azért jöttem, mert el kell mondanom valamit.

Elhallgattak.

- El kell utaznotok egy időre Forksból.

- Miért? – végig mért apa, látta hogy ideges vagyok. – Mi folyik itt Bella?

Most már mindketten ijedten néztek rám.

- Nem te mondtad még, hogy csak keveset osszunk meg veled?! – próbáltam viccelődni.

- Nem baj. Most tudni akarom, hogy miért küldesz el minket.

Felsóhajtottam.

- Rendben. Röviden, harc lesz. És ha itt maradtok veszélybe kerültök. A legjobb lesz, ha távol lesztek. És Renesmee és Jake is veletek tart majd.

- Nessiet még megértem, de Jacob miért megy el? – kérdezte Sue. – Nem lenne jobb, ha maradna harcolni?

- Renesmeere kell vigyáznia. Nem akarom, hogy baja essen, és tudom, hogy Jake megtudja védeni. És amúgy is leszünk elegen. Sok szövetségesünk itt lesz.

- Értem.

- Na és erősek az ellenfeleitek? És sokan lesznek? – aggódott apu.

- Igen és igen. – nem akartam hazudni. – Nehéz küzdelem lesz, és ha netán úgy alakulna, hogy mi veszítünk, akkor jobb, ha ti biztonságban vagytok. Jó messze innen.

Apu nem bírt megszólalni. Láttam, hogy a könnyeivel küzd. Nem bírná elviselni, ha valami bajom esne. De akkor is muszáj mennie, vagyis menniük.

- És mi lesz Sethtel és Leahval? – szomorkodott Sue.

- Ne aggódj. Mind vigyázunk majd egymásra. És Sarah amint visszajön, felerősít minket. Nem kell aggódni. – nyugtattam. Bólintott.

- És mikor induljunk? – kérdezte apu. Meglepődtem, hogy ilyen hamar beleegyezett abba, hogy itt hagyjon.

- Nos, még nem tudjuk, hogy mikor lesz a harc, de majd az előtt pár nappal utaztok. Amint Alice látni fogja, hogy mikor érkeznek.

- És telefonon tartjuk majd a kapcsolatot?

- Igen apu. És Jake csináltat nektek is új papírokat, áll nevekkel.

- Rendben. – felsóhajtott.

Már nem is akar kérdezni, inkább bele megy.

- Apu, kérdezhetek valamit?

- Hát persze.

- Hogy-hogy ilyen könnyen elmész? És nem mondod, hogy te nem futsz el. És hogy-hogy nem akadtál ki a hamis iratokon?

- Azért, mert tudom, hogy te csak jót akarsz nekünk. És már nem vagy az-az esetlen kis Bella, aki ha már megmozdul elesik. – kinyújtottam erre a megjegyzésére a nyelvem. – Már erős vagy, tudsz magadra vigyázni, és mindenkire, aki körülötted van. Téged már nem kell féltenem, azok az idők elmúltak. Az iratok pedig, ha szerinted ez a helyes megoldás, akkor rendben van. - próbált mosolyogni.

Megnyugodtam, hogy így áll hozzá a dolgokhoz.

- Oké. Na és holnap jöttök hozzánk?

- Feltétlenül.

- Ott leszünk. – értett egyet Sue.

- Akkor jó. – örültem neki, hogy holnap is találkozunk. – Akkor majd holnap, most mennem kell. Sziasztok.

- Szia. – köszöntek.

Megpusziltam őket, majd haza mentem, és csatlakoztam az edzéshez.

Már mindjárt dél van, de apuék még sehol. Vajon hol lehetnek? Talán elfelejtették, hogy ma jönnek? Vagy netán bajuk esett?

- Ne aggódj, biztos hamarosan megérkeznek. – szólalt meg Edward. Túl jól ismer.

Bólintottam. És végre valahára meghallottam a kocsit. Megkönnyebbültem.

Kopogtak az ajtón, és Renesmee már nyitotta is.

- Szia Nagypapi!!! – lelkendezett, és apu nyakába ugrott.

- Jaj, Nessie, de nehéz vagy te lány. – Úgy tűnik nem viccelt, az arcán tényleg látszik, hogy nagy erőfeszítésbe telik megtartania. Elvégre mégiscsak félig vámpír. És az emberek számára, már most nagyon nehéz. Edward odasietett, majd gyorsan lefejtette Charlie-ról. Alig tudtam visszafojtani a nevetésemet, de nem akartam megbántani, ezért erőt vettem magamon.

- Helló Charlie. – mondta udvariasan Edward.

- Szerbusz Ed. – kezetfogtak. Nagyon rákapott erre az Ed-ezésre. Nem értem, hogy miért, de az a legfurcsább, hogy Edwardnak is tetszik. Most már apa végre elfogadta őt, és teljesen jól megértik egymást.

- Szia Sue. – puszilta arcon.

- Szia. – mosolygott. Eléggé összebarátkozott már a gondolattal, hogy nem mindegyik vámpír rossz, ezért a mi családunkkal, az egész Cullen családdal nagyon aranyosan viselkedik. Így jobban megismerve, sokban hasonlít Esme-re. – Hmmmm… - szagolt a levegőbe. – Milyen finom illatok szállnak. Mit főzöl? – jött felém.

- A titkos receptemet. – kacsintottam rá. Játszott szomorúsággal lehajtotta a fejét, és hogy még jobban megsajnáljam, bevetette a kutya szemeket. Felnevettem. – Természetesen oda adom a receptet, ha szeretnéd. – arcára elégedett vigyor ült ki.

- Hát persze. Nagyon szépen köszönöm. – hálálkodott. Imádott főzni, és milyen finomakat tud… Összefutott a nyál a számban, csakis az ő ételeit kívánom így vámpírként is.

- Nagyon szívesen. Foglaljatok helyet, máris tálalok. – Sue segített megteríteni, majd leültek és megebédeltek. Edward és én csak ültünk az asztalnál és beszélgettünk velük. Szerettem nézni, mikor ilyen jóízűen eszik a főztömet.

Néhány perc múlva végeztek, apa pedig máris elfoglalva a fotelt, hátradőlve a hasát kezdte el simogatni.

- Hát ez nagyon finom volt Bells. – elégedettnek tűnt.

- Örülök neki.

- Mit szólnátok ahhoz, ha csapnánk valamikor egy nagy bulit? – vetette fel a kérdést Sue.

- Mégis minek? – kérdezte ásítva apa.

- Azért, hogy jól érezzük magunkat. – csattant fel Sue. – Mindenkinek ott kell lenni. Nektek, a családotoknak, a La Pushban lévőknek, mindenkinek... – szomorúnak tűnt. Biztosan attól fél, hogy az lesz az utolsó együtt töltött összejövetel. Nem okozhattunk csalódást. Ennyit megtehetünk érte. Sőt biztos vagyok benne, hogy mindenki örülni fog neki.

- Szerintem, ez egy nagyon jó ötlet. Majd később megbeszéljük, hogy mikor legyen. – álltam mellé, átkarolva. Köszönet képen bólintott.

- Hát, ha már mindenki ott lesz, én sem maradhatok ki. – szólalt meg végül apa. Máris gondoltam, hogy ez lesz. Mosolyogtam elégedetten. – Na… - tápászkodott fel. – Jobb, ha mi most indulunk, mert jön hozzánk Seth és Leah.

- Igen, igazad van, induljunk.

- Akkor majd értesítsetek a buliról minket. – mondta Edward.

- Hát persze. – azonnal válaszolt Sue.

Végül elbúcsúztunk, és már hallottam is, ahogy apa beindítja az autót. Néhány perc múlva megszólaltam.

- Remélem, nem az a buli lesz az utolsó. – odajött hozzám Edward, és megölelt.

- Ne aggódj, megteszünk mindent, hogy ne az legyen. – nyugtatott. Majd egy lágy csókot lehelt ajkamra. – Jobb, ha most megyünk vadászni.

- Igen, Utána pedig irány edzeni.

- Végre!!! Én leszek Emmettel. – ujjongott Renesmee. Felnevettünk.

- Sajnálom drágám, de azt nem engedem. Majd ha már nagyobb leszel. – durcásan elfordult. Elé léptem, legugoltam és megfogtam két aprócska kezecskéjét. – Ígérem. Addig legalább erősödhetsz, és biztosan le fogod tudni győzni. – végre elmosolyodott.

- Rendben. Ezt megbeszéltük. – megölelt, majd egy cuppanos puszit nyomott az arcomra, amit én is viszonoztam.

- Nos, akkor indulhatunk? – kérdezte Edward.

- Igen. – feleltük egyszerre, és kiviharoztunk a házból.

Sarah:

Még csak 3 nap telt el azóta, hogy eljöttem Cullenéktől, de máris tíz szövetségest sikerült az oldalunkra állítanom. Vladimiréket is beleértve. Most ismét repülőn ülök, de most Nagy-Britanniába tartok, a vérfarkasokhoz. Ők már csak sajnos harmincan vannak, ugyanis az a rohadék Caius megölt több mint százat közülük. Azóta rejtőzködnek, beolvadva a normális és tudatlan emberek közé. Minden évben háromszor-négyszer látogatom meg őket, és heteket töltök náluk. Nagyon szeretem őket. Mindig megnevettetnek, és ha baj van, azonnal egymás segítségére rohanunk. Sosem hittem volna, hogy képesek lesznek engem, egy vámpírt befogadni maguk közé... De tévedtem, Hál Istennek.

Majd észbe kaptam, hogy még nem is szóltam nekik, hogy feléjük tartok. Gyorsan tárcsáztam Alex számát. Ő volt a vérfarkasok vezetője. Egyet csöngött és fel is vette.

- Tessék? – kérdezte egy mély férfias hang lihegve.

- Ó csak nem szakítottam félbe valamit? – kérdeztem huncut mosollyal. – Mert, ha igen később visszahívlak.

- Sarah? Jaj, de rég hallottam már a hangod. – áradozott. – És nem, nem az van amire te gondolsz. – kuncogott. – Csak a gyerekekkel játszom, és néha eléggé lefárasztanak.

- Ez hihető válasz, rendben elfogadom. – nevettem fel. – Na csak azért hívlak, mert hamarosan nálatok leszek. Már a repülőn ülök.

- Jaaaj de jó. – ujjongott. - Már lassan fél éve nem voltál nálunk. – durcáskodott.

- Igen, sajnálom. De tudod, ti is nyugodtan meglátogathattatok volna.

- Még igazad is lenne akkor, ha lenne egy állandó szállásod. Sose lehet tudni, hogy éppen merre jársz.

- Hmmm. Ez valóban igaz. Akkor ezt a meccset most te nyerted. – nevettünk fel.

- Na és minek köszönhetem a látogatásodat? Csak úgy jössz, vagy talán van valami gond?

- Nos… Baj van. De majd inkább személyesen mondom el.

- Hát ez nem hangzik valami jól. Akkor siess.

- Rendben. Addig is, szia.

- Szia.

Vajon hányan állnak majd mellém a harcban? – tettem fel magamban a kérdést. – A harmincból, huszonkettő farkassal vagyok jóban. A maradék nyolc pedig teljes szívéből utál. Nem is csodálom, hiszen az én fajtám szinte teljesen kiirtotta az övékét. Megölték szeretteiket és barátaikat. Szóval rájuk nem számíthatok. Pedig mindent megtettem annak érdekében, hogy meggyőzzem őket, én más vagyok, mint a legtöbb vámpír. De sajnos hajthatatlanok.

Mielőtt még leszállt volna a gép Seth jutott eszembe. Úristen. – gondoltam. – Mióta eljöttem tőlük fel sem hívtam, pedig megígértem neki. Persze ő sem hívott egyszer sem. Végülis annyira nem is érdekel, hogy mi van vele. Csak nem eddig tartott a szerelem? Ahogy jött, úgy is ment el. De azért ígéretemhez híven, gyorsan felhívom, hogy jól van-e.

Kicsit hosszan csöngött ki, majd felvette.

- Szia Sarah. – szólalt meg egykedvűen.

- Szia. – mondtam ugyan azzal a hangsúllyal. Talán már ő sem érez úgy, ahogy én? – Ne haragudj, hogy nem hívtalak, de sok dolgom volt, és teljesen elfelejtettem.

- Semmi gond. Bár egy kicsit aggódtam, hogy nem e esett bajod. De örömmel hallom, hogy nem. Meg amúgy is beszéltem még Bellaval, és ő mondta, hogy beszéltél velük.

- Akkor jó. Na és te hogy vagy?

- Jól. Éppen edzünk. – válaszolt röviden, ami nekem elég is volt.

- Rendben. – kis szünetet tartottam. - Mindjárt leszáll a gép, úgyhogy le is teszem.

- Oké. És mikor jössz haza?

- Három-négy napon belül.

- Akkor vigyázz magadra.

- Te is.

Bontottuk egyszerre a vonalat. Ez most olyan baráti beszélgetés féle volt. – állapítottam meg. - Örülök, hogy Seth is így érez, ahogyan én. De több időm nem is volt gondolkodni ezen, mert leszállt a gép.

Néhány perc múlva már Alex ajtaján kopogtattam.

Nyitódott az ajtó, és megpillantottam egy gyönyörű és ismerős arcot. Közelebb léptem, végül megöleltem.

- Szia Kathrine.

- Szia Sarah. Végre itt vagy. Már nagyon hiányoztál nekünk. – hullottak a könnyei.

- Ti is nekem. – eltoltam magamtól, és gyengéden letöröltem sós könnyeit. - Egy ilyen gyönyörű nő, ne hullajtson értem könnyeket. – mondtam lágyan.

- Tudod, hogy milyen érzelgős vagyok… Nem tehetek róla. – szipogott.

- Igen tudom. – mosolyogtam. Átkaroltam a vállánál és együtt bementünk a házba. Nem volt, valami modern a házuk, de mégis ha belép ide az ember, elfogja a melegség és a békesség. Gyönyörű faház volt, kétszintes, és belül szinte minden barna. Néhol medve szőr borította a padlót és a falát. Csak ez volt az egyetlen, ami nem tetszett. Sosem szerettem, ha megnyúzzák az állatott csak azért, hogy szebbé tegyék az otthonukat. Számomra ez elfogadhatatlan volt, de persze Kathrineéknek így tetszett, szóval nem szóltam bele. Néha ejtettem egy-egy apró megjegyzést, de semmi többet.

Gondolatmenetemből Kathrine szakított ki.

- Tudom, hogy mit gondolsz. De nekünk tetszik.

- Én nem mondtam semmit. – emeltem magam elé védekezően a kezem. Felhúzott szemöldökkel és féloldalas mosollyal nézett, és várt türelmesen, míg neki nem kezdtem a mondandómnak. – Na jól van, nem bírom tovább. Nem értem, hogy hogyan tudjátok megnyúzni az állatokat, csak azért, hogy az otthonotok szebb legyen. – fakadtam ki. – Ez annyira embertelen, hogy ezt teszitek. Soha nem értettem, és nem is fogom. Az oké, hogy azért ölitek meg őket, mert ennetek kell valamit, de az, hogy megszentségtelenítitek a testüket… Az elfogadhatatlan. Miért nem vesztek műszőrt? – fejeztem be.

- Azért mert nekünk ez tetszik.

- Akár hány éven keresztül hajtogatom, akkor sem fogtok változtatni ezen, nemde? – kérdeztem lemondóan.

- Nem ám. – mosolygott bocsánatkérően.

- Hát jó. – sóhajtottam fel csalódottan.

- De gondolom nem ez volt az utolsó beszélgetésünk ezzel kapcsolatban.

- Eltaláltad. – vigyorogtam.

- Sosem adod fel? – tettetett ijedséget.

- Sohhhaaaa. – nyújtottam el a szót, és közben félelmetesen, de játékosan néztem rá.

Hangosan felnevettünk. Imádtam vele lenne, mindig megnevettet.

Ő Alex felesége, és már közel ötven éve az egyik legjobb barátnőm. Ötvennégy éves, de mégis húsz évesnek tűnik. Természetesen nem öregszik, mivel folyton átváltozik vérfarkassá. Náluk is, mint ahogy az alakváltóknál, lány is örökölheti ezt a képességet, de azzal a különbséggel, hogy ők teherbe tudnak esni. Ezért is van már öt gyerekük. És ennyinél nem fognak megállni, mert a klánukat akarják feléleszteni. Remélem egy napon sikerrel járnak.

Mikor először találkoztunk még csak négy éves volt. Akkor éppen itt Nagy-Britanniában kutattam, majd megéheztem. Tudtam, hogy vérfarkasok élnek itt, ezért nagyon óvatos voltam. Az erdőben keresgéltem élelem után, mikor megéreztem egy ember és tíz vámpír illatát. Gyorsan az illat után kezdtem rohanni, és egy vérfagyasztó sikoly szállt a levegőbe. Már közel jártam hozzájuk, és megpillantottam… Egy kislány és vele szemben a vámpírok. A lány a félelemtől dermedten állt. Persze semmi esélye sem volt, ha elakarna futni.

Majd az egyik vámpír szélsebesen szaladni kezdett felé, a lány megint elsikította magát. Gyorsabbra vettem a tempót, és végül időben értem oda. Megállítottam az ismeretlen vámpírt, mielőtt még a lányhoz érhetett volna és egy könnyed mozdulattal végeztem vele. Legugoltam a lányhoz, és odasúgtam neki, szememet le nem véve az ellenségről, hogy... „Tőlem nem kell félned, én megvédelek!” – mosolyogtam barátságosan, mire ő csak bólintott ijedten. – „Hogy hívnak?” – kérdeztem. – „K… Kath… Kathrine.” – dadogta. – „Rendben Kathrine. Akkor te most maradj itt és ne mozdulj. Megértettél?” – majd kicsit bátrabban megszólalt. – „Igen.” – bólintottam, és felálltam. „Mit akartok ettől a gyerektől?” – kérdeztem higgadtan. – „Ahhoz neked semmi közöd cica.” – vigyorgott az egyik. Undorító volt. És hogy mer engem „cicázni”? Kitépem a nyelvét. – mérgelődtem magamban. – Mindig is utáltam, ha valami ismeretlen dög így hív. De majd szépen megtanulja a leckét. – ördögien vigyorogtam. – „De mégis érdekelne, hogy tíz vagyis most már kilenc – helyesbítettem, az előttem lévő tetemre sandítva. – vámpír, mégis mit akar egy ilyen védtelen kislánytól.” – „Nos, ha ennyire akarod tudni, elmondom.” – szólalt meg egy másik. Elég jó modorúnak tűnt. – „A Volturi küldött minket, hogy intézzük el a életben maradt vérfarkas dögöket.” – meglepődtem. - Ez a kislány is egy vérfarkas lenne? Nem is érzem rajta, talán mert még nem alakult ki benne az-az erő. – lestem hátra rá. – „Így már mindent értek.” – fordultam vissza. – „Ha most elmész, elfeledjük, hogy mit tettél Mattel.” – mosolyogtam. – „Sajnos ez nem lehetséges. Megígértem neki, hogy megvédem, és én betartom a szavamat. És amúgy sem nézem jó szemmel, ha félelemből egy egész klánt akar kiirtani bárki is. Főleg, ha az a Volturi. Szóval készüljetek, mert nem lesz könnyű harcotok.” – „Rendben. Ha ezt akarod, legyen. Most meghaltok.” – és nekem rontottak. Kathrinet gyorsan felkaptam, és könnyedén kitértem a támadásaik elől. Odébb siklottam, és letettem a lányt.

Mire megfordultam ismét felém tartottak, mély levegőt vettem, néhány jól irányzott ütéssel és rúgással a földre terítettem őket. Majd végeztem velük. De még maradt egy. Méghozzá az a bizonyos „cicázós”. Direkt őt hagytam a végére. – gonoszul rávillantottam fogsoromat, mire ő ijedten menekülőre vette. De hát pehhére gyorsabb voltam nála. Lenyomtam a földre, és a magamban tett ígéretemhez híven, kitéptem egy mozdulattal a nyelvét, és végeztem vele. Gyorsan tűzet gyújtottam, a maradványokat pedig beledobáltam.

Odasiettem a lányhoz. „Kathrine, jól vagy? Ugye nem sérültél meg!?” – végignézett magán majd megszólalt. – „Nem. Ömm… Köszönöm, hogy megmentettél.” – mosolygott. Milyen édes, nem is fél tőlem. Úgy tűnik megbízik bennem. Ennek nagyon örültem. Megölelt és egy puszit nyomott az arcomra.

Majd felfigyeltem, hogy a bokorban mocorog valami, és milyen büdös szag van. Facsarta az orrom. Nagy morgások közepette tizenöt vérfarkas lépett ki a fák közül. Biztosan a kislányért jöttek. Lehajoltam hozzá. „Ők a családod?” – kérdeztem. – „Igen.”

Az egyik vérfarkas visszaváltozott emberré, és felém ordított. – „Azonnal lépj egy a lányomtól vérszívó. Különben nagyon megbánod” – morgott nagyokat. Engedelmesen hátráltam néhány lépést. Nem akartam bajt. És ekkor hírtelen megindultak felém. Gyorsabbak voltak, mint ezek a vámpírok. Hihetetlen. Védekező állásba helyezkedtem, nem akartam őket bántani, de valahogy el kell menekülnöm. Kathrine most már biztonságban van, úgyhogy nincs értelme tovább maradnom. – „Állj!!!” – kiáltotta Kathrine, és a vérfarkasok és közém ugrott. Ők már nem tudtak kitérni, olyan nagy lendülettel jöttek. De mielőtt még agyonnyomták volna, ott termettem mellette, és elugrottam vele. Épp hogy megúsztuk. Nagy csattanással vágódtak a földre, de máris talpon voltak, és felénk néztek hitetlenkedve. Majd az édesapja ismét emberré változott. – „Miért tetted ezt?” – „Azért, mert én más vagyok, mint a fajtám többi tagja.” – válaszoltam higgadtan. – „Apu, nézz oda a tűzre. Azok ott vámpírok, és ő mentett meg tőlük.” – „Ez igaz?” – nem tudta elhinni amit mond a lánya. – „Igen, igaz. Még éppen időben érkeztem.” – „Na de miért mentetted meg, hiszen ő az ellenséged.” – meg lepődtem. – „Miért lenne az ellenségem? Mondtam már, hogy én más vagyok. Én nem gondolok rátok ellenségként, és az emberekre sem táplálékként.” – összeráncolta szemöldökét. – „Mégis mit jelentsen ez? Nem emberekkel táplálkozol?” – „Eltalálta. Én állatokat eszek. És mondhatjuk, hogy az embereket védelmezem.” – „Látom, hogy őszintén beszélsz, de akkor is nehéz ezt elhinnem.” – „Nem csodálom. De ez az igazság.” – Kathrinet még mindig a karomban tartottam, de most letettem. – „Menj oda hozzájuk, a veszély már elmúlt.” – „Nélküled nem megyek sehova.” – fogta meg a kezemet. Édesapjára néztem és a klán többi tagjára. Kikerekedett szemekkel lestek minket. Felsóhajtottam. Hát ez most veszélyes lesz. – „Rendben. Akkor menjünk együtt.” – Azzal elindultunk feléjük, és mély morgásokat hallottam. Kathrine egy pillanatra megtorpant, majd rámosolyogtam és továbbmentünk. Megálltunk az édesapja előtt, aki készenlétben az átváltozásra néz a szemembe. A lány kezét az apja kezébe nyújtottam, és elengedtem. „Tényleg nem vagy ellenség?” – ezt már nyugodtan kérdezte. Elmosolyodtam. – „Tényleg nem. Nagyon büszke lehet a lányára, nagyon bátor.” – néztem rá jelentőség teljesen. Az édesapja is elmosolyodott. – „Igen tudom. A nevem Bill McDonald.” – „Az én nevem Sarah Dark.” – nyújtottam a kezem, bár nem hittem hogy viszonozni fogja. Egy pillanatig elgondolkodott, majd kezetfogott velem.

És itt kezdődött el a barátságom a vérfarkasokkal. Bíztak bennem, mint ahogy én is bennük. Mikor meghaltak Kathrine szülei, megígértették velem, hogy óvni fogom. És persze ezt nem kellett volna kérniük, mivel mindenáron megvédem őt. Bármitől és bárkitől.