Dawn - Virradat - hetedik fejezet

7. DÜH

LEÜLTÜNK A KANAPÉRA és a kezembe nyomott egy pohár vért.

- Jaj, köszönöm. – hálálkodtam. Már napok óta nem ettem, ez most igazán jól jön.

- Gondolom már napok óta nem ettél. Úgyhogy, készültem. – mi az csak nem gondolatolvasó? – kérdeztem magamban, közben szürcsölgettem a fincsi vért.

- Na és hol van Alex?

- A gyerekekkel edz. De hamarosan jönnek.

- Rendben. Na és hogy vannak a kölykök? Nem rosszalkodnak?

- Hát, ha te tudnád… Egyfolytában csak rohangálnak, meg üvöltöznek, egy pillanatra sem állnak le.

Felnevettem.

- Hát ilyenek a gyerekek. Főleg, ha azok vérfarkasok, nehezen fáradnak el. Hidd el tapasztalatból beszélek. Szerinted te nem ilyen voltál gyerekként?

Már ő is velem együtt nevetett.

- Ez igaz. De attól még nehéz.

- Azt gondolom. Kellett nektek ennyi gyerek. Igaz, hogy az ötből már kettő felnőtt, de megvárhattátok volna, míg három vagy négy lesz felnőtt, és azután folytathatjátok a szaporodást. Minél kevesebb gyerekre kell figyelni annál jobb.

- Meglehet, hogy sok gond van velük, de attól még ők jelentik nekem az életet. És azok a legjobb idők, mikor még kicsik, bármit tesznek nem lehet rájuk haragudni, annyira édesek. Ha meg már kirepülnek az otthonodból, annyira rossz, hogy nem tarthatod rajtuk a szemed. És minden percben csak aggódsz miattuk. De persze te sajnos ezeket nem tapasztalhatod meg Sarah. Annyira sajnálom, hogy te nem örökölted az édesanyád képességét. – szomorodott el. – Akkor te is megtudnád, hogy a gyerek milyen csodás ajándék.

- Hát, még nem biztos, hogy nem örököltem. – nézett rám értetlenkedve. – Ömm… Szóval… Én még nem…

- Ne mond, hogy még szűz vagy! – kerekedtek el a szemei. Bólintottam. – Nem hiszem el! Egy háromszáz éves lány, és még szűz. – nevetett nagyokat.

- Most meg mi van? – szinte éreztem, hogy elpirulok, de tudtam hogy ez lehetetlen, úgyhogy megnyugodtam. – Még nem volt alkalmam.

- Na és mikor Christian-nal voltál? Akkor miért nem?

- Mert még csak tizenhárom évesnek látszódtam. És én mindig is úgy képzeltem, hogy majd akkor ha, már emberileg betöltöm a tizennyolcat.

- Óóó… Értem.

- Csak azt nem hittem volna, hogy meg fog halni. – szomorodtam el. Közelebb ült hozzám és átölelt.

- Ne aggódj. Újból megtalálod a szerelmet, csak higgy benne. – próbált vigasztalni.

- Remélem. Most megismertem egy srácot a neve Seth. Ő egy alakváltó. Azt hittük, hogy szerelmesek vagyunk egymásba, de nem. Nem tartott sokáig a románcunk.

- Na és történt köztetek valami? – csibészes mosolyra húzta ajkait. Hát persze, hogy ez az első, ami eszébe jut. Szörnyű.

- Csak egy csók.

- Csak egy csók??? – fakadt ki. – Mégis meddig voltatok együtt?

- Egy hét, és néhány nap.

- Ja, így már értem. – kis szünetet tartott. – Na, majd találunk neked valakit.

Ahj, ez a csaj… Én nem akarok senkit. – gondoltam magamban. – Hamarosan itt lesz a harc, és ha meghalok? Nem akarom azt csinálni, hogy beleszeretek valakibe, pár napig vagy hétig együtt leszünk. Aztán pedig meghalok. És mi lesz ő vele? Tudom jól, hogy milyen érzés elveszíteni azt, akit szeretsz. Aki az életednél is sokkal fontosabb. Nem akarom, hogy az a fiú is átélje ezt… Sethtel is hiba volt ez a kapcsolat, még az a szerencse, hogy máris véget ért. Több ilyen hibát nem szeretnék elkövetni.

- Köszi, de inkább ne.

- Na de miért? – fakadt ki. Mielőtt még válaszolhattam volna megjelent Alex a gyerekekkel. Húúú… Ezt megúsztam. – gondoltam.

- Szia Sarah. Végre itt vagy. – ölelt meg Alex.

- Szia. Még hogy végre? Hiszen én vártam most rád.

- Hmm. Kivételesen igazad van. – nevettük el magunkat.

- Szia Sarah. – köszönt a három gyerek. Idefutottak hozzám.

- Sziasztok. Hát ti, hogy megnőttetek.

- Bizony, nőnek, mint a gombák. – mondta Kathrine.

- Sarah, később játszol velünk? – kérdezte Luke.

- Hát persze szívem. Kérned sem kell.

Mind az öt gyermekükkel nagyon jóban vagyok. Olyan mintha, csak a nagynénjük lennék. Luke a legkisebb, és egyben a legszeretni valóbb. Még csak három éves. A második July, ő kilenc éves. A harmadik Emma, ő tizenöt éves. A negyedik Laila, ő már húsz éves, és pont most állt meg a növésben. A legidősebb pedig, John. Ő már huszonöt éves. De persze ugyan úgy, mint a többi vérfarkas megállt a húsznál. Laila és John már nem laknak a szüleikkel. Sőt mindkettőnek már vannak gyerekeik is. Remélem azért majd őket is látom, mert rég találkoztunk.

- Nos, gyerekek, mi lenne, ha ti most mennétek játszani, én meg addig beszélnék a szüleitekkel.

- Rendben. – mondták egyszerre, és kiszaladtak a házból.

Leültünk ismét a kanapéra, majd elkezdtem a mondandómat.

- Harc közelít.

- Azt gondoltam. – mondta higgadtan Alex. – Kik jönnek?

- Az apám, és az össze csatlósa. A Volturi is.

- Akkor ránk számíthatsz. – gonosz vigyor ült ki az arcukra. – Végre eljött az idő, hogy megbosszuljuk a klánunkat.

- Na és miért jönnek? – kérdezte Kath.

- Hát… Öm… Értem.

- Tudtuk, hogy egy napon eljön ennek az ideje. De ne aggódj, mi veled leszünk. Megvédünk. – mondta Alex. Kath pedig egyetértve bólintott.

- Köszönöm szépen. – tudtam, hogy mellém állnak. – De tudnotok kell, hogy veszélyes lesz.

Felnevettek.

- Nem baj. Amúgy is meg kell fizetniük bűneikért. – mondta Kath.

- Azonnal hívom a klán többi tagját, hogy döntsenek.

- Rendben.

Néhány perc múlva, a házon kívül gyülekeztünk. Meglepetésemre, többen voltak harmincnál, és csak egyre gyűltek.

- Nem vesztegettük az időnket. – szólalt meg John, látva meglepődött arcomat.

- Azt látom. – hüledeztem. – Mégis hányan vagytok?

- Közel hatvanan.

- Váóóó. Nem semmi. És mindez ötven év alatt.

- Amit neked köszönhetünk. Ha akkor nem mentetted volna meg édesanyánkat, akkor mi nem lennénk. És az is lehet, hogy az a pár vámpír megölte volna a többieket is. – szólalt meg Laila, John mellett.

- De időben odaértem. – mosolyogtunk. – Na gyertek ide, had öleljelek meg titeket. – Megöleltük egymást, majd meséltek, hogy mi történt velük ez a pár hónap alatt, míg nem találkoztunk. Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettem, már mindenki itt van.

Az ismerős arcok felé biccentettem, amit ők is viszonozta, még azok is, akik utálnak. Végül Alex törve meg a csöndet megszólalt.

- Azért hívtam ide mindenkit, mert harc közelít. Sarah veszélyben van. És most arra kérlek benneteket, hogy döntsetek. Aki mellette fog harcolni, az jöjjön ide. Aki pedig nem az maradjon a helyén. Nem tagadom, veszélyes lesz, úgyhogy ezért rátok hagyom a választást.

John és Laila készségesen mellém álltak és átkarolták a vállamat.

- Mi veled vagyunk. – suttogták.

- Köszönöm. – szorítottam magamhoz jobban őket.

Csendben álltunk mindenki engem nézett, majd a tömegből néhányan megindultak felém. A barátaim, mind felém tartottak. Majd a családtagjaik is úgy döntöttek, hogy követik őket. Már csak huszonketten álltak velünk szemben. Természetesen azok, akik utálnak, és nekik a családtagjaik.

- Akkor ez a döntésetek? Kimaradtok a harcból? – kérdezte higgadtan Alex.

- Igen. Mi nem fogunk egy rohadt vámpírért harcolni. – szólalt meg Tom. Hát igen, mindjárt gondoltam, hogy valami ilyesmit fog mondani. Ő volt az utáljuk Saraht klub alapítója. De nem haragudtam rá.

- Rendben. – fordult felénk Alex. – Akkor most elmondom, hogy kik ellen fogunk harcolni. Mint tudjátok Sarah, a fő vámpír Dark lánya. Ő jön, és hadserege. Természetesen a Volturival karöltve.

Mindenki arcán elégedett vigyor ült ki.

- Végre megbosszulhatjuk a klánunkat. – üvöltötte el az egyik magát lelkesen. Mindenki éljenzésben tört ki.

- Micsoda? Ezt miért nem mondtad? – kérdezte szemrehányóan Tom.

- Mert kíváncsi voltam, hogy ki akarja megvédeni Saraht. Akkor gondolom, most már ti is csatlakoztok.

- Mi az hogy! Végre eljött a mi időnk.

- De ugye azt is tudod, hogy nem csak én egyedül leszek vámpír a csapatban, hanem többen is leszünk. És mindannyiunknak kell fedezni egymás hátát, akár vámpír akár vérfarkas.

Morgott, közben elhúzta a száját. Nem tudta eldönteni, hogy mi legyen.

- Rendben. – szólalt meg nagy nehezen.

- Nos, akkor mi mind veled vagyunk Sarah. – mondta Alex. – Tudni, hogy mikor lesz a harc?

- Nem, még nem. De amint megtudjuk, azonnal értesítelek titeket. És nagyon szépen köszönöm. – fordultam a tömeg felé. – Hálás vagyok nektek. – ők csak bólintottak.

- Már csak azt kell eldönteni, hogy mi lesz a gyerekekkel. Valakinek itt kell maradni vigyázni rájuk. – mondta Alex.

- Maradjanak itt a terhes asszonyok. Ők amúgy sem harcolhatnak. – szólalt meg Kath.

- Ez igaz. Rendben. Akkor holnaptól kezdve elkezdjük az előkészületeket. Remélem minden simán fog menni.

Alex családjával bementem a házba, és felmentem az emeletre játszani a gyerekekkel. Közben beszélgettem Laila-ékkal.

- Azt hiszem, nekem most mennem kell. – mondtam végül.

- Máris? – szomorodott el Kath. – Hiszen még csak pár órája jöttél.

- Igen tudom, de vissza kell mennem Forksba.

- Cullenékhez? – kérdezte John.

- Igen. Edzenem kell őket, meg ha beleegyeznek, akkor az alakváltóknak is segítek.

- Vannak ott alakváltók? – lepődött meg Alex.

- Igen. Farkassá tudnak átváltozni.

- És jóban vannak Cullenékkel? – kérdezte Laila. - Azt hittem, hogy ők is utálják a vámpírokat.

- Hát velük jóban vannak, méghozzá nagyon. Mintha egy nagycsalád lennének. És miért lepődtök meg ennyire, hiszen ti is befogadtatok egy vámpírt. – kacsintottam rájuk.

- Igen csak, azt hallottam róluk, hogy nagyon önfejűek. – mondta Laila.

- Nos, ez hosszú történet, hogy miért vannak ennyire jóban. De majd egyszer elmesélem.

- Rendben- mondták.

- Akkor most már tényleg megyek. Majd hívlak benneteket.

- Remélem is. – mondta Alex.

- Akkor, sziasztok.

- Szia. – köszöntek, végül megöleltem mindenkit, és elmentem.

Kár, hogy ilyen hamar el kell jönnöm tőlük, de még sok dolgom van.

Egy órát kellett várnom a repülőre, majd mikor felszálltam rá, máris mélyen a gondolataimba merülve ültem. Eszembe jutottak Kath szavai. „Annyira sajnálom, hogy te nem örökölted az édesanyád képességét.”

Vajon én is tudok gyermeket szülni? Milyen jó is lenne. Mindig is vágytam egy kisbabára. Talán ezért is kötődöm ennyire Kath-hez. Elvégre kiskora óta ismerem, és törődöm vele. Igaz hogy nem voltam vele mindig. De akkor is… Néha úgy gondolok rá, mintha a lányom lenne. Bárcsak nekem is lenne egy pici babám. Minden nap vele lennék, egy pillanatra sem mennék el mellőle. Talán ez rendbe hozná az életem. Egy férj és egy baba. Ismét boldog lehetnék. Lenne családom… - egy pillanatra boldogság futott végig a testemen, majd megmerevedtem. - De nem… nem… és nem… Hogy juthatott ez az eszembe. Hiszen tudnom kéne, ha megszülném apám biztosan megöletné őt és a férjemet. Csak bajba sodrok mindenkit. Sosem lehetek boldog. Csak akkor, ha végre megölöm. Ami remélem, hogy hamarosan bekövetkezik.

Az a hülye Kath… Miért nem fogta be a száját? Az is lehet, hogy én nem vagyok képes arra, amire az édesanyám. Elültette az-az idióta a bogarat a fülemben. Na és ha mégis…? – gondolkodtam el. - Nem… nem… Fejezd már be Sarah! Ne kínozd magad.

Az út további részét, nyugodtan töltöttem. Nem gondolkodtam semmin, csak ültem.

Néhány óra múlva Seattle-ben leszálltam a repülőről. Besétáltam lassú emberi tempóban az erdőbe, és mikor már mélyen voltam elkezdtem futni.

Pár perc múlva már a Cullen ház közelében voltam. Örömmel tapasztaltam, hogy mind edzenek. Mikor megérezték, hogy közeledem, abba hagyták a harcot, közelebb mentek egymáshoz, és türelmesen vártak. Ahogy kiléptem a fák közül, oda rohantam hozzájuk.

- Sziasztok.

- Szia. Végre visszajöttél. – ugrott a nyakamba Nessie. Megsimogattam a fejecskéjét. Miközben a karomban tartottam, közelebb mentem a többiekhez.

- Hogy ment? – kérdezte türelmetlenül Rose.

- Vladimiréken kívül nyolc vámpír fog velünk harcolni. Vérfarkasokból pedig kábé negyvennégyen, mivel sok gyerek és terhes asszony van náluk. A többi barátommal pedig még nem beszéltem, de majd felhívom őket. És nektek, hogy ment?

- Mindenki velünk lesz. – közölte Esme.

- Már ilyen sokan vannak a vérfarkasok? – ámuldozott Carlisle.

- Igen, én is meglepődtem. Kábé hatvanan vannak.

- Az nem semmi. – füttyentett Emmett. – Gyorsan szaporodnak. Egész nap csak hancúroznak? Én is tölteném így az egész életemet. – kacsintott Rose-ra.

Mi csak a szemünket forgattuk, még Rose is. Szóra sem méltattuk ezt a megjegyzését.

- És mi a helyzet a farkasokkal? – kérdeztem.

- Egyet kivéve, mind velünk lesznek. – mondta Bella.

- És mi van azzal az eggyel? – lepődtem meg. Csak nem hagyja magára társait?

- Ez hosszú történet, de a lényeg, hogy Sam nem engedte neki.

- Így már értem. Az alfa parancsa.

- Igen. Várjunk csak… Te honnan tudsz erről. – kérdezte Bella.

- Leah mesélt róla, meg egy keveset Seth is.

- Ó, értem. – kis szünetet tartott. – Erről jut eszembe, azt mondta Sam, hogy menj el hozzájuk, mert szeretne veled beszélni.

- Azt nem tudod, hogy miről?

- Arra szeretne megkérni, hogy készítsd fel őket. Látta, hogy mit tettél Leahval, és emiatt.

- Rendben, akkor máris indulok hozzájuk. Majd később jövök.

Letettem Nessiet, de mielőtt még elfuthattam volna, egy puszit nyomtam a pici arcára.

Már La Push erdejében jártam, mikor valami megmoccant nem messze mellettem a fák mögött. Leálltam, és beleszagoltam a levegőbe. Egy farkas. Biztosan azért jött, hogy odavezessen Sam-hez. A farkas kilépett a fák közül, és megállt. Szürke színe volt, a szemében pedig dühöt láttam. Egy lépést tettem felé, erre ő rohanni kezdett felém az állkapcsát dühösen csapkodva. Döbbenésemre nem tudtam megmozdulni. Mikor már elég közel volt hozzám, nekem ugrott. Még éppen időben kitudtam térni a támadása elől. A dühös farkas lábbal ért földet, gyorsan megfordult és megint rám támadt. Nem értem, hogy mi folyik itt. – mondtam magamban. Ismét kitértem a támadása elől, de már kezdett dühíteni, hogy mi baja van.

- Én nem vagyok ellenség! – üvöltöttem neki, de mintha meg sem hallotta volna.

Újból támadás lendült, de úgy döntöttem, hogy most nem térek ki.

- Ha ezt akarod, hát legyen.

Miközben felém futott, egy gyors mozdulattal mellette termetem, és egy csapással a földre kényszeríttettem. Próbáltam óvatos lenni, de így is felnyüszített. Talán eltörtem néhány bordáját, de nem számít, hogyha ezek után lenyugszik. És bevált. Nyugodtan állt, és figyelt. Mögöttem zajokat hallottam és megfordultam. Újabb farkasok, de most felismertem köztük Leah-t és Sethet. Talán ők, mondták neki, hogy nem vagyok ellenség. Hátat fordítva a szürke farkasnak, elindultam a többi felé.

- Sziasztok. – köszöntem. De mielőtt még bemutatkozhattam volna a falka többi tagjának, egy éles fájdalomhasított a jobb vállamba. A szürke farkas belém vájta fogait. Mivel elég sok fájdalmas harcom volt és ez meg sem közelítette azokat, csak felnyögtem. A falka tagjai ijedten szaladni kezdtek felém. Úgy tűnik nem tudták, hogy ez lesz. Megfogtam a farkas fejét, és egy rántással letéptem magamról, és elhajítottam. Zihálva gyorsan utána fordultam, hogy ne történjen ismét baj. Jobb vállamra sandítottam, de nem történt komolyabb bajom. Nem hagytam rá időt.

Mikor felállt, hogy újabb támadásba lendüljön, a többi farkas megállította. Rávetették magukat, lenyomva őt a földre. Annyira dühös lettem. Már rég éreztem ilyet. Hogy tudott így rám támadni? Nem érdekel, hogy farkas de most megölöm. Elindultam feléjük, támadásra készen. Közben azon gondolkodtam, hogyan intézzem el őt anélkül, hogy a többieket ne bántsam.

Leah, farkas alakjában mérgesen felém morgott, de nem törődtem vele. Tudtam jól, ha megölöm, akkor Leah-ék ellenségként fognak kezelni. De nem érdekel. Mikor már ráakartam támadni, hat erős kar fogott le.

- Engedjetek. – üvöltöttem rájuk.

- Nem. Sarah nyugodj meg. – próbálkozott Emmett.

- Ő nem ellenség Sarah. – mondta Edward.

- Nem érdekel! – kiabáltam. – Ő támadott meg.

Mérgemben próbáltam lelökni őket magamról, de túl erősen tartottak. Mikor felnéztem a többiek Carlisle-ék ott álltak a farkas és köztem, engem nyugtatva.

- Nyugodj meg. – szólalt meg Carlisle.

- Jasper, mi tart már ilyen sokáig? – üvöltötte Alice.

- Nem tudom. Nem tudom megnyugtatni. Túl erős benne a gyűlölet.

- Siess, már nem tudjuk sokáig tartani. – nyögte Edward.

Egy pillanatra megéreztem, hogy lazul szorításuk. Itt az idő. Lelöktem magamról őket. Majd nagy csattanással áttörtek néhány fát. Rose és a többiek próbáltak megállítani, de sikeresen kitértem előlük. Most csak a dühöm létezett semmi más. Teljesen elvesztettem a fejem. A farkasok felé kezdtem rohanni, ők gyorsan talpra álltak körülvéve a farkast, hogy megállítsanak. Közben éreztem, hogy Bella-ék a nyomomban vannak, persze utolérni nem tudtak. Ilyenkor örülök, hogy erősebb és gyorsabb vagyok szinte mindenkinél.

- Sarah állj. – üvöltötte Carlisle. Most még az ő szava sem hat rám.

A farkasok felém kezdtek rohanni, de könnyű szerrel kitértem előlük. Láttam, hogy a szürke farkas élvezettel nézi, hogy felé tartok, ettől csak még jobban elöntött a düh. Ordítva neki támadtam, és ismét lecsaptam a földre. Megint felnyüszített, de most sokkal fájdalmasabban. Nem bírtam lenyugodni, a szemem csak úgy szikrázik a dühtől, a testem pedig már remeg. Utoljára akkor éreztem ilyet, amikor Christiant ölték meg.

Az utolsó végzetes csapásra készültem, már majdnem elértem, mikor megtorpantam. A szememen ijedség futott át, és elléptem tőle, mielőtt még nagyobb kárt teszek benne. Ez a düh nem is miatta alakult ki, hanem ez apám műve. Nem is akartam volna bántani a farkast, csak a sok düh most valamiért előtört belőlem, és rá irányítottam. A fejemet fogtam rémületemben, és a földre rogytam.

- Nem akarok olyan lenni, mint az apám. – suttogtam remegő hangon.

A farkas felállt, és a szemembe nézett. Mintha ugyan olyan fájdalmat látnék a szemében, mint amilyen bennem van. Talán nem véletlenül viselkedett így. Hátat fordított nekem, majd elsántikált.

- Sarah. –kezdte Carlisle, miközben átölelt. Még mindig remegtem. – Te nem vagy olyan, mint Dark. – pórbált nyugtatni.

- De igen. Te is láttad. Annyira elöntött a düh, hogy majdnem megöltem. Épp, hogy visszatértem magamhoz.

- Nem is rá voltál dühös. – kezdte Edward. – Hiszen ez mind az apád miatt gyülemlett fel benned. Ha ez az egész máskor történt volna, biztos nem akartad volna megölni őt, még ha meg is sebesít. – nem hiszem el, már megint a fejemben turkál.

A farkas megfordult, és kikerekedett szemekkel figyelt, majd eltűnt az erdőben. A többi farkas is bevetette magát, majd emberként visszajöttek. Kivéve a szürkét, az ő szaga már messze járt.

- Carlisle. – már kicsit nyugodtabb voltam, gondolom ezt Jaspernek is köszönhetem. – Kérlek, megnéznéd a farkas sérüléseit. Eltörtem, pár csontját.

- Azt hiszem ezt most nem lehet. – mondta szomorúan.

- Miért?

- Nem áll szóba velünk. Még a falka tagjaival sem nagyon beszél.

Nem értettem, hogy miért mondja ezt. Vajon mi történt? – néztem Edwardra.

- Majd máskor elmondom. – felelte a hangosan ki nem mondott kérdésemre. Bólintottam.

Leah oda szaladt hozzánk, és legugolt mellém.

- Jól vagy? – aggódott.

- Igen. – próbáltam mosolyogni, de nem sikerült. – Sajnálom, amit az előbb tettem. – néztem mindenkire.

- Nem gond. Elvégre nem te kezdted. Paul túlzásba vitte. Inkább te ne haragudj, hogy sikerült téged megsebesítenie. – sajnálkozott a férfi. Ő tűnt a legidősebbnek, gondolom ő a falka vezére.

Erre nem számítottam. Még ő kér bocsánatot? De azért érthető.

- Nem történt semmi. – most már mosolyogtam. – Hamar meggyógyulok.

Felálltam. Majd bemutatkoztam.

- A nevem Sarah Dark. – nyújtottam a jobb kezem. Felszisszentem. Elfelejtettem, hogy megsebesültem. Visszahúztam, majd a balt nyújtottam ki.

- A nevem Sam Uley. – megrázta a kezem.

- Még mindig akarjátok, hogy segítsek a felkészülésben? – kérdeztem.

- Hát persze. Jó lenne, ha segítenél nekünk. És remélem, hogy ez az affér nem tántorít el attól, hogy megbízz bennünk. – reménykedett.

- Nem, dehogy is. – emeltem fel a kezem védekezően. – Csak agyatok nekem egy napot, és akkor majd holnap eljövök hozzátok. És majd, ha újból rám támadna öm… Paul akkor nem fogom bántani.

- Biztosíthatlak róla, hogy nem fog többet előfordulni.

- Rendben. Köszönöm. És azt is köszönöm, hogy velünk harcoltok. – bólintott.

- Mi köszönjük, hogy nem ölted meg azt a balféket. – nevetett Jake.

- Szívesen. – nevettünk mind. Majd lehervadt az arcomról a mosoly. Vajon mi történhetett vele, ami miatt ilyen dühös és szomorú?

- Na gyere. – Emmett egy mozdulattal felkapott a karjaiba. – Majd én viszlek. – vigyorgott.

- A vállam sérült meg. Tudok még járni.

- Nem baj. Baj, hogy lovagias akarok lenni? – tettetett szomorúságot.

- Nem. – nevettem el magam. – Akkor köszönöm, hogy ilyen lovagias vagy.

- Nincs mit. – ragyogott fel az arca.

Elköszöntünk a többiektől és már a Cullen háznál voltunk. Bella és Edward elmentek vadászni, hogy hozzanak nekem vért. A vértől ugyanis, gyorsabban gyógyul a vámpír.