Dawn - Virradat - kilencedik fejezet

9. A BULI

- ELJÖTT A BULI NAPJA! – kiabálta Alice izgatottan.

- Nyugalom! – szólalt meg Edward.

- Ezzel nem hatsz rá. Te is tudod. – nevetett Jasper.

- Attól még próbálkozhatok. – kacsintott.

- Olyan undokok vagytok. – hisztizett. – Nem érdekel, hogy mit mondtok, én akkor is várom. – húzta fel az orrát.

- Ki hitte volna. – undokoskodott Emmett.

- Jaj, hagyjátok már. – kezdtem ideges lenni. – Inkább menjetek vadászni, és La Pushban találkozunk.

- Rendben. – mondták egyszerre kissé ijedten.

- Nyugi Sarah. Inkább menjünk Emilyhez. Segítenünk kell neki a kajában. – lépett mellém Esme.

- Oké, csak előbb öltözzünk át, és még vannak az egyéb dolgok. – kacsintottam Alicere.

- Na és már tudod, hogy milyen frizurát akarsz? – kérdezte izgatottan.

- Igen.

Gyorsan felmentünk az emeletre, csak mi lányok és elkezdtünk készülődni. Felvettük a gyönyörű ruháinkat, majd Alice megcsinálta a hajunkat, Rose pedig a sminkünket. Csak a szemhéjunk lett kifestve, és az ajkunk.

Mindannyian még gyönyörűbbek voltunk, mint szoktunk. Alice egy fekete pánt nélküli toppot, és egy fekete nadrágot viselt. A haja pedig tüsis volt, mint mindig. Rose egy lélegzet elállító vér vörös ruhát vett fel, ami éppen hogy csak takarta a fenekét. Hosszú szőke haja loknikban hullott a vállára. Esme egy elegáns vajszínű térdig érő ruhát vett fel, haja pedig egyenesre volt vasalva. Bella abban a kékes-ezüstszínű ruhában volt, amit a plázában vettünk. Gyönyörű barna haja hullámos volt. Én pedig a rózsaszínes-fehér ruhában vagyok, és a hajamban néhol apró fonatok vannak, a többi része pedig egyenes, és így teríti be az egész hátamat.

- Mindenki kész van? – kérdezte Bella.

- Igen. – feleltünk.

Lementünk a garázsba, és mind Rose autójába ültünk be.

- Szia Emily! – köszönt Bella a felénk rohanó nőnek. Szóval ő lenne a falka vezér felesége? Szép nő, és barátságosnak is tűnik. De vajon mi történhetett az arcával? Majd később megkérdezem Bellat.

- Sziasztok. – köszönt.

- Had mutassam be neked valakit. – húzta felém Bella. – Ő itt Sarah.

- Szia. – köszöntem barátságosan. – Örülök, hogy megismerhetlek.

- Szia. Emily vagyok. – fogott velem kezet. – Én is nagyon örülök, már sokat hallottam rólad.

- Remélem csak jót. – nevettem.

- Hát persze. Bár Embry kicsit hisztizett, amiatt hogy leverted őket. – kuncogott.

- Nem baj. De legalább, most már erősebbek.

- Így van. – értett egyet. – Na de ne ácsorogjunk itt kint. Menjünk be, még sok munka vár ránk.

- Ez igaz. Mi lenne, ha Alice és én a díszletet csinálnánk, ti pedig segítenétek Emilynek főzni. – tanácsolta Esme.

- Rendben. – mondtuk.

- És mi lesz velem Nagyi? – lépett Esme elé a kis Nessie.

- Hát szívem, te választhatsz. Melyikben akarsz segíteni?

- Hm… - gondolkodott. Milyen édes! – A díszítésben. – mondta ki végül. Alice örömében elkezdett tapsolni.

- Végre, még valaki társult hozzánk. Gyere kicsim. – fogta meg a kezét, majd elkezdték tervezni, hogy hogyan csinálják.

- Akkor jobb, ha mi is hozzá állunk. – kacsintottam a többiekre.

Bementünk a házba és nekiálltunk. Párosával osztottuk el a feladatokat. Bella volt Rose-al, Emily pedig velem. Bellaék a sütiket csinálták, mi pedig a húst és a többit.

- Mond csak. Honnan tudsz te ilyen jól főzni? – kérdezte Emily meglepetten. Válaszomra várva Bella is felém fordult.

- Nos, még nagyon régen szakács akartam lenni. Ezért jártam tanfolyamokra meg minden ilyesmikre. Mindig is tetszett az emberi étel, de az íze… - gondolkodtam el. – Hát az nem. – nevettük el magunkat. – De mégis annyira jó volt nézni, hogy ízlik az embereknek a főztöm, hogy folytattam. Sok országban voltam, és kitanultam a konyhai trükköket, ezért is megy ilyen jól. Mindig arra vágytam, hogy megízlelhessem, hogy érezem azt amit ti emberek. – lágyult el a hangom. – De ez lehetetlen. – mikor felnéztem, megláttam a három szomorú arcot. Gyorsan mosolyt erőltettem magamra. – Nyugi, semmi baj. – emeltem fel védekezően kezeimet. – Inkább koncentráljunk a kajára, mert különben sosem lesz kész.

- Igaz, igaz.

Kis ideig csöndben készültünk, majd Emily törte meg a csöndet.

- Sarah, kérdezhetek valamit? – kérdezte komolyan.

- Hát persze. – mosolyogtam rá bátorítóan. Júj, vajon mit akarhat? Biztos valami rosszat akar.

- Hány éves vagy? – kikerekedtek a szemeim, majd hangos kacagásban törtem ki. – Mi olyan nevetséges?

- Ne haragudj. – fuldoklottam a röhögéstől. – Csak azt hittem, hogy valami rosszat akarsz kérdezni. – erre már ők is elkezdtek nevetni. – Amúgy meg 300 éves vagyok.

- Tényleg? Akkor gratulálok, mert nagyon jól tartod magad. – nevettünk.

- Köszönöm. – majd hírtelen mocorgásra lettem figyelmes az egyik szobából. Felé kaptam a fejem, de éreztem, hogy csak egy ember van oda bent. Méghozzá egy kis baba. – A tiéd az a kis baba? – kérdeztem a szoba felé biccentve.

- Igen. Máris kihozom.

- Várj. – fogtam meg a vállát. Felém fordult. – Nem is félsz attól, hogy megölöm? Elvégre a kisbabáknak nehezebb ellenállni, mint a felnőtteknek. – vajon erre mit fog reagálni?

Szembe fordult velem, arcán pedig barátságos mosoly lett.

- Nem félek. Tudom, hogy nem fogod bántani. Látom rajtad, hogy te olyan vagy mint Bellaék. És Samék is meséltek rólad. Főleg Leah. Tudom, hogy bízhatok benned. És azt is tudom, hogy szeretsz viccelődni, és megrémiszteni másokat.

- Váóó… - lepődtem meg. – Hát erre nem számítottam. Átmentél a vizsgán, de azért még majd próbálkozom.

- Rendben.

Bement a babáért, és egy pillanat múlva már köztünk voltak.

- Jenny, ő itt Sarah. – nyújtotta felém. Óvatosan megfogtam nehogy kárt tegyek benne. Megsimogattam a pici arcát. Annyira puha, és az illata is milyen finom.

- Gyönyörű kislány. – áradoztam. – Szerencsére az édesanyjára ütött. – lestem rá. Kicsit mintha elpirult volna.

- Nem értem, hogy miért mondja ezt mindenki. – lépett be az ajtón Sam.

- Talán mert igaz haver. – bokszolta meg Jake.

- Végül is van benne valami. – lépett Emily mellé, és megcsókolta.

Közelebb mentem hozzájuk, és visszaadtam a picit.

- Szerencsések vagytok.

- Igen, tudjuk. – válaszolták egyszerre.

- Na de most menjetek ki, mert így nem fogunk haladni. – utasította őket Rose.

- Igenis. – állt be katonásan Jake. Kezét a homloka elé tartva, tisztelegve.

- Haha. Nagyon vicces. – morgolódott.

- Miért nem bírjátok egymást? – kérdeztem.

- Tudod a mi kapcsolatunk, mindig is… - kereste a szavakat.

- Szar volt. – vágta közbe Rose.

- Eltaláltad Szöszi.

- Na jó, most hagyjátok abba. Jake, menj ki kérlek. – kértem. Tudtam, hogy rám hallgatni fognak.

- Oké. – látta, hogy jobb velem nem ellenkezni.

- Te olyasmi vagy, mint Sam? – kérdezte Emily.

- Ezt hogy érted?

- Hát, amit Sam parancsol a falkának, azt ők megteszik. És te is ilyen vagy. Ha valamit megparancsolsz bárkinek, ők hallgatnak rád. – egy pillanatig elgondolkodtam.

- Hát tudod én…

- Elég rémisztő. – vágott a szavamba Rose. – Tudjuk, hogy Sarah sokkal erősebb nálunk, és jobb nem ellenkezni vele. Igaz, hogy nem bántana minket, de akkor is, ha mérges, nagyon rémisztő tud lenni. Mikor Paul is felidegesítette… - eltöprengett. - …és mi megpróbáltuk megállítani… Szinte alig volt merszünk. Akkor teljesen elvesztette a fejét. Még sosem láttam olyannak. – nézett rám várva, hogy rászóljak. De nem szólaltam meg, csak bólintottam, hogy folytathatja. – Olyan rossz volt, hogy ennyire tehetetlenek voltunk. Tudtuk, ha megpróbáljuk megállítani, akkor az akár az életünkbe is kerülhet, de bíztunk benne, hogy nem bánt minket. – nézett melegségesen. – És így is lett. Egyszerűen csak kitért előlünk, úgy ahogy a farkasok elől is. Őket se bántotta, persze kivéve… - arcomon megrándult egy izom a fájdalomtól. Ezt látva inkább elharapta a mondat végét. – A lényeg az, hogy mindenki jól van. – fejezte be végül.

- Értem. Akkor te nagyobb hatással vagy másokra, mint ő.

- Öm… Igen.

- És ez vonatkozik az ellenségre is?

- Igen. Általában nem mutatom ki a dühömet, harc közben, de mikor meglátják az erőmet, akkor sokan futásnak erednek.

- És hagyod őket elmenekülni?

- Volt rá példa. De attól is függ, hogy mit követnek el. Hogyha csak néha öl embert, csak azért hogy életben maradjon, akkor őt nem ölöm meg. De ha az ellenkezője, akkor… igen.

- Akkor te igazság szolgáltató vagy? Véded az embereket, de közben a vámpírokat is?

- Így van.

- Ez logikus. Elvégre mégis csak te vagy a vámpírok hercegnője.

Megrándult az arcom.

- Csak voltam. Apám kitagadott, legalábbis a történtekből, erre következtetek.

- Jaj, ne haragudj. Nem akartam régi sebeket felszakítani. Nagyon sajnálom.

- Semmi baj. Ha ott maradtam volna, akkor nem tudnék ilyen életet élni. Nem lehetnének ember vagy farkas barátaim. Úgyhogy így jobb.

- Na és mit tennél, ha mondjuk a harcban, megölnéd apádat, és a testvéreid pedig visszakapnák valódi emléküket? Akkor jogosan te lennél a királynő. Mindenki azt tenné, amit te mondasz.

- Erre a kérdésre nem számítottam. Igazság szerint sosem gondoltam még erre. Mindig csak az lebegett a szemem előtt, hogy meg kell ölnöm, és akkor boldogok leszünk. De arra nem gondoltam, hogy akkor én lennék az uralkodó… - gondolkodtam. – Nos, ha valóban így történne, akkor békét hirdetnék. A vámpírok ne álljanak ellenségben senkivel. És lassan, fokozatosan bevezetném az álatokkal való táplálkozást.

- És aki ellen áll?

Nem tesz fel valami könnyű kérdéseket. – zsörtölődtem magamban.

- Azok, akik továbbra is emberrel fognak táplálkozni, döntés elé állítom őket. Vagy csak ritkán fognak enni, és akkor is úgy, hogy az ember túlélje. Vagy ha ez sem jó nekik, akkor kivégzem őket. – néma csönd lett. – Ez így megfelel válasznak?

- Igen. Nagyon értelmes választ adtál. És gondolom, nehéz lesz majd nekik leszokni róla.

- Így van. Nem egyszerű, de nem is lehetetlen.

Ezek után már csak kellemes dolgokról cseverésztünk így négyen. Később csatlakozott hozzánk Leah is. És a hangulat pedig egyre csak fokozódott.

Néhány óra múlva már teljesen sötét volt. Mindenki már megérkezett. Edwardék, Bella édesapja és Sue, az összes farkas és azoknak a szüleik, barátaik. Csak egyetlen ember hiányzott méghozzá Paul. Azért reméltem, hogy eljön. Beszélni szerettem volna vele. De sajnos nincs itt.

Órákon keresztül csak ültünk, és hallgattuk Jake édesapjának Billynek a történeteit. Némelyik vicces és akció dús volt, valamelyik pedig tragikus. Mindent amit mesélt, úgy éreztem hogy én voltam a történet szereplője. Annyira jól tud mesélni, hogy teljesen beleéljük magunkat. Néha tartott pár perc szünetet, a történetek között, addig pedig beszélgettünk, nevetgéltünk és persze rajtunk vámpírokon kívül mindenki evett. Leah nagy nehezen rávett, hogy megkóstoljak egy valamit, de ahogy lenyeltem, úgy éreztem, mindjárt elhányom magam. Többet nem is kínált. – nevetgéltem magamban.

- Sarah. – néztem a hang irányába. – Azóta sem láttál semmit? – kérdezte Jake.

- Nem, semmit.

- És te Alice?

- Nem. De mondtam, hogy amit látok bármit is, azonnal közlöm mindenkivel.

- Oké, oké. Akkor holnap a szokásos… - hagyta félbe a mondatot. Szemei mereven a sötét erdő felé néztek. A levegőbe szagoltam, és megéreztem az ismerős farkas szagot.

Közelebb jött hozzánk, majd ajkait szóra nyitotta.

- Csatlakozhatok? – kérdezte feszengve, félve az elutasítástól.

- Hát persze. – mondtam lágyan.

Leült Jake mellé. Egy pillanatig éreztem, hogy ijedt tekintetek cikáznak Paul és köztem, majd látva hogy milyen nyugodtak vagyunk, újra boldog beszélgetésbe merültek.

Én végig a kis Jenny-vel, Claire-el és Nessie-vel játszottam, de néha találkozott Paul-al a tekintetünk. Annyira szeretnék vele beszélni. De vajon hajlandó lenne?

Felálltam, Jenny-t oda adtam Emilynek, majd Paul felé indultam.

- Paul. Beszélhetnénk négyszemközt?

- Igen. – szemei szomorúságról árulkodtak. És meglepő módon, nem volt benne semmi düh.

- Ez biztosan jó ötlet? – aggódott Carlisle. Ha már ő aggódik, akkor tényleg baj van. Ijedten figyelt minket az egész bagázs, majd Edward megszólalt.

- Nem lesz baj. – szavai nyugtatóként hatott rájuk. Tudták, ha rosszat terveznék, akkor ő azt tudná. Köszönöm. – üzentem neki fejemben. Bólintott.

Paul-al sarkon fordultunk, majd tartva az egy méter távolságot, besétáltunk mélyre az erdőbe, hogy senki se haljon minket. Mikor már biztos voltam benne, hogy itt nem hallhatnak megálltam, és felé fordultam.

- Sajnálom, hogy megtámadtalak, és hogy megsebeztelek. – szabadkozott.

Hát ezt nem hittem volna. Ő kér bocsánatot? Hiszen én öltem meg majdnem. Igaz, hogy ő támadt meg, és ő volt a hibás. De erre akkor sem számítottam. Főleg azok után, hogy mondták mennyire utálja a fajtánkat.

- Öm… Semmi baj. Én meg sajnálom, hogy annyira felhúztam magam, és hogy majdnem megöltelek.

- Te csak természetesen reagáltál. Nem kell bocsánatot kérned. Te próbáltál leállítani, de nem sikerült. De egy valamit nem értek. – hallgatott. – Miért álltál meg? Miért nem öltél meg?

- Azért, mert ha megöltelek volna, olyan lennék, mint az apám. És azt nem akarom. És a szemeidben, olyan fájdalmat láttam, amit sajnos jól ismerek. Ezért sem voltam képes rá.

Szomorúan a földet nézte, látszott, hogy valami nincs rendben.

- Kérlek, mond el, hogy mi történt veled. Bennem megbízhatsz. – mondtam barátságosan.

Tétovázott, majd megszólalt.

- Elvesztettem valakit. – nyöszörögte.

- Nagyon közel állt hozzád?

- Amennyire csak lehet.

Elhallgattam, hátha folytatja.

- Be voltam vésődve. – hangja szívfacsaró volt. – A neve Rachel volt. Jake nővére. Majdnem egy évet voltunk együtt, aztán egy nap… Meghalt. Cullenék nem voltak itthon, mi pedig két vámpír nyomában voltunk. De nem vettük észre, hogy társaik is vannak. Ezért mikor elhagytuk La Pusht, akkor behatoltak. Pont Rachelel keresztezték útjukat. Hidegvérrel megölték, kiszívták belőle az összes vért. Mikor megöltük azt a két vámpírt, akiknek a nyomában voltunk, azután rossz érzés fogott el. Tudtam, hogy olyan történt, ami teljesen megváltoztatja az életem. A többiek is megérezték félelmemet, ezért amilyen gyorsan csak tudtunk visszamentünk. – egy percre csönd lett. – És megláttuk. A földön hevert szétmarcangolva, sápadtan. Egy cseppnyi élet sem volt már benne. Lerogytam mellé, és sírtam. Egyszerűen nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Ezután megéreztem annak a két vámpírnak a szagát. Olyan düh fogott el, mint még soha. Átváltoztam farkassá, és a szag után eredtem. A többiek szorosan a nyomomban voltak. Mikor utolértem őket, tétovázás nélkül rájuk támadtam. Sikerült megölnöm őket, egyedül. Már hét hónap telt el, de azóta sem tudtam megnyugodni. Minden percben dühös vagyok, és mindenkit eltaszítottam magamtól. Cullenékre sem tudok már úgy nézni, mint egy éve. Gyűlölöm őket, csak azért mert ők is vámpírok. Téged is ezért akartalak megölni. Nem érdekelt, hogy ki vagy, vagy hogyan viselkedsz, a lényeg csak az volt, hogy olyan vagy, mint Rachel gyilkosai.

- Nagyon sajnálom, azt mi veled történt. Tudom milyen érzés elveszíteni valakit, akit szeretsz. – szomorodtam el én is.

- Miért te kit veszítettél el? Biztosan nem volt annyira fontos neked, mint ő nekem. – mondta gúnyosan.

- Nehogy azt hidd, hogy csak te szenvedhetsz. És hogy más nem tud annyira kötődni valakihez, mint te hozzá. – kezdtem dühös lenni. – Fogd vissza magad öcskös.

Meghökkent, majd visszatért ahhoz a Paulhoz, aki elmesélte szenvedésének okát.

- Sajnálom. Igazad van. Elmondod, hogy kit veszítettél el?

- Az édesanyámat, a szerelmemet és sok barátomat.

Arcán meglepődöttség suhant át. Biztosan nem hitte, hogy ennyi mindenkit veszítettem el.

- És mi történt?

- Édesanyámat apám ölte meg. – arcom haraggal volt teli. – A szerelmemet és barátaimat apám csatlósai.

- Na de miért?

- Azt akarja, hogy szenvedjek.

- Na és ez az apád, ő kicsoda?

- Nem is tudod?

- Honnét tudnám?

- Onnan, hogy az egész falka tudja. Elmeséltem még, Leahnak, Sethnek és Jakenek az életemet. És mikor átváltoztak, megmutatták a többi farkasnak is. Azt hitte, hogy te is láttad.

- Ó, értem. Nem tudtam, mivel mikor megéreztem, hogy bárki is farkas alakban van, akkor én visszaváltoztam emberré.

- Ja, értem. Akkor elmondom, hogy ki is vagyok. Én a vámpírok hercegnője vagyok, vagyis csak voltam – javítottam. – mert az apám kitagadott. Az apám ő a vámpírok királya. Ő parancsol mindenkinek, és ő a legerősebb is. A neve Dark. Ő hozta létre a Volturit is. – miközben magyaráztam, végig a reakcióit figyeltem. Valamikor dühöt, valamikor pedig szánalmat véltem felfedezni arcán. Elmeséltem neki az egész életemet, majd mikor befejeztem vártam, hogy mit fog mondani.

- Szóval a te apádnak köszönhetően jött világra a többi vámpír?

- Igen.

- Vagyis az a két nyomorult dög is ő miatta létezett?

- Igen. – rájött sajnos arra, amire nem akartam.

- És ő is eljön majd a csata miatt?

- Igen.

- Akkor most már biztos. – szünetet tartott. – Csatlakozok hozzátok a harcban. Megbosszulom Rachelt.

- Sajnálom Paul. De te nem tudnál neki ártani.

- Hogy micsoda? – kezdett megint dühös lenni.

- Emlékszel, hogy milyen egyszerűen leterítettelek? Nos, apám nálam is erősebb. Nincs esélyed ellene. Lehet, hogy még nekem sem lesz.

- Akkor tanítsd meg, hogyan lehetek erősebb.

- Rendben. De nem te fogsz ellene harcolni.

- Mi van?

- Ő az én feladatom. És csak nekem van esélyem ellene.

- Nem. – üvöltötte.

- De igen. – üvöltöttem vissza haragosan.

Hátrált néhány lépést. Megijedt tőlem. De nem érdekel. Akkor sem engedem át ezt a terhet másnak. Főleg, ha annak szemernyi esélye sincs.

- Mi folyik itt? – jelent meg Seth.

- Semmi. – mondtuk egyszerre.

- Mit keresel itt? – kérdezte még mindig kissé ijedten Paul.

- Csak gondoltam, megnézem, hogy minden rendben van-e. Túlságosan is régen elmentetek már, és aggódtam. Vagyis nem csak én hanem mindenki.

- Nyugi, minden rendben van. Csak beszélgettünk egy kicsit.

- Oké.

- Paul is csatlakozik hozzánk a harcban. Persze, ha csak még mindig így gondolod.

- Na ná. És talán még esélyem is lesz arra. – nézett rám kihívóan.

- Majd meglátjuk.

- Paul, Sarahnak igaza van. Övé az apja, te meg csak foglalkozz majd a többiekkel.

Morgott Sethre.

- Sajnálom haver, de ez van.

Nem szólalt meg.

- Akkor te is jössz velünk az edzésekre?

- Milyen edzés?

- Sarah tanít minket. Sok mindenre, és gyorsan fejlődünk, és már sokat erősödtünk is ez a pár hét alatt.

- Hát persze.

- Akkor majd holnap a baseball pályán, délután négy órakor. Megfelel? – kérdeztem, már nyugodtabban.

- Igen.

Kínos csön d töltötte be a levegőt.

- Holnap jössz sziklát ugrani?

- Komolyan?

- Miért ne?

- Hát azok után, ahogy viselkedtem.

- Jaj, ne legyél ilyen nyálas Paul. – közeledett Jake karöltve mindenkivel. – A helyedben mi is ilyenek lettünk volna. – bátorítóan mosolyogtak.

Boldogan bólintott.

- Végre, megint mosolyogsz. – szólalt meg Emily.

- Szerintetek megint olyan idióta lett, mint régen? – viccelődött Embry.

- Lehet. – csatlakozott Quil.

- Még, hogy én idióta? Ezt pont ti mondjátok?

Nevettünk fel hangosan.

- Na jó, menjünk vissza. – mondta Sam.

Hátat fordítottunk a sötét erdőnek, aztán megéreztem az ismerős illatot. Mit keres itt? Gyorsan visszafordultam, és az erdőt kémleltem. Úgy érzem egyedül jött. A többiek is megérezték az illatot, és hangos morgásban törtek ki.

Néhány másodperc múlva kilépett a fák közül.

- Jane. – suttogtam.