Dawn - Virradat - tizenkettedik fejezet

12. ELIZABETH

-NEKEM SZIMPATIKUSAK. Kivéve az egyiket. – mondtam, mikor hazaértünk.

- Kitalálom. Tom? – kérdezte Jasper.

- Naná. Tiszta bunkó az-az ember, és láttátok, hogy milyen gyűlölettel meredt ránk?

- Nem lehetett nem észrevenni. De gondolj csak bele. A mi farkasaink is ugyanilyenek voltak. Csak később lettek a szövetségeseink. – szólalt meg Alice.

- Igaz.

- Csak azt felejted el drága húgom, hogy Sarah már régóta a barátjuk. És az a gyökér vele is ugyanolyan. – emlékeztette Emmett.

Alice kinyújtotta a nyelvét.

Ilyenkor olyan gyerekes. – forgattam a szemem.

- Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan máshogy fog állni a mi fajtánkhoz. – kacsintott.

- Ezt mégis, hogy érted? Csak nem látomásod volt? – kérdezte Rose.

- De igen.

- És mit láttál? – lépett be Esme.

- Az titok. – mosolygott huncutul.

- Ezt nem hiszem el. – vigyorodott el Edward. Alice felé fordult. – Szerinted ez valóban meg fog történni?

- Igen. Legalábbis nagyon remélem.

- Mondjátok már el, hogy mi volt a látomásodban. – türelmetlenkedtem.

- Ha eljön az ideje, megtudjátok. Óriási meglepetés lesz. Ja és persze Edward sem mondja el senkinek. Még neked sem Bella.

- Gonosz vagy! Tudtad? – mosolyogtam.

- Ilyennek születtem. – kacagott fel.

- Már nagyon kíváncsi vagyok. – meredtem a távolba.

Sarah:

- Nos, míg el nem jön a harc ideje, addig ti itt fogtok lakni. – mutattam az előttem álló három kétszintes faházra.

- Hűűű… Ezt ti építettétek? – ámuldozott Laila.

- A farkasok segítségével. – néztem rájuk elismerően. – Miután visszatértem Forksba tőletek, máris nekiálltunk. Teljesen be vannak bútorozva, és a hűtök is fel vannak töltve. Összesen 19 szoba van. Két házban hat szoba és a harmadikban pedig hét.

- Képzeld, mi is tudunk számolni Einstein. – nézett rám kihívóan Tom.

Hatalmas vigyor terült el az arcomon jelezvén, hogy elfogadtam a kihívást.

- Tényleg? – lepődtem meg. – Pedig nem látszik rajtad. A többiekről elhiszem, de rólad. Kérlek. Ne röhögtess.

- Jaj Sarah. Ne erőlködj, mert megárt a málna nagyságú agyadnak. Ha van egyáltalán olyan nagy. - lépkedtünk egymás felé.

- Nekem legalább van idebent valami. – mutattam a fejem búbjára. – De rólad ugyanez nem mondható el. Fogadjunk, ha megkopogtatom a fejedet, az kongani fog az ürességtől.

Nevetett fel mindenki.

- Mindig is nagy volt a szád. De harcban is ekkora?

Megálltunk egymástól karnyújtásnyira.

- Tesztelj. – csillogó szemekkel figyeltük, hogy melyikünk lép először.

- Na jó, elég legyen a hülyéskedésből. – szólalt meg Alex. – Inkább mindenki keressen magának egy szobát. Sarah, gondolom egy szobában ketten leszünk, ugye?

- Igen. – feleltem, még mindig Tomot méregetve.

- Várjunk csak. – szólalt meg Tom. – Ha egy szobában ketten leszünk, akkor én kivel leszek?

- Biztos vagy benne, hogy tudsz számolni? Összesen 37-en jöttetek és 19 szoba van. Ami azt jelenti, hogy te egyedül leszel. Mivel mindenkinek van párja. De ha nem elég megfelelő neked, akkor aludhatsz a wc mellett is.

- Azt hittem azt a helyet te már rég lefoglaltad.

- Ezt most jól benézted, mivel én nem szoktam aludni. De semmi gond, úgy teszünk, mintha hatott volna.

Egy lépést felém tett.

- Úgy tűnik kezd elszakadni a cérna. – jegyezte meg Jack felénk közeledve.

- Sarah inkább gyere. Mutassuk meg nekik belülről is a házakat. – tette a vállamra a kezét Leah.

Tekintetemet elszakítottam Tométól, és Leahval együtt a házak felé indultunk. Éreztem, hogy Tom végig figyelemmel kíséri távozásomat.

Mikor már jó pár méterre voltunk Toméktól, hallottam, hogy Jack megszólal.

- Nagyon csinos ez a Leah. Még sosem találkoztam hozzá hasonlóval. Egyszerűen lélegzetelállító. – áradozott.

Gondolom nem tudja, hogy én még hallom őket. Leahra néztem, de sajnálkozva láttam, hogy mindebből egy szót sem hallott. Kár, hogy nekik nem olyan nagy a hallótávolságuk, mint a miénk.

- Akkor hajtsál rá. – bátorította Tom. – És ismerd meg jobban.

Hát ezt nem hittem volna, hogy tud ilyen kedves is lenni. Kellemesen csalódtam. Persze azért még szép, hogy a barátaival ilyen, különben egy sem lenne. Mióta ismerem, most hallottam először így beszélni.

- Gondolod bejövök neki? – vékonyodott el a hangja.

- Naná. Nem láttad, hogy hogyan néz rád?

- Igazad van. Kész csoda.

- Pofa be. – bokszolta vállba. Felnevettek.

Leah ijedten rám meredt.

- Szerinted, rajtam nevetnek?

Bambán néztem rá. Nem tudtam, hogy ez hogy jutott az eszébe.

- Ezt meg miből gondolod?

- Hát nem is tudom… - pirult el.

- Ne aggódj, nem rajtad röhögtek.

- Honnan veszed?

- Onnan, hogy tudom. Amúgy meg miért röhögne ki, ha tetszel neki?

- Komolyan?

- Még szép. Hiszen gyönyörű vagy. És ahogy észrevettem te sem vagy közömbös iránta.

- Ez nem igaz. – visította.

- Még a hülye is látja, hogy teljesen egymásba zúgtatok. – vontam fel az egyik szemöldököm. – Ne is tagadd.

Nagyot nyelt.

- Na jó. De kérlek, ne mond el senkinek. – könyörgött.

- Miért mondanám el, ha már mindenki tudja. – kacagtam.

Arca paradicsom piros lett.

Kezeit óvatosan két tenyerem közé fogtam.

„A srácok piszkálni fognak.” – gondolta magában.

- Akkor majd én ellátom a bajukat. – nyugtattam.

Értetlenül nézett rám, majd arcán átsuhant a felismerés.

- Te gondolatolvasó vagy. – suttogta. El is felejtettem, hogy ő még nem tudja.

- Bizony, de csak akkor, ha a tenyeremmel érintelek.

„Miért nem mondtad eddig?”

Szólásra nyitotta ajkait, hogy ezt valóban kimondja, de megelőztem.

- Csak néhány napja jöttem rá. Ne haragudj.

- Semmi baj. – mosolygott melegen.

- Amúgy meg bírom ezt a gondolatolvasást. Tök muri.

- Elhiszem. Bárcsak tudnám, hogy most mire gondol Jack. – sóhajtott föl.

Forgattam szemeimet.

Kezdődik. – gondoltam magamban. Sosem szerettem az ilyen nyálas dolgokat, de inkább ráhagytam.

Beléptünk abba a házba, amiben Alexék pakoltak le.

- Hogy tetszik? – kérdeztem.

- Nagyon szép. – mosolygott Kath. – Olyan, mintha csak otthon lennénk. Kivéve persze azt, hogy nincs itt semmi állat.

- Állat? – kérdezte Quil.

- Nálunk a házban döglött állatok vannak. – világosítottam fel.

Arcára kiült az undor.

Látva Quil arcát, John így szólt.

- Csak az idősebbek házában van ez. – intett szülei fele. - Mi fiatalok ugyan úgy állunk hozzá, mint ti.

- Még hogy idősebbek? – nézett szúrósan Kath. – Hiszen 22-nek nézek ki.

- Van az 25 is anya. – csatlakozott Laila.

- Na szép. A két gyerek az anyja ellen fordul. – durcáskodott.

- Jól van, bocsi, bocsi. – ölelte meg John, majd Laila is.

- Tudod, hogy csak viccelünk. – nyugtatta Laila.

- Persze nem mindenben. – folytatta John.

Ördögien felnevetett Kath.

- Azt ajánlom, hogy nyitott szemmel aludj.

- Hú… Most aztán nagyon félek. – tettetett rémületet.

- Na jól van móka makik. Inkább csomagoljatok ki, és nézzetek körül. Igaz, hogy nem nagy Forks, de azért akad látnivaló.

Bólintottak, majd felmentek a szobájukba.

- Ti komolyan innen szoktatok leugrani? – nézett le a szikla tetejéről Liz. Alacsony világos, göndör szőke haja volt. Egy tünemény volt a lány. 17 éves.

- Csak nem félsz? – heccelte Embry.

- Még hogy én? Dehogy. – arcán elszántság tükröződött.

- Akkor ugorj.

Liz néhány lépést hátrált, majd egy hatalmas lendülettel a mélybe vetette magát. Embry tétovázás nélkül máris utána ugrott. Mindketten hangos csobbanással csapódtak be a vízbe. Majd mikor feljöttek, Liz olyan boldogan röhögcsélt, mint még soha. Ez felbátorította a többi vérfarkast, így egyesével mind követte őket, Samékkel együtt. Már csak egy valaki volt fent velem. Ki más, mint Tom.

Nem értem, hogy eddig miért nem ugrott le, pedig ő imádja a veszélyt. És nem maradna velem egyedül. Eddig, ha én is ott voltam, ahol ő, mindig ő volt az első aki lelépett, de most nem.

Mereven állt a szikla szélén és lefele bámult, majd megtántorodott.

Néhány lépést közelebb mentem hozzá, és megkérdeztem.

- Héj, jól vagy?

- Semmi közöd hozzá. – förmedt rám zihálva.

- Csak nem… - rám nézett dühösen. – Tériszonyod van?

- Mi? Dehogyis. – erősen ellenkezett.

Egyszerűen nem bírtam tovább és felnevettem.

- Ki hitte volna, hogy a nagy Tom Walberg fél valamitől.

- Ha nem fogod be, esküszöm, hogy… - hirtelen elhallgatott, mikor pillantásunk találkozott. Szemeink eggyé olvadtak és minden elcsendesedett körülöttünk. Mintha megszűnt volna a világ. Próbáltam másfelé nézni, de a szemei egyszerűen megbabonáztak. Nem engedte, hogy elszakadjak tőle. Testemet elöntötte a forróság, mintha csak élnék. Ő váltotta volna ki belőlem? Még sosem éreztem ilyet. Még akkor sem mikor Christiannal voltam.

Pislogással szakítottam ki magunkat a bűvöletből. Majd mindketten zavartan bámultuk a földet. Az oké, hogy én így viselkedek, de ő… Hiszen utál… Vagy még sem? Lehet, hogy van esélyem nála?

Erőt vettem magamon és ránéztem.

- Nem mondom el senkinek.

- Köszönöm. – mondta kissé elpirulva.

Hosszú kínos csönd következett. Percekig állhattunk így, mert a lentiek már türelmetlenek voltak.

- Na mi lesz már? Ugorjatok. – üvöltötte Jack. – Vagy inkább szobára mennétek?

- Kussolj. – üvöltött vissza Tom.

- Megyünk már.

- Én biztos, hogy nem. – suttogta.

- Csak úgy tudod legyőzni a félelmedet, ha szembeszállsz vele. Máskülönben örökké félni fogsz.

Lenézett a többiekre, és a félelemtől kezdett zöldülni az arca.

Mellé álltam.

- Képzeld azt, hogy vár odalent valaki, aki fontos a számodra. És akkor menni fog.

- Miért vagy ilyen kedves?

- Néha ilyennek is kell lennem. Talán te is megpróbálhatnád.

- Szerinted most nem vagyok kedves?

- Ami azt illeti furcsa módon de. – nevettünk. Még sosem hallottam nevetni. Olyan édes.

- Na megpróbálod? Mert, ha nem, akkor a barátaid gyanakodni fognak.

- Hát nem is tudom… - vacillált.

- Ne aggódj, melletted leszek. – nyújtottam a kezem, hogy megfogja. Persze teljesen biztos voltam benne, hogy nem fog majd meg, de tévedtem. Egy pillanatig tanulmányozta a kezemet, majd óvatosan megfogta. A csodálkozástól csak bámultam rá.

- Most mi van?

Megráztam a fejem.

- Semmi. – hát, ha most ember lennék tuti elpirultam volna. – Kész vagy?

- Igen. – megszorította a kezemet.

- Háromra ugrunk. Egy… Kettő… Három.

Elrugaszkodtunk a szikláról és már zuhantunk is. Miközben közeledtünk a víz fele, rápillantottam, hogy minden rendben van e vele. Szemei csukva voltak, úgy tűnt, hogy nagyon koncentrál. Erősebben fogtam a kezét, hogy tudja nem lesz semmi baj. Kinyitotta szemeit, és rám nézett. Abban a pillanatban a jéghideg vízbe csapódtunk. A víz alatt elengedtük egymást, nehogy a többiek meglássák. Bár az is lehet, hogy már akkor látták, mikor zuhantunk. Na de sebaj. A felszínre úsztunk, és mikor Tom feje kiért a vízből, üvöltözni kezdett.

- Ez marha jó volt. Gyerünk megint.

Kiúsztak a partra és már rohantak is föl. Nem is számoltam, hogy hányszor ugrottak le, de nem unták meg. Én a parton ültem, és figyeltem őket.

Jack jött ki a vízből és mellém ült. Láttam rajta, hogy valamit nagyon akar kérdezni, de nem meri. Persze tudtam, hogy miről van szó.

- Igen, tetszel neki. – néztem a szikla tetején álló Leahra. Ő volt a következő az ugrásnál.

- Biztos?

- Igen. És amúgy is Tom is megmondta, nem?

Meglepődött.

- Hát te honnan tudsz róla? Nem hinném, hogy elmondta pont neked.

- Köszi, kedves vagy. – vigyorogtam rá gúnyosan.

- Bocs, tudod, hogy értem.

- Igen, igen. – sóhajtottam. – Hallottalak titeket, mikor kérdezted Tomot. Tudod nekünk vámpíroknak sokkal jobb a hallásunk, mint nektek.

- Ó, értem. – vörösödött el. – És elmondtad Leahnak?

- Csak annyit mondtam, amit már mindenki tud. Hogy tetszik neked. Azt nem mondtam el, hogy miről beszéltetek.

- Húúú… - megkönnyebbülten kifújta a levegőt. – Kösz. Hálás vagyok.

- Na és mikor mész oda hozzá? – biccentettem a kifele jövő személyre.

- Nem is tudom.

- Mondjuk most?

- Mi? – vékony, szinte már sikító hangon kérdezte. Nem bírtam ki, hogy ne röhögjek.

- Leah. Gyere ide lécci. – intettem felé.

Kicsit zavarban volt, de idejött.

- Jack szeretne mondani valamit. – veregettem vállba Jacket.

- Kösz. – szűrte a fogai között.

- Igazán nincs mit. – kacsintottam rá.

Felálltam és elmentem.

Este a tábortűz körül ültünk, és vártuk, hogy Jake édesapja Billy meséljen egy történetet.

- Amúgy Billy, te hogy-hogy itt maradtál? – kérdeztem.

- Nem akartam itt hagyni a törzset, ez az én otthonom, és nem menekülök. Amúgy is már vén róka vagyok, nekem már úgyis mindegy.

- Ne mondj ilyet. Én öregebb vagyok nálad, szóval még fiatal vagy. – nevettünk. – És sosem mindegy semmi. Mivel itt maradtál, ezért esküszöm, hogy én megvédelek.

- Köszönöm, nagyon kedves vagy. De inkább koncentrálj a fiatalokra.

- Nekem mindenki fiatal. – kacsintottam rá. - Nincs vita. Mindenkit meg fogok védeni, aki itt maradt.

Hálásan bólintott, majd belekezdett a történetbe.

- Több száz évvel ezelőtt miután megjelentek a falunkban az első vámpírok, a béke időszaka köszöntött ránk. Hosszú ideig nem láttunk vámpírokat, így boldogságban éltünk. Összesen csak három alakváltó volt közöttünk, de még csak kezdők voltak. Sajnos nem volt senki olyan, aki megtaníthatta volna őket, hogyan harcoljanak, ugyanis a vámpírcsatákban az idősebbek és tapasztaltabbak életüket vesztették.

Egy napon az akkori törzsfőnök lánya és annak barátnői elmentek a közeli folyóhoz vizet hozni. Mikor még a vámpírok folyamatosan támadták a falunkat, addig a nép tagjai csak alakváltók kíséretével mentek a folyókhoz, de most, hogy már régen nem volt támadás, a lányok úgy gondolták, hogy lemennek kíséret nélkül. Sajnos nem számítottak rá, hogy egy öt fős vámpírcsapat foglya keresztezni útjukat.

Mikor a törzs tagjai meghallották a lányok sikoltozását, az alakváltók máris farkas alakban rohantak a hang felé. Látták, hogy a három lányt teljesen halálra rémítették, de sajnos nem tudtak elmenekülni. A vámpírok már készültek végezni a lányokkal, de a farkasok éppen időben értek oda. A farkasok nem voltak olyan erősek, mint azok a vámpírok, még csak a közelükbe sem értek, de azért minden erejükkel harcoltak. Mind a három farkasra egy-egy vámpír jutott, így a másik kettő szabadon mozoghatott a falunkban.

Az emberek rémülten menekültek, a férfiak próbáltak szembeszállni velük, de nem volt esélyük. Az egyik vámpír, bizonyára a vezér, meglátta a menekülő törzsfőnök lányát. Az illata annyira csábító volt, hogy azonnal utána eredt. A lány fejvesztve menekült, de a vámpír utolérte. A törzs tagjaiból néhányan utánuk mentek, hogy megvédjék a lányt, de túl lassúak voltak. A vámpír vigyorogva felemelte a karját, hogy lesújtson, de valaki megállította.

Egy gyönyörűen szép asszony volt. Hosszú szőke haja és aranylóan barna szeme volt. Egy szempillantás alatt véget vetett a vámpír életének. Majd eltűnt az emberek szeme elől, és a három harcoló farkas mellett tűnt fel. Az összes vámpírt megölte, még csak nem is erőlködött. Végül az utolsóval is végzett. A törzs lakói nem tudták, hogy ki ő vagy mi ő. Csak annyit tudtak, hogy megmentette az életüket. Az emberek köré gyűltek, de nem mertek megszólalni csak figyelték, tanulmányozták. Aztán a nap előbújt a felhők mögül, és megvilágította az asszonyt. Hófehér bőre csillogni kezdett. A lakók a felismeréstől, hátráltak néhány lépést, és az alakváltók újból farkas alakjukban voltak. Nem támadtak, csak morogtak.

A lány feltartotta karjait és varázslatos hangon megszólalt. „Nem akarlak titeket bántani. Békével jöttem.” A törzsfő előre vánszorgott és megállt az asszony előtt. „Békével? Hiszen te vámpír vagy. Mégis mit akarsz?” „Igen, vámpír vagyok, és csak nem akartam, hogy ártatlanok haljanak meg. Én nem vagyok olyan, mint a fajtám. Nem támadok emberekre.” – válaszolt az asszony. - „Ha nem támadsz emberekre, akkor mit eszel?” „Állatokat. Gondolom észre vettétek, hogy nekem nem olyan vörös a szemem, mint a többi vámpíré. És éppen ezért, mert én nem emberekkel táplálkozom.” „Miért higgyünk neked?” – mérte végig az asszonyt. – „Azért, mert megmentett minket, apám.” – állt közéjük a törzsfőnök lánya, majd folytatta. – „Érzem, hogy ő más, mint a többi. Neki van lelke.” – közelebb ment. – „Szia, a nevem Celia.” – a vámpír elmosolyodott. – „A nevem Elizabeth.”

A vámpír még néhány napig velük volt, és sokat mesélt az életéről. Elmesélte, hogy sok vámpírnak különleges képessége is van. Sokszor visszajárt még a törzshöz, meglátogatni az embereket, de egy nap már nem jött. Annak ellenére, hogy vámpír volt nagyon megszerették. Ő volt az első, aki barátságot kötött a falunkkal. A második pedig a Cullen család és végül Sarah.

Mindenki teli melegséggel rám mosolygott, de látva szomorú és meglepődött arcomat, máris az ijedtség váltotta fel tekintetüket. „Egyszerűen nem hiszem el…” – gondoltam magamban. – „Ő az. Ebben biztos vagyok. De, hogy lehet?”

- Sarah, jól vagy? – kérdezte Laila.

- Igen. – alig bírtam megszólalni. Erőt vettem magamon. – Folytasd csak. – néztem Billyre.

- Várj csak. Nekem lenne egy kérdésem. – fordult Leah Billy fele. – Ennek az Elizabethnek is volt valami különleges képessége?

Megremegett a szemem.

- Igen. Neki volt a legcsodálatosabb képessége, ami vámpírnak csak lehet. – mindenki feszülten figyelte, hogy vajon mi lehetett az, de én már tudtam. – Ha hiszitek, ha nem ő teh…

- Teherbe tudott esni. – vágtam a szavába.

Éreztem, ahogy mindenki csodálkozva felém fordul.

- Honnan tudod? – kérdezte Billy.

- Mit tudsz még róla? – kérdeztem, kérdését figyelembe sem véve.

- Hát csak annyit, hogy amikor először a falunkban járt, akkor éppen egy gyermeket hordott a szíve alatt.

Ha tudnék sírni, akkor most csak úgy ömlene belőlem.

- És még azt is mondta, hogy nagyon fél, mert ő lesz az első gyermeke, és nem tudja, hogy milyen lesz. De aztán kellemesen csalódott. Miután megszületett a kisbabája, ismét eljött a faluba megmutatni mindenkinek. Kislány volt, de a nevére már sajnos nem emlékszem. És azt sem tudom, hogy az asszonnyal mi történt. De azért remélem, hogy valahol boldogan él.

- Tévedsz. – meredtem a földre. – Ő már régen meghalt. És az a gyermek, akit elhozott, az… Én voltam. – a fájdalomtól olyan erősen szorítottam az alattam lévő farönköt, hogy az szétrobbant. A körülöttem lévők ijedten felszökkentek. – Sajnálom. – néztem rájuk bocsánatkérően.

- Te lennél Elizabeth lánya?

- Igen.

- Hát persze… Ez miért nem jutott az eszembe. Hiszen még mesélted, hogy te is így születtél, és hogy tudomásotok szerint, csak az édesanyádnak volt ez a képessége.

- Így van.

- És, mi történt Elizabethel? Hogyan halt meg?

- Apám megölte.

Hirtelen minden zaj megszűnt, még az állatok sem zajongtak, és még a szél sem csapott zajt.

- Akkor még csak 6 éves voltam. Vagyis hát annyinak tűntem, de igazából már 29 voltam. Mindez pontosan 281 éve történt. És van két testvérem is. Ők édesanyám halála előtt 9 évvel születtek. Jane és Alec.

- Nagyon sajnálom Sarah. Ha tudtam volna, akkor nem meséltem volna el.

- Kérlek, ne szabadkozz. Örülök, hogy elmesélted. Édesanyám sokat mesélt nekem az alakváltókról és az indiánokról. De azt egy szóval sem említette, hogy barátságot kötött velük. Bizonyára apám miatt tartotta titokban. Nagyon szépen köszönöm, hogy elmesélted.

Billy bólintott.

- Akkor legalább már tudjuk, hogy kitől örökölted a természetedet. Főleg azt, hogy hirtelen felbukkanj, és megmentsd az embereket. – szólalt meg Kath.

- Miért, mi történt? – kíváncsiskodott Jared.

- Néhány évvel ezelőtt, mikor még kislány voltam, az erdőben megtámadott egy csapat vámpír. És akkor ismertem meg Saraht. A semmiből bukkant elő, és megmentett. Mindet megölte. Azóta vagyunk barátok. Azóta a mi törzsünk barátja.

- Tiszta anyja. – jegyezte meg Billy.

- Köszönöm. – teljesen el voltam érzékenyülve.

Átkaroltam Kathet, és reflexből a tenyeremmel érintettem meg a vállát.

„Jaj, szegény Sarah. Annyira sajnálom.” – gondolta. Gyorsan lekaptam a kezemet róla. Furcsán nézett rám. Ő még nem tudja, hogy mire vagyok képes.

Mindig is gyűlöltem, ha szánakoznak irántam. Engem ne sajnáljon senki. Jobb lesz, ha most kicsit egyedül leszek.

- Elmegyek sétálni, majd találkozunk. Jó éjszakát.

Elköszönésüket nem várva meg, azonnal hátat fordítottam és elfutottam. Mikor már olyan messze voltam, hogy nem hallottam őket, egy hatalmas fa tövében megálltam, majd felmásztam a legtetejére. Mindig is szerettem magasan lenni, itt lehet a legjobban gondolkodni.

Kis idő múlva lépteket hallottam.

- Sarah. – állt a fa alatt Tom.

- Te meg mit keresel itt? – csodálkoztam, hogy utánam jött.

- Hát csak gondoltam, hogy beszélgethetnénk. Persze csak, ha nem gond.

- Ömm… Nem… Dehogy… - dadogtam. – Lemenjek?

- Majd én föl.

- De hát neked tériszonyod van.

- Már legyőztem, nem emlékszel? Hála neked. – vigyorgott önelégülten. Olyan gyorsan mászott, hogy már fel is ért és leült mellém az ágra.