Dawn - Virradat - tizennegyedik fejezet

14. AZ IGAZSÁG

ELÉM TÁRULT APÁM utolsó beszélgetése Aro-val.

- Mutasd majd meg az igazságot Sarahnak az édesanyjával történtekről. És rólam is mindent.

- Értettem Nagyuram. – hajolt meg.

- Tudnia kell…

Ezután abban a helyiségben találtam magam, ahol édesanyám meghalt.

Anyám az ágyon feküdt, még életben volt. Apám pedig az ágy szélén ült, arcát tenyerébe temetve.

- Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez történik. – suttogta rekedtes hangon apám. – Annyira sajnálom.

- Nem te tehetsz róla. – mondta fuldokolva.

Ez furcsa. Míg élt az édesanyám sosem láttam ilyen állapotban. Mintha beteg lenne, de az lehetetlen. Mi vámpírok sosem lehetünk betegek.

- De igen. – állt föl üvöltve. Felé fordult. – Ha nem változtattalak volna át, akkor boldogan élhettél volna öreg korodig. És nem lennének fájdalmaid. – tette hozzá.

Fájdalmai? – gondoltam értetlenül.

Anyám szívmelengetően elmosolyodott. Jaj, hogy mennyire hiányzik. Újból úgy éreztem, hogy velem van és sosem hagyott el.

- Veled vagyok boldog. Ha az átváltozásom előtt tudtam volna, hogy ez fog történni, akkor sem döntöttem volna másképp. Mikor ember voltam nem volt jó életem. A családomat elvesztettem a háború miatt és nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Majd megjelentél te. Azonnal beléd szerettem és tudtam, hogy veled boldog leszek. És így is lett. Adtál nekem három gyönyörű gyermeket és a felhőtlen boldogságot. Életem legszebb pillanatait ti adtátok. Semmit sem bántam meg. És az, hogy most haldoklom, azt csak az én óvatlanságomnak köszönhetem. Azt hittem, hogy a vérfarkasok befogadtak, de tévedtem. – szomorodott el. Apámra nézett és megfogta a kezét. – Nem a te hibád, hanem az enyém. – pont befejezte a mondatot, amikor hírtelen felsikoltott. Apám azonnal mellette termett és csitíttatni kezdte.

Anyám szenvedését látva megremegtem, majd két ismerős kezet éreztem meg vállaimon. Edward és Jasper volt az.

El is felejtettem, hogy Edward is látja, amit én, Jasper pedig érzi a fájdalmamat. Közelségük és kedvességük megnyugtatóan hatott rám, majd ismét koncentrálni kezdtem.

- Ez egyre rosszabb lesz. – fogta apám a nyöszörgő édesanyám kezét.

Mikor elmúlt a fájdalom, anyám kinyitotta szemeit.

- Erősödik. – néztek egymás szemébe. – Kérlek, tedd meg.

Apám szemei elkerekedtek.

- Nem, nem akarom. Biztosan van valami ellenszer.

- Nincs. És ezt te is tudod. – szünetet tartott. – nem szeretném, ha így látnának a gyerekek. Egész életükben erre fognak gondolni és nem akarom, hogy ez legyen az utolsó emlékük rólam. Mond azt, hogy harcba keveredtem és életemet vesztettem. És ne felejtsd el hozzátenni, hogy nagyon szeretem őket. – fájdalommal teli szemmel egymásra néztek. – ölj meg. Kérlek.

Apám tétovázott, majd megszólalt.

- Rendben. – nehezére esett kimondani. Éreztem, hogy mennyire szenved.

- Köszönöm. Szeretlek.

- Én is szeretlek.

Utoljára még megcsókolták egymást, majd véget vetett az életének. Ekkor léptünk be.

Később mikor anyámat elégette, a tűzre meredve beszélni kezdett.

- Nem akarok nélküled élni. És a gyerekeink meglátták, hogy mit tettem. Igaz, kitöröltem a memóriájukból, de Sarah valamiért mindenre emlékszik. Nem értem, hogy rajta miért nem fog az erőm. Nagyon különleges. – szünetet tartott. – Azért amit tenni fogok, megutálsz. De nem bírom tovább. Volt egy látomásom miszerint az egész világot egy pokollá fogom változtatni. Ezt nem akarom. És az egyetlen, aki megakadályozhat ebben a szörnyűségben, az nem más, mint Sarah. Érzem, hogy ő az egyetlen, aki véget vethet az életemnek. Ezért is döntöttem úgy, hogy nem mondom el neki a valóságot. Meghagyom abban a tévhitben, hogy miattam haltál meg. Így gyűlölni fog és amiatt egyre erősebbé fog válni. Tudom, hogy sok nehézségen fog átmenni, de nincs más megoldás. Ez az egyetlen kiút ebből az életből. Sajnálom, hogy tönkreteszem az életét. De ez az ő javára is válik. Gyönyörű, okos és erős lány, akit mindenki szeretni és tisztelni fog. Ő lesz a királynő. Elfogja hozni a békét és boldogságot, amit nekem nem sikerült. – felnézett a csillagos égboltra. – Bocsássatok meg.

A következő pillanatokban Aro megmutatta, mikor apám parancsba adta a vérfarkasok kiirtását és azt, hogy egész életemben szemmel tartott. Majd az is kiderült, hogy Christiant valójában miért ölette meg.

Tévedtem afelől, hogy szerelmes volt belém. Csak megjátszotta magát. Igazából a vérfarkasokkal szövetkezett és meg akart ölni. Várta a megfelelő pillanatot. Apám erre rájött és megvédve engem, katonáit küldte.

Ezután kedvenc pillanatait láttam. Mikor megismerte anyámat, az esküvőjük napját, majd amikor Jane, Alec és én megszülettünk.

Ezekkel zárult az igazság.

Kinyitottam szemeimet, majd néhány lépést hátráltam.

- Megbocsátok. – néztem szomorúan a tűzre. – Szeretlek apám.

A vérfarkasok felé fordultam és gyűlölettel meredtem azokra, akik lefogják Caius-t és Marcus-t.

- Engedjétek el őket. – parancsoltam.

Tétovázás nélkül teljesítették akaratomat, de nem értették, hogy miért viselkedek ilyen hidegen.

- Sarah, mi a baj? – kérdezte Tom.

Megvetően néztem rá.

- Aro. Mond el, hogy hogyan ölték meg a vérfarkasok az édesanyámat.

- Micsoda? – hallottam a csodálkozást mindenkitől. Az összes vámpír morogni kezdett és támadóállásba helyezkedve bámulták a farkasokat. Bárki, aki ismerte vagy csak hallott az anyámról, az szerette és tisztelte.

- Elizabeth úrnő jóban volt a vérfarkasokkal. Legalábbis azt hitte. A farkasok egy nap feltaláltak egy szert, ami végez a fajtánkkal. Mivel a királyné állatokkal táplálkozott, Angliában néhányba be lett fecskendezve a méreg. Az úrnő mit sem tudva elment vadászni és szembe találta magát ezekkel az állatokkal. Természetesen kiszívta vérüket, majd mikor pár nap múlva hazatért, rosszul lett. Nagyon erős fájdalmai voltak. Később mikor meghalt Dark Nagyúr parancsba adta a vérfarkasok lemészárolását és a megmérgezett állatok kiírtását. Néhány év múlva kiderült, hogy pár embernek is beadták a szert, de rájuk is halálos volt, ezért nem kísérleteztek tovább.

- És persze azért sem, mert megöltük őket. – fejezte be Caius.

- Miattatok halt meg. Apám csak véget vetett a szenvedésének. Mondjatok egy jó okot, hogy miért ne öljelek meg titeket. – sziszegtem.

- Mi erről nem tudtunk semmit. – tartotta fel kezeit Alex.

- Igazat mond. – szólalt meg Marcus. – Akkoriban a vérfarkasokból két klán élt és csak az egyik kísérletezett. Ők itt – mutatott rájuk. – nem hozzájuk tartoznak.

Marcus volt az egyetlen hármójuk közül, aki tisztelettel beszélt még az ellenségről is.

Mély levegőt vettem, hogy megemésszem a hallottakat. Majd, mint a zápor, úgy zuhant rám a bűntudat. Hogy is gondolhattam, hogy ők tehetnek arról, ami több száz évvel ezelőtt történt. Ilyen bűntudatod, még sohasem éreztem. Képes lettem volna megölni őket egy szempillantás alatt, ha Marcus nem mondja el az igazat. Hatalmasat csalódtam magamban. Hiszen ők a legjobb barátaim közé tartoznak, és mégis megtettem volna.

- Én… Annyira sajnálom. – suttogtam bűnbánóan.

- Semmi baj. – lépett előre Kath és megölelt. A többi farkas csak bólintott együttérzően.

Reménykedtem benne, hogy megbocsátanak a kirohanásom miatt.

- Sarah. – hallottam meg Alec hangját a hátam mögül. Felé fordultam. Bella-ékra pillantottam, hogy elengedhetik őket. – Annyira sajnálom. – jelent meg előttem és boldogan megöleltük egymást.

Eközben Jane-re szegeztem tekintetem és összeszorult a szívem. Arcán a gyötrődés és a fájdalom vetélkedett.

Mikor nehézkesen rám nézett, felé nyújtottam egyik karomat és ő azonnal a mellkasomra simulva szorított magához. Így álltunk ott hárman ölelkezve, mint egy boldog család. Már olyan régóta vágytam erre a pillanatra, hogy nem bírtam elengedni őket.

Új képességem segítségével behatoltam emlékeikbe. Csak, hogy megbizonyosodjak a dolgokról. Jól sejtettem. Apám halála után, visszakapták minden emléküket. Ennek örülök is, meg nem is. Amiatt nem örülök, mert így emlékeznek édesanyánk halálára. De amint hármasban leszünk, mindent, amit megtudtam, megosztom velük.

- Szeretlek. – mondták egyszerre.

- Én is szeretlek titeket.

Éreztem magamon a meleg tekinteteket és felnéztem. Az összes vámpír, vérfarkas és alakváltó hatalmas elégedettséggel nézett rám, és amint szétváltunk Jane-el és Alec-el, hihetetlen dolog történt. Mindenki, aki itt volt egyszer csak, térdre ereszkedtek előttem. Egyszerűen mindenki, még a testvéreim is. Meglepődöttségemben meg sem bírtam szólalni. Csak álltam ott némán.

- Királynőm. – szólított meg Carlisle. – Mik a parancsaid? – mosolygott.

Én lettem az uralkodónő. El sem hiszem, hát ez a pillanat is eljött.

- Először is, kérlek, álljatok föl.

Kissé hezitáltam, nem tudtam, hogy mit mondjak ezután. Kis töprengés után ismét megszólaltam.

- Mint azt biztos sokan gondoltátok, új törvényeket vezetek be. Méghozzá ebben a pillanatban. Kihirdetem, hogy nincs több ellenségeskedés. Az emberek, alakváltók, vérfarkasok és a vámpírok mától kezdve békében fognak élni. Továbbá megparancsolom, hogy senki sem ölhet embert. És végül, de nem utolsó sorban mindenki állatokkal fog táplálkozni. A vérfarkasok is.

- Micsoda? – morgott néhány vámpír és vérfarkas is. De persze a legnagyobb hang Caius-é volt.

- Aki nem tartja be, azt ellenségnek tekintem. Ezek a törvények természetesen mostantól érvényesek. Nincs apelláta. Betartjátok vagy végetek. – halkult a morgás. – A Volturi továbbra is működni fog. Fő vezetői Vladimir és Stefan lesz. Persze csak, ha vállaljátok

- Még szép.

- Köszönjük Sarah.

- Megérdemlitek. Ami pedig hármotokat illet, dönthettek. Szeretnétek a Volturi vezetői közé tartozni vagy mást szeretnétek?

- Királyném, én maradni akarok. – hajolt meg Marcus. Bólintottam.

- Én is. - mondta a maradék kettő.

- Rendben. Természetesen a többiek is eldönthetik, hogy mit szeretnének. Ha akartok, utazhattok – néztem a „katonának” nevezett vámpírokra. – és bármikor visszajöhettek. Ami pedig engem illet végre hazatérek a családommal. – Alec-re és Jane-re sandítottam, majd Seth jutott eszembe. Majdnem elfelejtettem. Jane bemutatom Seth-et. – fordítottam felé.

- Szia. – lépett elé Seth.

- Szia. – csillant fel Jane szeme. Nagyon úgy tűnik, hogy neki is tetszik.

Szótlanul nézték egymást. Melléjük álltam és átkaroltam őket a válluknál fogva.

- Menjetek beszélgetni. – bólintottak, majd elmentek.

Ezután Tom-hoz léptem.

- Beszélhetnénk?

- Igen.

Eltávolodtunk a többiektől.

Amint éreztük, hogy látótávolságon kívülre érkeztünk, egy fához szorított és egymásnak estünk. Vadul csókoltuk egymást. Ajkai forrók, puhák és nagyon édesek voltak. Egész testemet átjárta a forróság. Bárcsak örökké így maradnánk. Hosszú percekig így álltunk élvezve a pillanatot, majd eltolt magától.

- Itt lenne az ideje bevallani a kapcsolatunkat. – mondta határozottan.

- Egyet értek. És szeretnék kérdezni valamit.

- És pedig?

- Velem jössz? Mármint, hozzám költözöl? – próbáltam komoly arcot vágni, de nem sikerült, mivel túlságosan is féltem a visszautasítástól.

Kérdésem arcára mosolyt csalt.

- Hát persze. Szívesen.

Meglepődtem. Azt hittem, hogy „nem”-et fog mondani vagy azt, hogy inkább hozzá Angliába költözzünk.

Arcomat látva egyik kezével az arcomat kezdte cirógatni, a másikkal pedig a bal kezemet fogta meg.

„Szeretlek” – gondolta, majd hangosan is kimondta.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek. – szemeink csillogtak a boldogságtól. Megcsókoltuk egymást. – Ideje visszamenni.

Lassan visszasétáltunk a többiekhez.

Már Jane és Seth is ott voltak. És ami azt illeti eléggé közel álltak egymáshoz, karjaik szinte már összeértek.

Milyen aranyosak. Összeillenek. – áradoztam.

A jelenlévők szemei először az arcunkon cikáztak, majd lefelé haladva az összekulcsolt kezünkön állapodott meg tekintetük.

- Nos, szóval mi e…

- Együtt vagyunk. – vágott a szavamba Tom.

A legtöbb arcra először a meglepődöttség ült ki és ezt felváltotta a boldogság. Sajnos nem mindenki örült ennek a hírnek, ugyanis néhányan, nem sokan, de arcukon az undor és a megvetés tükröződött. Ezek közé tartozott Aro, Caius, Tom farkas barátai és még néhány vámpír is.

- Végre. – szökkent elénk Alice és megölelt minket. – Már alig bírtam titokban tartani.

- Elhiszem. – nevettem.

- Köszönjük, hogy falaztál. – hálálkodott Tom.

- Nagyon szívesen.

- Mégis mióta vagytok együtt? – kérdezte Alex.

- Néhány napja.

- Miért nem mondtátok el? – szomorkodott Kath.

- Sajnálom Kath. Azért döntöttünk úgy, hogy nem mondjuk el, mert nem akartuk ezzel elterelni a figyelmeteket. És azt sem tudtuk, hogy mi lesz a harc vége. – válaszoltam.

- Alice-nek mégis elmondtátok! – mondta szemrehányóan.

Nagyon mélyen érintette ez a dolog.

- Nekem sem mondták el. Látomásom volt. És ott láttam őket. Mikor számon kértem rajtuk, megkértek, hogy ne áruljam el senkinek. És így is tettem. – büszkélkedett.

- Hm… Jól van.

- És akkor most mi lesz veletek? – érdeklődött Bella.

- Haza jön velem.

- Komolyan? – hüledeztek a farkasok.

- Talán valami gondotok van ezzel? – morgott Tom.

- Igen. Te tényleg egy olyan helyre akarsz menni, ahol egyfolytában körbevesznek a vámpírok? – kérdezte az egyik.

Elmosolyodott.

- Szeretem Sarah-t. Tudom, hogy ez most furcsán hangzik azok után, amilyen volt kettőnk kapcsolata. De ez van. Vele akarok lenni. És ha ez azt jelenti, hogy vámpírokkal kell élnem, akkor megteszem. – nézett rám teli szerelemmel.

- Ja és Alex. Azt ajánlom, hogy menjetek el Angliából. Az emberek gyanakodnak rátok. Nem akarok balhét, és gondolom ti sem.

- Nem bizony. – gondolkodott. – De hova?

- Ha szeretnétek, ti is jöhettek hozzánk. Mindannyian. Mindenkinek van hely.

- Hol laktok? – kérdezte Liz.

- Olaszország Déli részénél van egy sziget. Az, az egész a családom tulajdona. Természetesen ott nincs ember, de sok állat van.

- Biztos vagy benne, hogy akarod? Szerinted tudunk majd békében élni? – aggodalmaskodott Kath.

- Ha már egyszer kimondtam valamit, akkor azon nem változtatok. És hiszem, hogy egy boldog korszak köszönt ránk.

- Amint hazatérünk, tartunk egy tanácskozást és megvitatjuk.

- Rendben. Akkor azt hiszem, hogy mindent megbeszéltünk. Vagy talán van még valami?

- Leah és én is veletek tartunk. – mondta Jack. – Persze csak, ha lehet.

- Még szép. Örülök, hogy jöttök.

- Én is megyek. – szólalt meg Seth. Nem hittem volna, hogy ő is jön. – Tudom, hogy még korai, de meg szeretném ismerni Jane-t. És az csak úgy lehetséges, ha a közelében vagyok.

- Rendben. Van még valaki? – egyre boldogabb voltam, hogy így maguktól jönnek.

- Hát, akkor mi még majd megbeszéljük, de szerintem megyünk. – mondta Alex.

- Oké. Mindenkinek köszönöm, hogy itt voltatok és harcoltatok. Nem hittem volna, hogy ilyen boldog vég lesz, de Hál’ Istennek tévedtem.

- Nem kell megköszönnöd, hiszen egy család vagyunk. És az természetes, hogy segítünk egymásnak. – mosolygott Carlisle.

- Bizony. – csatlakozott Esme.

- Természetesen az ajánlatom rátok is vonatkozik. – néztem a Cullen családra. – Néha gyertek el.

- Ki nem hagynám. – lelkendezett Emmett. – Mindig is kíváncsi voltam, hogy hol lakik a királyi család.

- Hamarosan megtudod. Mi pedig jobb, ha indulunk, mert már néhányan türelmetlenkednek. – néztem Aro-ra. – És az otthonom is nagyon hiányzik.

- Mi majd csak pár nap múlva megyünk, mert még el kell intéznünk pár dolgot. És anyutól is el akarunk köszönni. – mondta Leah.

- Jó. Majd hívjatok és eljövök értetek. És ti is. – néztem a vérfarkasokra.

- Oké.

- Gondolom még te is hazamész.

- Igen. – válaszolt Tom. – De, ha nem gond egy kis kitérő, akkor jöhettek ti is. Csak a cuccaimat akarom hozni.

- Jól van, persze. Marcus, a magánrepülőkkel jöttetek?

- Természetesen.

- Akkor azzal Angliába repítünk titeket, és utána jöhetsz velünk. A többiek pedig majd tanácskoznak.

- Jó.

- Nos, azt hiszem itt a búcsú ideje. – egyesével megöleltem a Cullen család tagjait. És egy-egy szép szóval elköszöntem tőlük. – Bella, örülök, hogy megismertelek. Jó, hogy rád talált Edward és hogy csatlakoztál a családunkhoz.

- Köszönöm. Remélem, hamarosan viszontlátjuk egymást.

- Biztosan. Ja és puszilom Nessie-t és Jake-et. És persze ne felejts el találkozni Ann-el és ne félj attól, hogy megtudja a titkot. Nagyon régi és jó barátnők vagytok. El fog fogadni. Hidd el.

- Rendben. – megöleltük egymást.

- Ne felejtse el senki. Nincs emberevés, csakis állat. Aki nem tartja be, az megkapja a büntetését. Kérlek, terjessze mindenki. És ha bárkinek, bármire szüksége van, csak hívjatok.

Megfordultunk és a Port Angeles-i repülőtér felé vettük az irányt.

Bella:

Sarah-ék egy hónappal ezelőtt elhagyták Forks-ot és már Leah-ék is. Renesmee, Jake-ék és apáék is végre valahára visszatértek. Boldog voltam, hogy újra együtt a család. Pár nap alatt pedig, minden visszatért a régi kerékvágásba. Alice-el hetente minimum kétszer elmentünk vásárolni, Renesmee-nek minden nap készítettem reggelit és mikor eljött a szundi ideje lefektettük Edward-al. Az egész család mindig együtt ment vadászni. Jake is minden egyes nap velünk volt. Vagyis leginkább Renesmee-vel. Apáék pedig minden hétvégén eljöttek hozzánk. Kissé furcsán viselkednek mióta hazajöttek. Edward azt mondja, hogy nem tud semmit, de tudom, hogy hazudik. Ezért is döntöttem úgy, hogy ideje meglátogatnom őket.

Már a ház előtt voltam és szálltam ki a kocsimból. Lassan, emberi tempóban az ajtóhoz sétáltam és bekopogtam.

- Gyere be. – hallottam apám hangját.

Kinyitottam az ajtót és beléptem. Mikor a nappali felé fordultam, megtorpantam. Nem hittem a szememnek. Apám mellett nem más állt, mint…

- Ann?

- Bella. – mosolygott.

Igaz, a harc véget ért. De arra nem számítottunk, hogy a nyakunkon van egy újabb.

Dawn - Virradat - tizenharmadik fejezet

13. A SZÖVETSÉG

NEM IS TUDOM, HOGY MEDDIG ÜLTÜNK ÍGY CSENDBEN, de azt igen, hogy jó sokáig. Elképzelni sem tudtam, hogy mit akarhat tőlem. Mikor a sziklán voltunk, elég jól megértettük egymást, de az egy nagyon ritka pillanat volt. Vajon mégis érez irántam valamit vagy netán rosszban sántikál? Jobb, ha máris kiderítem.

- Na és mi újság? – kérdeztem szeppenten.

- Semmi. És veled?

- Semmi.

Úgy érzem, ez az egyik legkínosabb pillanatom. Csak nem azért jött ide, hogy csendben üljön? Valamit biztos akart mondani.

- Beszélni akartál velem?

- Csak azt akartam mondani, hogy csodálatos édesanyád volt. És amit elmesélt Billy… Csak arra tudok gondolni, hogy nagyon hasonlítasz rá. Biztosan büszke lenne rád, ha most látna.

Egyszerűen nem hiszek a fülemnek. Tényleg bókolt volna? Biztosan furcsa arcot vágtam, mert így szólt.

- Most meg mit bámulsz?

Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon.

- Én csak meglepődtem, hogy ilyen kedves vagy. – szünetet tartottam, majd folytattam. – Jól vagy? Talán lázas vagy? – érintettem a kézfejemet a homlokához.

- Fogd be. – lökte el a kezem, és elpirulva nézett lefelé.

- Köszönöm. – mondtam végül. – Amit az édesanyámról és rólam mondtál.

- Ez az igazság. – mosolyogtunk egymásra.

- Ha már így lelkizünk, kérdezhetek valamit?

- Öm… Rendben. – tétovázott.

- Miért gyűlölsz? – tettem fel a már oly rég válaszra váró kérdést.

- Én nem gyűlöllek.

- Mi? - hát erre nem számítottam.

- Mi?

Ugyan olyan meglepett volt, mint én.

- Azt mondtad, hogy nem gyűlölsz.

- Nem értem, hogy miért mondtam. – zavarodottan bámult maga elé.

Kérdő pillantást vetettem rá.

- Mennem kell. – gyorsan leugrott a fáról és visszarohant a többiekhez.

Ez meg mi volt? Még sohasem viselkedett így. Talán zavartban volt? – találgattam. – Á… Nem hinném. Ő nem az a típus. Biztosan csak szórakozott velem és most jól kiröhög a haverjaival… Bár azért remélem, hogy nem így van.

Napokig nem szóltunk egymáshoz, egyfolytában került engem. Végül a kapcsolatunk ismét olyan lett, mint amilyen régen volt. Nem tartott sokáig a béke közöttünk.

Éppen Leahval tartottam a vérfarkasok házai felé, mikor meghallottam Tom és néhány haverjának a hangját.

- Nézzétek, már jön is. – mutatott felém az egyik.

- Tudod Sarah, mi már a XXI. században élünk.- kezdte gúnyos hangon Tom. – Átalakíthatnád a ruhatáradat. - röhögtek nagyokat.

Nem értem, hogy mi bajuk van a ruházatommal, mikor az új divat szerint öltözködök. Sőt, sokszor még Alice-el is el szoktam menni vásárolni.

- Szerintem az meg se szólaljon, aki úgy öltözködik, mint egy hajléktalan. – vágtam vissza. Cseppet sem tetszett, hogy megint ilyen szánalmasan viselkedik.

Lehervadt a vigyor a képéről, mikor látta, hogy nem tolerálom tovább ezt a stílust.

Leahval szóltunk a vérfarkasoknak, hogy ideje edzeni. Megbeszéltük velük, hogy a baseball pályán találkozunk.

Mikor még csak ketten voltunk ott, Leah kihasználta az alkalmat.

- Miért nem rúgod már tökön azt a barmot?

- Hát, lehet, hogy az lesz a vége, ha így folytatja. – és ezt komolyan is mondtam. Tettem hozzá magamban.

- Nem értem, hogy miért ilyen. Amit meséltél, amikor a sziklán voltatok és a fa tetején, akkor tök más volt. Most meg… Nem értem a férfiakat. – fejezte be.

- Szerinted én igen? – felvontam a szemöldököm. – Hosszú ideje élek már, de semmit sem tudok róluk. Egyszerűen nem lehet őket kiismerni. – szünetet tartottam. – És azt hiszem, nem is lesz alkalmam. – tettem hozzá alig halhatóan.

- Ezt meg, hogy érted? – nézett rám aggódva.

- Semmi. Nem fontos. – legyintettem. – Jaj… Majd elfelejtettem. Mi van Jackel? – tereltem el a témát.

- Hát… Öm… Elvagyunk. – gyönyörű barnás bőrszíne átváltott vörösre.

- Ez most komoly? Csak ennyit mondasz el? – felháborodást tetettem.

- Na jó. Csomót beszélgettünk, nevetgéltünk meg miegyéb. Nagyon jól megértjük egymást. Azt hiszem ő a lelki társam.

- Ennek örülök. Jó boldognak látni.

- Köszi. – mondta fülig érő vigyorral. – Bár csak én is annak látnálak téged. – arca szánakozással volt teli.

- Hidd el, hamarosan az leszek. – mondtam, az arcomon olyan mosollyal, amiről nem lehet semmit sem leolvasni.

Természetesen értetlenül meredt rám, majd úgy gondoltam megmagyarázom.

- Újabb látomásom volt. – mondtam boldogsággal.

- Ó… Igen? – arca ismét felragyogott. Persze ő teljesen másra gondolt, mint én. De jobb, ha ebben a tudatban marad. Nem szeretném, ha bárki is megtudná az igazat. Azt hiszem, nem lenne kölcsönös az örömük.

Bella:

- Nem vagy semmi Bella. – üvöltötte Eleazar. – Tehetséges vagy, hogy ilyen hamar sikerült teljesen az uralmad alá vonni az erődet.

- Ezen mit csodálkozol? Hiszen tavaly is, milyen hamar megtanulta irányítani. – világosította fel Zafrina.

- Bocsánat. – emelte fel kezeit. – Teljesen kiment a fejemből.

Nevettünk.

- Na, ki jön harcolni? – tudakolta Kate.

- Mind megyünk. – válaszolt Carlisle. – Már csak néhány napunk van, úgyhogy koncentráljunk.

Mindenki kiment a ház elé, csak Edward és én maradtunk bent.

A falon függő fényképet nézegettem, mikor átkarolt a derekamnál. A képen Renesmee, Edward és én voltam.

- Annyira hiányzik. – szomorodtam el.

- Igen, nekem is. Bárcsak ne történt volna ez, és akkor nem lennénk tőle távol.

- Remélem minél hamarabb viszont láthatjuk, mert már nem bírom sokáig nélküle… - mély levegőt vettem. – Csak éljük túl.

- Minden rendben lesz. – próbált nyugtatni, de éreztem rajta, hogy ő is kételkedik saját szavaiban.

Felé fordultam és egy forró csókot leheltem ajkaira, majd szorosan megöleltük egymást.

- Jobb, ha mi is megyünk. – szólalt meg.

Kimentünk a többiekhez, akik már részvéttel pillantottak ránk.

- Induljunk. – mondtam.

És a baseball pálya felé vettük az irányt. Eddig a vérfarkasoktól külön edzettünk, mert nem akartuk kockáztatni az esetleges veszteségeket. De most úgy döntöttünk, hogy ideje lenne, együtt lennünk.

Kicsit azért aggódok, hogy mi lesz a mai napból. Hogyan fognak ilyen sok vámpírhoz viszonyulni, mi pedig annyi vérfarkashoz. Remélem nem lesz semmi gond.

Pont egyszerre értünk oda, majd míg mi a pálya egyik végében, addig ők a másikban álltak meg. Sam falkája is ott állt mellettük és persze Sarah is. Sarah, Sam és Alex megindultak felénk, majd tőlünk pedig Carlisle lépdelt feléjük. A pálya közepén megálltak és üdvözölték egymást.

- Nos, akkor hogy legyen? – kérdezte Sam.

- Szerintem a legjobb lenne, ha a vámpírok a farkasok ellen lennének. Így tudják megtanulni a legjobban a mozgásunkat. – mondta Sarah.

- Nem gondolod, hogy kissé kockázatos? – nézett Alexre Carlisle. – Félre ne érts, de nem vagytok túlságosan oda értünk.

- Megértem kételyeidet, de csak néhányan vannak úgy veletek, ahogy te azt gondolod. Csupán öten-hatan. Mi többiek pedig nem tekintünk úgy rátok, mint az ellenségekre. Mivel Sarah barátai vagytok.

- Ezt örömmel hallom.

- Én azt mondom, legyen úgy, ahogy Sarah mondta. De az a néhány farkas, akiről beszéltünk, ők olyanok ellen legyenek, akik a legerősebbek a közületek.

- Rendben van. Kiváló ötlet. – egyezett bele Carlisle.

- És jobb, ha Pault is közéjük soroljuk. – mondta Sam.

- Bizony. Sajnos még nem beszámítható, ezért jobb, ha óvatosak vagyunk. – értett egyet Sarah.

- Jól van. Én azt mondom, hogy Sarah válassza ki annak a pár farkasnak az ellenfelét, mivel ő teljesen jól ismeri az ő képességüket és a milyeinkét.

Alex bólintott.

- Akkor kérlek Alex, hívd ide az említetteket. És te is Sam. – mondta Sarah.

Szóltak annak a néhány farkasnak, és közelebb mentek a középen állókhoz.

Sarah tekintetével végig mérte őket, majd felénk fordult, és velünk is ugyan ezt tette.

- Szóval összesen 7 vámpírra van szükség. Nem lesz elég az erő. Olyan kell, aki végig gondolja, hogy mit tesz. – szemei még mindig közöttünk pásztáztak. – Akiknek a nevét mondom, azok jöjjenek ide. Jasper, Vladimir, Stefan, Kate, Courtney és Bella. A hetedik pedig természetesen én vagyok.

Ahogy mondta, mind oda mentünk hozzájuk. Azt értem, hogy a többieket miért választotta, mert nagyszerű harcosok, és stratégia tervezők. Bár Courtney-t nem ismerem, mivel ő Sarah egyik barátnője, de biztosan erős, ha most őt is ide hívta. Csak egy valamit nem értek. Engem miért mondott? Hiszen én nem érek Jasperék közelébe sem. Nem vagyok én olyan erős, hogy most itt álljak.

Bizonyára észre vette aggódásomat, mert hozzám lépett és megfogta a kezemet.

- Ne aggódj. Tehetséges és erős harcos vagy. Egy kicsit higyj magadban Bella. Még sosem találkoztam hozzád hasonló vámpírral. Amilyen hamar megtanultad irányítani az erődet, és hogy a vérszomjadat is oly könnyen megálltad mikor még csak pár napos voltál… Egyszerűen hihetetlen. – mélyen a szemeimbe nézett és szívmelengetően hozzá tette. – Te nagyon különleges vagy. Bízz az erődben. Szorította meg gyengéden a kezemet. Én hiszek benned.

Szavaitól elöntött a boldogság. Napról napra jobban tisztelem őt és nézek fel rá. Olyan akarok lenni, mint ő.

- Hidd el, nem akarsz.

Hupsz. Elfelejtettem, hogy tud olvasni a gondolataimban.

- Miért nem?

Nem felelt a kérdésemre, csak elfordult tőlem és elengedett. Miért ne akarjak rá hasonlítani? – egy pillanatig elgondolkodtam rajta, majd mellbe vágott az igazság. – Hát persze… Hogy is lehettem ilyen hülye, hogy megkérdeztem? Istenem… Hogy mondhattam ezt? Még szép, hogy ezt mondta, hiszen ki akarna olyan életet, amilyen neki van? Ami a családjával történt, és ami, azóta… Szegény.

Így ránézésre boldognak látszik, mint akinek mindene megvan. De ez csak álca. Igazából szenved, gyötri a fájdalom. Csak mások miatt titkolja valódi érzéseit. Nem akarja, hogy úgy lássuk, mert tudja, hogy az, nekünk is rossz, ha szenvedni látjuk. Így magára erőlteti a boldogságot, csak hogy másoknak jobb legyen. A szíve halott, de mégis olyan, mint egy ember. Csak úgy árad belőle a szeretet és az aggódás. Mindenkit meg akar védeni, és ezek mind emberi tulajdonságok. Ez teszi őt emberré.

- Sarah. – felém fordult. – Sajnálom. – néztem rá együtt érzően.

Elmosolyodott és megölelt.

- Semmi baj.

- Na jól van. Csókoljátok meg egymást lezboszik és harcoljunk. – mondta gúnyosan Tom. – Nem akarom sokáig szagolni a szagotokat, mert mindjárt ide hányok. Egyszerűen undorító. És mégis mit lelkiztek? Hiszen nektek nincs is lelketek. Sőt még a szívetek is halott. Ti egyszerűen csak egy undorító hullarakás vagytok.

Elengedtük egymást.

- Lezboszik? Hullarakás? – kérdeztem meglepetten. Ennek a srácnak meg mi baja?

Sarahra pillantottam, aki mereven állt felém fordulva háttal Tomnak. Az összes vámpír hangos morgásba kezdett, és ami meglepő még Carlisleból is előtört.

- Ajjaj. Ebből baj lesz. – vigyorgott Emmett.

- A kutyának annyi. – csatlakozott Rose.

- Mik az utolsó szavaid? – méregette Kate.

- Az, hogy dögöljetek meg.

Jasper hírtelen megindult Tom felé, de Sarah megállította. Szegény Jasper nem tudta tovább elviselni gyűlöletünket.

Sarah Jaspert a vállainál fogva állította meg, de nem szólt semmit. Mikor látta, hogy kezd megnyugodni elengedte.

- Azt hiszem, megköszönhetnéd Sarahnak, és bocsánatot kérhetnél mindenkitől. – mondta mérgesen Alex.

- Nem én kértem, hogy ezt tegye. És miért kellene elnézést kérnem, ha ez az igazság? – csattant fel.

Ahogy ezt kimondta, Sarah abban a pillanatban megragadta a torkánál és elhajította. Szemeiben csak úgy forrt a düh. Rosszabb volt, mint mikor Paul ellen harcolt. Mikor Tom földet ért, próbált felállni, de Sarah mellette termett és visszacsapta a földre. Még ideje sem volt átalakulni vérfarkassá, olyan hírtelen jött neki a támadás.

Társai rohantak feléjük, hogy megvédjék Sarahtól, de persze ellene esélyük sincs. Lerángatták róla, majd néhányan farkas alakban rátámadtak. Mi vámpírok azonnal Sarah segítségére siettünk, és harcba keveredtünk a farkasokkal. Sam és a falka is velünk támadt. Mindenkire egy-egy farkas jutott, volt olyan is akire ketten mentünk rá. Hosszú harcba kezdtünk bele. Nem akartunk senkit sem megölni, hiszen ők is csak egy társukat védik, de akkor is…

Sarahra kezdtem kutatni szemeimmel, majd megláttam, hogy Tommal harcol, de nem volt bennük düh. Szemernyi sem. Inkább mintha csak edzenének. Nem én vagyok az egyetlen, aki észre vette. Egyesével mind leálltunk és feléjük fordultunk. Sarah és Tom is abbahagyták.

Végül rájöttünk, hogy mi folyik itt.

- Ezt ti megterveztétek. – nézett rájuk Edward.

- Gyorsan rájöttetek. – vigyorgott Sarah.

- De miért csináltátok? – kérdeztem.

- Azért, hogy komolyan vegyük a harcot, hogy felkészültek legyünk. – válaszolt helyettük Jasper.

- Pontosan. – bólintott Tom. – Ha csak edzésből kezdtünk volna verekedni, annak nincs értelme. Mivel valamennyire, de visszafogjuk magunkat. És akkor nem adunk bele mindent, és így az edzésnek sincs értelme.

- Így viszont megtudtuk, hogy ki milyen erős. – fejezte be Sarah.

- Bárki megsérülhetett volna. – szidta őket Esme. – Erre nem gondoltatok?

- De igen. És nem esett volna senkinek semmi baja, mert figyeltünk. Mindent elterveztünk. Nem gondoljátok, hogy bevált?

- Mindannyiotoknak volt miért harcolni, és ez az, ami erőt adott. Az hogy megvédjük társainkat. Legyen szó vámpírról vagy farkasról. – szünetet tartott, majd így folytatta. – Nagyon sajnálom, amit rólatok mondtam. – nézett végig rajtunk. - De tudtuk, hogy csak így tudjuk elérni a célunkat.

- Nos, ha erről van szó, akkor természetesen megbocsátunk. – nyújtott kezet Carlisle. – A szövetségre.

- A szövetségre. – ismételte Tom, és kezet ráztak.

Ezek után vámpírok és farkasok elmentünk La Pushba és a hatalmas tábortűz köré gyűltünk. Mind jól éreztük magunkat, egész este beszélgettünk. Jobban megismertük a farkasokat és még Tomról is kiderült, hogy egész jó fej, persze kivéve Sarahval. Vele még mindig kicsit furcsa. Távolság tartó vele. De vajon miért?

Eljött a harc napja.

Néhány óra múlva fel kel a nap, és akkor elkezdődik a világ legnagyobb csatája. Most már biztosan nem fogjuk tudni elkerülni a harcot. Valamelyik családnak vége lesz. Remélem, hogy győzedelmeskedni fogunk. Nem akarom, hogy Renesmee nélkülünk nőjön fel.

A baseball pályán vagyunk és éppen virrad.

- Hamarosan itt vannak. – mondta aggódva Alice.

Jasper megszorította kezét, ezzel bátorságot öntve Alicebe.

- Helyezkedjünk el. – utasította Sarah.

Hosszan elnyúlva vegyesen sorakoztunk fel, három sorban. A farkasok még emberi alakban voltak, csak Sarah parancsára vártak.

- Itt vannak. – suttogta Alice.

Sarah felemelte kezét jelezve, hogy változzanak át.

- Emlékezzetek, hogy mit mondtam. – szólalt meg. – Egy csapat vagyunk, ezért figyeljünk egymásra is. Ne hagyjuk, hogy bármelyikünknek is baja essen. És ha lehet ne öljetek. Hiszem, ha megölöm apámat, akkor minden más lesz. De ha nincs más választásotok, akkor tegyétek meg. Bella, Alice és Kate, mint még mondtam tiétek Jane és Alec. Próbáljátok elfogni őket és ne merjétek megölni őket. Emmett, tiéd Félix. Edward tiéd Demetri. Enyém pedig az apám. A többit pedig rátok hagyom. Kérlek, legyetek mind nagyon óvatosak. Sok erős ellenfelünk lesz. Ne becsüljétek alá őket.

- Rendben. – mondtuk egyszerre.

Már látom őket. Pontosan úgy jönnek felénk, mint a múltkor csak most néhányan vörös köpenyben míg mások feketében araszolnak felénk. Mikor megálltak előttünk, elélt a lélegzetünk. Nem hittem volna, hogy ennyien lesznek. Persze mi sem vagyunk kevesen, hiszen 35 vámpír, 37 vérfarkas és 13 alakváltó van velünk. Összesen 75-en vagyunk. Ők pedig, ha jól számoltam, még pedig jól, akkor ők 103-an vannak. És mind vámpírok. Persze mi másra is számítottunk volna? Hiszen mi most nem csak a Volturival állunk szemben, hanem úgymond a királyunkkal. És neki sok katonája van. Nem kellene így meglepődnöm. Bár ahogy látom, nem én vagyok az egyetlen, akit elborzaszt a látvány.

- Sokan vannak. – állapította meg Peter.

- Túl sokan. – csatlakozott Charlotte.

- Ne aggódjatok, minden rendben lesz. – nyugtatta őket Esme.

Mozgolódás van az ő oldalukon. Valaki felénk tart, egy férfi.

Sarah:

Apám kilépett a hatalmas tömegből és felénk tartott. Mivel ennek a csapatnak úgymond én vagyok a vezetője, felé vettem az irányt, majd kávé 3 méterre megálltunk egymástól.

- Sarah. Jól megnőttél. – szemeiben büszkeség tükröződött.

- Azért jöttél ide ennyi csatlóssal, hogy bájcsevegjünk?

- Ugyan már, ne légy ilyen. Hisz oly rég találkoztunk. Hiányoztál. Csak rendes apa akarok lenni.

- Ha annyira hiányoztam, akkor miért azért jöttél, hogy megölj? Tudod a rendes apák, nem ölik meg a feleségüket, sem a lányuk szerelmét, ja és persze a lányukat sem.

- Miről beszélsz? Én nem öltem meg az édesanyádat.

- Hogy van képed így az arcomba hazudni? Miért nem vallod be végre? Csak nem attól félsz, hogy ha kiderül az igazság a másik két gyermeked is elhagy? Úgy ahogyan én is tettem.

- Sarah. Inkább te valld be azt amit tettél. Te ölted meg. De nem értem, hogy miért. Hiszen nagyon szerettétek egymást. És mégis ezt tetted. Hogy voltál képes? – olyan jól hazudik és tereli rám a gyanút, hogy majdnem én is elhittem.

- Undorító vagy. – morgás tört föl a torkomból. – Miért nem egyedül jöttél? Csak nem félsz tőlem?

- Miért félnék? Hiszen a nyomomba sem érsz. És azért, mert azt akartam, hogy lássák, hogyan hal meg szeretett feleségem gyilkosa. Ja és persze azt is tudtam, hogy tudni fogod, hogy jövök, és akkor itt lesz minden társad. Minden bajkeverő. – nézett végig a barátaimon.

- Szóval csapda volt. – döbbentem rá. A halálba küldtem társaimat. Egy pillanatra meginogtam, de aztán rájöttem, hogy előbb-utóbb megölte volna őket. És most csak több legyet üt egy csapásra. De nem engedem neki, hogy ezt tegye. Nem hagyom, hogy még több barátom meghaljon. Ez itt és most véget ér.

Apám mellé suhantam, majd egy baloldalról irányzott rúgással a fejénél akartam eltalálni, de mielőtt még célba érhettem volna legugolt és azt a lábamat, amin egyensúlyoztam megpróbálta kirúgni, de még időben hátraszaltóztam. Majd újból támadásba lendültem, ahogy ő is. Minden erőnket beleadtuk a harcba, de még így sem tudtunk egymás fölé kerekedni. A csapatom tagjai is harcba keveredtek a másik féllel. Örömmel láttam, hogy mi bizonyulunk erősebbnek, de persze, azért mindenki belead apait-anyait. Most már biztos vagyok benne, hogy az első látomásom, miszerint a társaim meghalnak nem fog megvalósulni. Viszont a másik az lehet. És ha így is történik nem bánom, mert tudom, hogy a többiek életben maradnak, és boldogok lesznek Jane-el és Alec-el együtt.

Mikor az említettekre néztem, akkor őket már Bella-ék sikeresen elfogtak, ahogy elterveztük. Emmett és Félix egyforma erősnek bizonyultak, ezért Jasper egy gyors mozdulattal mellettük termett és letépte Félix fejét. Ezután mindketten célba vették a megmaradt vámpírokat. A farkasok is tökéletesen teljesítettek és elfogták a Volturi vezetőit. Aro-t, Caius-t és Marcus-t. Mondanom sem kell a félelemtől hangya méretűvé húzták össze magukat, főleg Caius, mivel kedvenc vérfarkasai vették körül.

Úgy tűnik nem számítottak arra, hogy ilyen sokan és ennyire erősek leszünk.

A csata végszava természetesen az apámmal való harcom. Ha én győzők, akkor én leszek az új uralkodó és kénytelenek lesznek behódolni, mivel én leszek a legerősebb vámpír a világon. Ha viszont apám vet véget az életemnek, akkor a társaim halálra vannak ítélve. De van még egy lehetőség. Mindketten meghalunk. És akkor két uralkodó család lenne. Cullenék és a Volturi. Jane és Alec igaz, hogy elvileg nekik kellene az uralkodóknak lenniük, de mivel vannak hozzájuk hasonló erősségű vámpírok, így nem lehetnek.

Már egy ideje változatlan volt apám és közöttem a harc, de figyelmetlenségemnek köszönhetően egy hatalmas csapást mért a hasamra, majd métereket repültem. Figyelmetlenségem tárgya Tom farkas alakja volt, ugyanis egy olyan érzés kerített magába, hogy eljött a vég, ezért még utoljára látni akartam.

Apám észrevette, hogy érzéseket táplálok Tom iránt és vigyorogva tétovázás nélkül rátámadt. A szívem összeszorult a fájdalomtól, annak tudatában, hogy elveszítem.

Tom csak akkor vette észre apámat, mikor már csak kábé 2 méterre volt tőle, így ideje sem volt védekezni. Mintha csak lassítva látnám a történéseket. Tom lassan megfordult, várva a végzetes csapást. Apám lendítette a kezét, de mielőtt még eltalálhatta volna, hihetetlenül gyorsan mellette termettem, megragadtam vasmarkommal és a tűz felé ugrottam vele, amit időközben Zafrina készített.

Ez volt a látomásomban, miszerint apámmal ugrok a tűz felé, ami ugye a végzetet jelenti a fajtánknak. Majd hangos és fájdalmas kiáltások közepette eltűntünk e világról. Életemet feláldozva megmentettem a férfit, akit szeretek és a barátaimat.

E látomásom beigazolódott. Már a levegőben voltunk, így ha akartunk volna sem tudtunk kitérni a tűz vad lángjai elől.

Ezek a pillanatok még mindig lassított felvételként látszódtak, közben néhány rekedt, félelemtől teli hangon üvöltöztek.

- Sarah! – a hangjuk kétségbeejtő volt.

Apámra néztem, aki furcsa tekintettel meredt rám.

- Büszke vagyok rád. – suttogta.

- Hogyan? – csak ennyire futotta. Meglepődöttségemben mást nem tudtam kinyögni.

Magához ölelt, majd kiszakítva magát karomból hátra lökött, így én a tűz mellé estem, míg ő egyenesen a közepébe repült.

- Apa. Ne. – szavai annyira mély nyomot hagytak, hogy önkéntelenül is elüvöltöttem magam.

- Használd a képességedet Aro-n és mindent megtudsz. Szeretlek. – mondta miközben testét nyaldosták a lángok.

Mérhetetlenül nagy fájdalom söpört végig rajtam és még mindig a földön feküdve figyeltem, ahogy teljesen eltűnik a szemeim elől.

Most jöttem rá, hogy azok után is, amit tett, még mindig szerettem, csak mélyen meglapult bennem ez az érzés, majd ennyi idő után előtört.

Nem értettem, hogy mi folyik itt. Miért volt most ilyen?

Tom odaszaladt hozzám és a vállamnál megérintve szólongatni kezdett, majd azt vettem észre, hogy egyre több aggódó arc gyűlik körénk. A harc véget ért. Végeztem a királlyal, így a vámpírok most az én parancsomra várnak.

- Sarah. Jól vagy? Sarah. – csendültek fel az óvó hangok, de nem törődve velük mereven bámultam a tüzet. Aztán eszembe jutottak apám szavai.

„Használd a képességedet Aro-n és mindent megtudsz.”

- Beszélnem kell… - eltűntem a többiek szeme elől, és Aro mellett tűntem fel. – Aro-val.

Ijedten figyeltek, hogy-hogy lehettem ilyen gyors. Egy pillanatig én is meglepődtem, hiszen csak arra gondoltam, hogy Aro mellett akarok lenni. Olyan volt, mintha teleportáltam volna.

Aro a földön térdelve nézett fel rám. Próbált komolynak látszani, de a félelme sokkal erősebb volt, látva új erőmet.

- Aro. – mondtam lenézően. – Gondolom hallottad, hogy mit mondott az apám. Azonnal mutasd meg.

- De én csak a te emlékeidben tudok olvasni. Másét nem tudom…

- Ha megérintelek, és ha látni akarom minden egyes emlékedet, akkor sikerül. És ha te segítesz megtalálni azt vagy azokat a pillanatokat, amikre gondolt, úgy gyorsabban megy.

- Értettem. – nem mert ellenkezni.

Egyik kezemet a feje búbjára helyeztem, míg a másikkal egymás kezét fogtuk. És bevillant.