Elizabeth és Dark története hetedik rész

Álmom ismét olyan volt, mint a legutóbbiak. A történések ismételten ugyan úgy zajlottak le, mint a tegnapiban, csupán annyi különbséggel, hogy mikor kislányom kiszaladt nevetgélve az erdőből, észre vettem, hogy még két gyermek tartott az álmomban lévő önmagam felé. Egy szőke kislány és egy mogyoró barna hajú kisfiú. Bizonyára ikrek lehettek, mivel nagyon hasonlítottak egymásra. Mint egy hatalmas család úgy ölelkeztek össze, s ezt mind mosolyogva néztem végig, míg nem következett a tragédia. Sajnálatomra újfent megölték szeretteimet, s miután az álmomban lévő önmagam lelke darabjaira tört, vörösen izzó szemekkel a gyilkosokra támadt, s végezett velük. Miután végezett apámmal, letérdelt mellé, s bal kezével hátánál megemelte, míg a jobbal félrehúzta fejét, hogy rendesen a nyakához férhessen. Egy gyors mozdulattal belémélyesztette fogait, s mohón kezdte kiszívni belőle a meleg vért.

Igaz, hogy én ezt az egészet, csak kívülről figyeltem, de végig éreztem, amit Ő. Egyszerűen mindent. Először a mérhetetlen boldogságot, majd ezt felváltotta a fájdalom, utána következett a bosszúvágy, s végül az erőt adó ízletes vér és az elégedettség, de ugyanakkor a teljes üresség.

Amint szárazra szívta a testet, undorodva dobta el magától. Lassan felém fordult, majd a vértől pirosra festett ajkait szólásra nyitotta. Kicsit aggódtam afelől, hogy ismét felébredek, mielőtt még mondhatna valamit, de szerencsémre nem így történt.

- Ne hagyd… - suttogta.

Zavarodottan szemöldökömet összehúztam, s értetlenül megszólaltam.

- Mit ne hagyjak?

- Ne hagyd, hogy így végződjön. – irányította tekinteték a szeretteim tetemére.

- De mégis, mit tegyek? – kérdeztem kétségbeesetten. – És egyébként is, nekem nincs is gyermekem. – ráztam meg fejem.

- Ha Dark meghal, akkor nem is lesz. – válaszolt nyugodtan. – Az első álmodban a közeli jövőt láttad, amiben meghalt Dark. – kezdte a magyarázatot. - A másodikban és ebben pedig azt láttad, hogy mit veszíthetsz azzal, ha meghal a szerelmed. Nem csupán egy szerettedet veszítenéd el, de még a leendő gyermekeidet is. Ha most Dark meghal, akkor Ők is, s egyúttal te is. Belehalnál a lelki fájdalomba. Nem változnál démonná, mint ahogy én, de a lelked apró darabokra fog törni, melyet többet nem lehet összerakni. A te életed ott fog véget érni, ahol az Övéké. S ez ellen csakis egy dolgot tehetsz. – olvasztotta tekintetét az enyémbe.

- Mit? Bármit megteszek annak érdekében, hogy éljenek. – mondtam határozottan.

- Meg kell halnod. – míg kimondta ezt a szót, szemeim csakis ajkaira koncentráltak.

Fejemben vízhangozva elölről és elölről elismétlődött a mondat, amit nem tudtam hová rakni.

- Nem értem. Azzal miért menteném meg Őket, ha én meghalok? Hiszen akkor nem születnek meg a gyermekeim.

- Biztos vagy benne? – húzta gonosz mosolyra ajkait.

Erre nem tudtam mit felelni, annyira ledöbbentett kérdése, Még szép, hogy biztos vagyok benne, hiszen ha meghalok, akkor végleg véget ér az életem, s akkor mégis, hogy lehetnék együtt Dark-al? És hogy eshetnék halottan teherbe? Egyszerűen ez túl magas volt nekem.

- Ha meghalsz, akkor minden jóra fog fordulni. Ebben kell hinned.

Még mindig zavarodottan figyeltem Őt, majd hírtelen egy puskalövést hallottam. Ijedtem körbe néztem, de sehol senki. Akkor mégis honnan jöhetett? Ismét egy dörrenés, s ezzel egyszerre az álmomban a föld rengeni kezdett. Teljesen olyan volt, mintha a világom összeomlóban lenne, majd rájöttem, hogy ez azért van, mert a valóságból szűrödnek be a hangok. S azért van földrengés, mert már kezdek kilépni álmomból.

- Ne feledd, hogy mit mondtam. – üvöltötte, miközben a háttérben dőltek ki a fák, s hangos csattanással értek földet.

A lány teste kezdett homályosodni, de mielőtt még végleg eltűnt volna szemem elől, még azt suttogta:

- Ez az egyetlen esélyünk a boldogságra.

Amint eltűnt, vakító fehérség világított meg, s szememet kényszerítve becsuktam, s mikor éreztem, hogy már nem olyan erős a fény, kinyitottam, s a szobámban tértem magamhoz. Az ágyamon feküdtem, s a lány utolsó szavai jártak a fejemben. – „Ez az egyetlen esélyünk a boldogságra.” – Szavain töprengve felálltam, s szekrényemhez sétáltam, majd amint kivettem belőle egy ruhát, átöltöztem. Mikor végeztem, egy hihetetlenül rossz érzés kerített magába, s ezt egy hangos puskalövés kísérte. A lövés egész közelről jött, bizonyára Dark a közelben lehet.

Gondolkodás nélkül azonnal kitártam ablakomat, s kimásztam rajta. Nem is értem, hogy eddig miért nem jutott eszembe, hogy itt kiszökjek. Bár lehetséges, hogy azért, mert bíztam benne, hogy jobb belátásra térnek szüleim, de tévedtem. Amint sikeresen lábam a földet érintette, rohanni kezdtem a félelmet keltő hang irányába. – Kérlek Istenem, add, hogy ne essen semmi baja. Kérlek. – imádkoztam magamban futásom közepette.

Mikor már néhány perce futottam, meghallottam apámék hangját. Tempómat lelassítottam, s egy fa mögé bújva meglestem, hogy hányan vannak. Egy, kettő, három… Összesen 23-an vannak. Pedig azt hittem, hogy az összes férfi a faluból Dark nyomában van, de úgy tűnik Ők inkább a falubelieket védik, vagy csak egyszerűen gyávák.

Míg idefele tartottam, addig egy pillanatig sem gondolkoztam el azon, hogy mit tegyek, mikor elérem célomat. S most, hogy itt vagyok, csak tétlenül bámulom a vadászokat, miközben lesben állva várnak, hogy valami mozgolódást halljanak. Rendesen rákoncentráltam a falum béliekre, hogy mégis kik jöttek el. Természetesen Michael is itt van, biztosan csak azért, hogy imponáljon apámnak. Mintha engem annyira érdekelne apám véleménye az udvarlók terén. A helyében én nem tepernék ennyire. Sőt, ha lenne egy kis esze, már rég feladta volna tervét velem szemben. De hát mivel gazdag, ezért azt hiszi, hogy mindent megkaphat, amit akar. Iszonyatosan irritál az egész valója. Úgyhogy inkább tovább is nézem, hogy kik vannak még jelen. Vannak itt öregek, középkorúak, és még… Simon? Mégis mit keres itt egy gyerek? Hiszen Ő még csak 12 éves. Semmi keresnivalója egy ilyen helyen. Mégis mit gondolnak ezek a felnőttek? Az Ő kezébe puskát adni? Mi van, ha saját magában tesz kárt? Ezeknek elment az eszük.

Nézelődésem közepette egy puska dörrent. A hangos zaj miatt összerándultam, s érdeklődve néztem végig rajtuk, hogy mégis kinek a puskája sült el, és miért.

- Láttad? – hökkent meg apám.

- Ne… Ne… Nem tudom. – dadogta az ijedt fiú.

Tekintetem arra irányítottam, amerre a fiú lőtt, s megláttam egy árnyat, mely gyorsan mozgott. Először nem tudtam, hogy mi lehet az, de biztos voltam benne, hogy nem Dark. Megkönnyebbülésemben kifújtam a levegőt.

- Csak egy szarvas, te idióta. – sziszegte neki Michael.

- Sajnálom. Azt hittem, hogy a démon az. – hajtotta le fejét szégyenében.

- Szerinted a démon, úgy néz ki, mint egy szarvas? – üvöltött tovább.

A fiú ajka megremegett, de próbálta türtőztetni magát.

- Elég legyen Michael. – szólalt meg Noel. – Előfordul. Simon csak rosszul látta. Mindenki hibázhat. Gondolod te még nem követtél el hibát? – védte meg a fiút.

Ez az én sógorom. – gondoltam magamban. Sosem csalódok benne. Mindig tudja mi a helyes, s még apámmal is szembe mer szállni. De legjobban azt becsülöm benne, hogy mindenkit megvéd, aki csak rá szorul. Nővéremmel is így találkozott.

Néhány évvel ezelőtt Lena és én elmentünk a falu egyetlen boltjába. Lena kint meg várt engem, míg én elvégeztem teendőimet. Figyelmesen végig néztem minden egyes terméket, mire sikoltást hallottam. Azonnal felismertem a hangot. A nővérem volt az. Gyorsan kirohantam a boltból, s megláttam, amint Lena a földön fekszik és rajta egy egészen jóképű férfi hever. Először zavarodottan néztem Őket, majd oda futottam hozzájuk.

A férfi nem csak rajta feküdt, de át is ölelte, mintha valamitől védené. Arcuk szinte csak centikre voltak egymástól, s nem tudták levenni egymásról szemüket. Teljesen olyan volt az egész szituáció, mintha most találtak volna rá az igaz szerelmükre.

Elégedetten elmosolyodtam, s megszólaltam.

- Egész nap a földön akartok fetrengeni?

- Ohh… - pislogott a férfi zavarában, s gyorsan feltápászkodott nővéremről, majd kezét nyújtotta Lena-nak. – Elnézését kérem hölgyem. – szabadkozott.

- Kérem, ne tegye. Hiszen megmentette életemet. – pirult el. – Szóval, köszönöm szépen. Igazán hálás vagyok önnek.

- Ugyan, semmiség. Bárki megtette volna.

Még mindig fogták egymás kezét, s szemeiket még mindig nem vették le egymásról.

Hát igen. Ha a szerelem egyszer rád talál, akkor vége mindennek, ugyanis egy szebb jövő kezdődik.

- Mégis mi történt, amiért ott végeztétek? – hunyorítottam a föld felé.

Hangom hallatán, azonnal elengedték egymást, s mindketten pirultam rám néztek.

- Itt álltam, mikor leesett a nyakláncom. Azonnal lehajoltam érte, s gondolataimba is teljesen bele voltam merülve, s emiatt nem vettem észre, hogy elszabadult egy lovas kocsi. Egyenes felém tartott, de már túl későn vettem észre. Már nem tudtam elugrani. S ekkor jelent meg Ő. – sandított az említett felé. – Megmentett. – fejezte be történetét.

- Értem. Nos akkor, kérem, had háláljuk meg bátorságát. Szívesen látnánk nálunk vacsorára. – tettem meg az első lépést, mivel elhatároztam, hogy összehozom Őket.

- Ez igazán nem szükséges. – emelte fel kezeit.

- Ragaszkodom hozzá. S biztos vagyok benne, hogy nővérem sem ellenzi.

- Örülnék neki. – mosolygott Lena.

- Nos, akkor rendben. Köszönöm szépen a meghívást. – bólintott illedelmesen fejével. – A nevem Noel Lock. És kegyüké?

- Ő itt a húgom Elizabeth Mall, én pedig Lena Mall vagyok.

- Örvendek a szerencsének. – csókolt kezet mindkettőnknek.

- Mi is. – válaszoltuk egyszerre.

Ettől kezdve tartozott a családunkhoz, s nem sokkal később meg is kérte nővérem kezét. Azóta született egy kislányuk is Stephenie és olyan boldogok, mint azelőtt még soha. Mióta ismerem Noel-t úgy tekintek rá, mintha a bátyám lenne.

Visszaemlékezésemből egy újabb lövés szakított ki, amitől ismételten megrázkódtam, majd egy különös érzés fogott el. Éreztem, hogy hasamnál a ruhám kezd nedvesedni. Nem tudtam, hogy mégis mitől, ezért lenéztem az említett testrészemre, s megláttam. A szédülés és a hányinger kezdett kerülgetni, majd végül megéreztem a mérhetetlenül égető fájdalmat.