Elizabeth és Dark története hatodik rész

Nővéremmel még órákon keresztül folytattuk a beszélgetést. Elmeséltem neki mindent, amiről szerelmemmel beszéltem, s akkora élvezettel mondtam, hogy Lena sokszor már elnevette magát lelkesedésem láttán.

Lena volt az egyetlen testvérem, és teljes szívemből megbíztam benne. Igaz sokszor voltak vitáink, persze csak hülyeségekről, mint például ki egye meg az utolsó húst, vagy a fogócskában ki legyen először a fogó. Hát igen. A gyerekek csak ilyenekről tudnak veszekedni, de attól még szeretjük egymást, és jó testvérek vagyunk.

Be kell ismernem, tartottam attól, hogy Lena is úgy fog reagálni a történtekre, mint apám, de tévedtem. Nem szabadott volna kételkednem benne, hiszen Ő mindig is azt tartotta szeme előtt, hogy nekem mi a fontos, és nem azt, hogy szerinte mi a jó nekem.

Mindenben kikértük egymás véleményét. Sőt még mikor Noel megkérte kezét, akkor is hozzám fordult tanácsért, hogy szerintem mit tegyen. Természetesen nagyon szerette Őt, de félt is, hiszen még csak 19 éves volt. Igaz a mai időkben 16, 15 vagy akár már 14 éves korukban házasodnak a fiatalok és szülnek gyereket, de Lena és az én nézetem teljesen más. Mi még fiatalnak tartjuk magunkat ezekhez. Szóval mi egy kicsit későn érők vagyunk. De szerintem ez egyáltalán nem baj. Egyedül csak apám szemét szúrja igazán, de az anyám sem nagyon örül annak, hogy még nincs férjem. De hát ez van. Nem fogok azért megházasodni, mert Ők azt akarják. Majd akkor megteszem, ha úgy érzem, és ha jónak látom. A szerelemre már rátaláltam, és ha nem lenne ez az egész szörnyűség, akkor már az elkövetkezendő napokban hozzámentem volna Dark-hoz. De a sors sajnos közbeszólt, s nem hagyja, hogy minden simán menjen, s ezzel csak arra ösztökél, hogy harcoljak. És én ezt meg is fogom tenni. Nem hagyom, hogy elvegyék tőlem életem célját.

- Komolyan szerelmes vagy belé? – szakított ki gondolatmenetemből nővérem.

- Igen. – válaszoltam hezitálás nélkül. – Mindennél jobban.

Elmosolyodott.

- Akkor az én áldásomat megkapjátok.

- Köszönöm. – öleltem meg.

- Tudom, hogy ezzel nem mész sokra, de hidd el, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy boldog légy.

- Csak ne tégy semmi butaságot. Nehogy apánk rád is megharagudjon. – fogtam meg kezét, mert nagyon féltem, hogy Őt is bántani fogja apám.

- Nem aggódj. Nem lesz semmi gond.

Bólintottam, majd eszembe jutott anyám, akit tegnap este óta nem is láttam.

- Anyánk hol van?

Elkomorodott arca.

- Elment, Timothy atyáért.

Egy pillanatra elakadt lélegzetem, majd gyorsan feldolgozva a hallottat, megszólaltam.

- Értem.

- Sajnálom.

Ránéztem szomorú arcára, s elmosolyodtam, hogy megnyugtassam.

- Semmi gond. Csak mást feltételeztem róla, ennyi az egész. – vontam vállat.

~°~

Néhány perc múlva kinyitódott a bejárati ajtó, s a kopogó cipő tulajdonosa egyenesen a szobám felé tartott, majd amint az ajtóhoz ért, észre vettem, hogy az anyánk az.

- Mit keresel itt bent Lena? – nézett rá aggódó tekintettel.

- Reggelit hoztam Elizabeth-nek, s beszélgettünk. – válaszolt rezzenetlen arccal.

- Hamarosan haza jön apátok, úgyhogy gyere ki. Sajnálom Elizabeth. – fordult felém. – De az apád megtiltotta, hogy beszéljünk veled.

- Anyám, mióta parancsol Ő neked? – vontam fel szemöldököm. – Azt hittem, hogy ti egyenrangúak vagytok.

- Eddig úgy is volt. De a nehéz idők, nehéz pillanatokat hoznak.

Erre nem mondtam semmit, egyszerűen képtelen voltam, ezért a padlót kezdtem tanulmányozni.

- És hol van Timothy atya? – kérdezte Lena, majd erre azonnal felkaptam fejemet.

Teljesen elfeledkeztem az atyáról, hiszen anyám Ő érte ment el.

- Elutazott, de holnap már haza jön.

Lena és én összenéztünk, majd egy távoli beszélgetésre kaptuk fel a fejünket, mely a házról kívülről jött.

- Daniel az. – mondta rémült arccal anyám.

- Gyorsan menjetek. – löktem föl nővéremet az ágyról. – Nehogy itt találjon.

Bólintottak, majd gyorsan kifutottak a szobámból, s kulcsra zárták ajtómat.

- El sem hiszem, hogy meglépett. – lépett be Noel dühösen a házba. – Csak játszadozik velünk az a démon.

- Ne aggódj, elkapjuk. – válaszolt apám.

- Meglógott? – csatlakozott anyám a beszélgetéshez.

- Igen. – sóhajtott apám. – Nagyon gyors.

- Túl gyors. – javította ki Noel.

- De legalább nem esett bajotok. – hallottam meg Lena hangját.

- Ezt sajnos nem mondhatjuk el mindenkiről. Nézzetek csak Elizabeth-re. Tudjátok mit tett vele.

- Apám. Én nem hinném, hogy megbabonázta Őt.

Ja ne, Lena, mit csinálsz? Ne tedd ezt. – felálltam, s az ajtóhoz mentem amilyen halkan csak tudtam, s neki hajoltam, hogy jobban hallhassam a beszélgetést. – Nehogy bajod essen te lány. – gondoltam magamban.

- Beszéltél vele? – mérgesedett el hangja.

- Hazudj. – suttogtam. – Mondj „nem”-et.

- Igen. Bent voltam nála, reggelit vittem neki, majd utána beszélgettünk.

- És mit mondott? – kérdezte ezúttal Noel.

- Azt, hogy szereti azt a férfit.

- És te komolyan azt hiszed, hogy nem babonázta meg? – emelte fel hangját apám.

- Így van.

Egyre jobban kezdtem félteni nővéremet, de sajnos innen nem tudok semmit sem tenni.

- Többet ne menj a közelébe. – sóhajtott. - Nem beszámítható, s nem akarom, hogy bajod essen.

- Tessék? Attól félsz, hogy a saját húgom bántani fog? – vékonyodott el hangja idegességében.

- Bármi megtörténhet. – válaszolt nyugodtan, ezzel lezárva a beszélgetést.

Hallottam még, hogy nővérem idegesen sóhajtott egyet, s bement szobájába a kislányához.

~°~

Miután apámék megebédeltek, utána ismét elmentek szerelmemre vadászni.

Vajon meddig fog még ez így folytatódni? Szerelmem halálos veszélyben van. Anyám nem mer velem beszélni. Nővérem bajba sodorja magát. Apám pedig nem hajlandó tudomást venni rólam.

- Szép kis hét. – jegyeztem meg ironikusan ágyamon feküdve, ugyanis mást itt nem tudok csinálni.

A nap folyamán nővérem még egyszer-kétszer bejött hozzám, s a kis tündérkét is magával hozta, a kis Stephenie-t. Óvatosan a karomba helyezte, s én félve attól, hogy leejtem, kissé remegni kezdett karom, de amint megéreztem picinyke kis súlyát, azonnal elillant félelmem. A babucinak pont olyan sötétbarna haja volt, mint édesanyjának, s szemei olyan zölden világítottak, mint az édesapjának. Komolyan olyan, mint egy kis tündér, aki éppen próbál elvarázsolni, gyönyörű tekintetével. Csillogó szemei arcomat vizslatták, s amint elmosolyodott, nem bírtam ki, hogy ne tegyek ugyan úgy. Teljesen elvarázsolt a csöppség, de nem csak csodálatos külsejével, hanem azzal is, amilyen baba illatot áraszt magából, és amekkora szeretetet. Annyira belemerültem a pici csodálatába, hogy hírtelen feltámadtak bennem az anyjai érzések, s lelki szemeim elé tárult annak a kislánynak a képe, akit az álmomban láttam, vagyis az én kislányomat. Éreztem, hogy arcomról kezdett lehervadni a mosoly a szomorú álom felidézése miatt, s ezt meglátva Stephenie kinyújtotta pici kezét, s amint arcomat hozzá simítottam, mintha nevetett volna. Ettől ismét visszatért a jókedvem, hiszen az csak egy álom volt. Nem lehetett más. Csakis egy álom. Miután szívemet elöntötte a nyugodtság tengere, visszaadtam a gyermeket édesanyjának, s egy jó éjt puszi után elbúcsúztunk.

Amint leszállt az éj, nyugovóra hajtottam fejemet, s lassan álomba szenderültem, ami ismételten borzalmakkal teli volt.