Elizabeth és Dark története nyolcadik rész (utolsó)

Íme a befejező része Elizabeth és Dark történetének! Remélem mindenkinek elnyeri tetszését!:)

Jó olvasást kívánok!:)

Puszi

A hasamat egyre jobban beborította a vörös vér, s kezemet ráhelyeztem a sebre. Magam sem tudom miért, de késztetést éreztem arra, hogy ezt tegyem. A fájdalomtól, mely kezdte elönteni egész testemet térdre rogytam, s zihálva kezdtem venni a levegőt, mely oly annyira nehéz volt, hogy azt hittem menten megfulladok.

A vadászok irányába néztem, s láttam, amint Ők visszafojtva lélegzetüket, dermedten állnak, s engem néznek. Mindannyiuk arcáról a félelem kezdett tükröződni, amint eljutott tudatukig, hogy mi is történt. Lassan végig néztem a jelenlévőkön, majd megláttam, amint Michael remegő kezéből kiesik a puska, s ajkai remegni kezdenek a feltörő sírás végett.

- Elizabeth. – suttogta Noel ijedt tekintettel.

Még mindig csak ott álltak s bámultak rám, majd amint éreztem, hogy már az ájulás szélén állok, hátradőltem. A földre éréstől a hasamba egy nagyobb fájdalom nyílalt, s ettől felnyögtem.

- Elizabeth. – üvöltötte apám, s hallottam, amint hangos lábdobbanások közelednek felém.

Tekintetem kezdett homályosulni, kezdtem elveszteni eszméletemet, oly gyorsan áramlott ki testemből a vér. Éreztem, amint minden egyes izmomból kimegy az erő, s már a fájdalom is kezdett elhagyni. Már csak a halálra vártam elernyedt testtel.

A világ kezdett sötétedni körülöttem, de mielőtt még elnyelt volna a rémisztő sötétség, egy alak jelent meg szemeim előtt, miközben fölém tornyosult. Próbáltam rákoncentrálni az illető arcára, hogy vajon ki lehet az. Mikor sikerült minden erőmet beleadnom koncentrációmba, megláttam a számomra oly kedves arcot, mely értelmet ad létemnek.

- Dark. – suttogtam, ugyanis többre nem futotta.

Megszólalásomat követően valami elzárta légcsövemet, s ezzel arra kényszerített, hogy felköhögjek. Köhögésem közepette vércseppek jöttek ki számból.

Egyáltalán nem érdekelt már, hogy mi történik velem, érzek e fájdalmat vagy nem. Az egyetlen dolog, ami foglalkoztatott az a szerelmem volt, amint utolsó lélegzetviteleim közt láthatom őt.

Dark rémült tekintettel, óvatosan felemelt, s én úgy lógtam kezében, akár egy rongy. Majd hátat fordított a vadászoknak s útnak indult, ám ezt apám nem hagyta szó nélkül.

- Azonnal tedd le te szörnyeteg. – üvöltötte.

Dark felé fordult.

- Ha most nem engedtek el minket, akkor meghal a lánya. – válaszolt nyugodtan, bár látszott az arcán, hogy nagyon aggódik miattam.

- Nem fog meghalni. Azonnal elvisszük az orvoshoz. – folytatta.

- Rajta már az orvos sem segíthet. Mindjárt elvérzik, és én vagyok az egyetlen, aki megmentheti.

- És mégis mit akarsz vele tenni?

- Egyszerű. Átváltoztatom.

- Hogy micsoda? – lepődött meg.

- Nincs más esély. Meg kell tennem.

- Tedd le. – morogta.

- Hogyan? – kerekedtek ki Noel szemei.

- Inkább haljon meg a lányom, mint hogy szörnyé változzon.

Apám szavai hallatán beállt a néma csönd, majd arra eszméltünk föl, hogy zuhogni kezdett.

Apám bántó megnyilvánulásától elállt a lélegzetem, s azt hiszem, hogy az egyre lassabb szívem is kihagyott egy ütemet. Nem hiszem el, hogy apám azt akarja, hogy meghaljak. Ennyire gyűlölne, ha átváltoznék? Hiszen megmaradnék a lánya. Nem változna semmi. Hogy teheti ezt velem?

- Mégis milyen apa vagy te? – suttogtam, miközben már nem csak az esőtől volt vizes az arcom, de a patakokban ömlő könnyeimtől is.

- Olyan, aki azt akarja, hogy a mennybe kerülj. Hogy tiszta legyen a lelked.

- Daniel. Ezt nem mondhatja komolyan. – rázta meg a fejét Noel.

- De igen.

Noel ökölbe szorította kezeit, s rám pillantott. Szemei a szeretetet, s a fájdalmat tükrözték egyaránt. Majd tekintete Dark-ra irányult, s aprót bólintott, hogy ne vegye észre senki.

Dark és én felismertük szándékát, miszerint azt akarja, hogy menjünk, és Dark tegyen meg mindent értem. Dark ennek hatására megfordult, s elviharzott. Szerelmem oly gyors volt, hogy apáméknak biztosan beletelik néhány percbe, hogy rájöjjenek mi történt.

Szerelmem oly gyorsan szelte át az erdőt, hogy még jobban nehezemre esett levegőt venni, ezért arcomat mellkasába fúrtam. Ez a gyors iram, csupán csak néhány perc volt, ugyanis egy hatalmas hegyhez értünk, s amint a felénél tartottunk megpillantottam egy barlangot. Óvatosan lehelyezett a földre, majd azt suttogta.

- Ez most fájni fog. – simogatta meg arcomat.

- A lényeg, hogy veled lehessek. – mosolyogtam erőtlenül.

Egy utolsó fájdalmas mosolyt még felém irányított, majd nedves hajamat félresöpörte nyakamról, s belém mélyesztette fogait. Annak ellenére, hogy testem teljesen el volt zsibbadva, mégis éreztem a fájdalmas harapást, majd amint elengedett értetlenül néztem rá.

- Nem érzek se… - sajnos nem tudtam befejezni a mondatot, mert egy hatalmas fájdalom kerítette hatalmába testemet.

Soha életemben nem éreztem még ilyet, oly erős volt. Mintha valami belülről égetne, s szerveim kínzó lassúsággal bomlanának fel. Szörnyű volt. Fájdalmamban nem tudtam mozdítani testemet, csak remegve a hihetetlen fájdalomtól hevertem a földön. Még azt sem tudtam, hogy Dark még velem van-e, ugyanis minden elhomályosult szemem előtt.

~°~

Nem is tudom, hogy mennyi idő telt el, azóta, hogy Dark megharapott, de a fájdalom még mindig mardosta testemet. Olyan, mintha a pokolban szenvednék már évek óta, s nem hagy szabadulni. Igaz, észrevettem, hogy kissé gyengült a kín, de még mindig hihetetlenül fájt.

Nem sokkal később a fájdalom, már csak halvány mása volt önmagának, majd elmúlt. Lassan kinyitottam szememet, ami úgy tűnik végig csukva volt. S kezeimet is elgyengítettem, ugyanis a fájdalomtól, oly erősen szorítottam ökölbe, hogy a körmeim a húsomig vájtak. Érdekes módon, mikor megforgattam tenyeremet szemem előtt, egyetlen seb sem volt rajta, csupán csak a rászáradt vér. Miután meggyőződtem afelől, hogy még élek, s nem a pokolban vagyok, oldalra fordítottam fejemet, s megláttam Dark aggódó tekintetét. Mellettem ült, szinte már súroltuk egymást. Nem értettem, hogy miért vág ilyen képet, ezért megszólaltam.

- Mi a baj? – csengett hangom dallamosan.

Milyen kristálytiszta. – lepődöm meg. - Azt hittem, csak szerelmemnek lehet ilyen gyönyörűen kellemes hangja, de tévedtem. Nem tudom, hogy miért változott meg, de hamarosan úgyis megtudom.

- Hogy érzed magad? – vizslatta kíváncsian tekintetemet.

- Azt hiszem, hogy szomjas vagyok. – emeltem kezemet torkomhoz, amely iszonyatosan kapart. – Mi történt velem?

- Átváltoztattalak.

- Vámpír vagyok? – kerekedtek ki szemeim. – Hiszen nem érzek semmi különbséget, azon kívül, hogy más lett a hangon.

Elmosolyodott.

- Tedd a kezed a mellkasodra.

Úgy tettem, ahogy kérte, s meglepetésemre nem dobogott a szívem. Halott volt.

Igazából egy cseppet sem ijedtem meg emiatt, talán csak azért, mert most végre együtt lehetek azzal, akit szeretek. Örökké.

Utolsó gondolatbeli szavamtól, olyan boldog lettem, hogy hihetetlen gyorsasággal Dark ölébe ültem, s átöleltem, miközben ajkaimat az Övére tapasztottam.

Éreztem, hogy egy kissé meglepődött, hogy így reagálok átváltozásomra, mivel nem ölelt át rögtön. De amint felfogta, hogy ajkaink összeforrtak, magához szorított, s vadul csókolózni kezdtünk.

Egy kis idő múltán, mikor már nem bírtam tovább a kínzó torok kaparást, elvitt vadászni. Dark azt akarta, hogy emberi vérrel táplálkozzak, de mereven tiltakoztam, s inkább kitaláltam, hogy megpróbálkoznék egy állattal. Természetesen nem ragadtatta el döntésem, de hát azon kívül, hogy elfogadná, nem tud tenni semmit. Ezért megadóan bólintott, majd bevetettük magunkat a sötét erdőbe. Amint megláttam egy szarvast vadállat énem a felszínre tört, s azonnal elkaptam. Először kitörtem a nyakát, majd fogaimat belevájtam vaj puha testébe.

Attól féltem, hogy nem merem majd megtenni, de tévedtem. Ösztöneim átvették felettem az uralmat. Ezután még végeztem néhány szarvassal, majd jól lakottan és mocskosan a vértől, elmentünk egy közeli patakhoz, ahol szépen lemostam magamról.

Az összes ruhámat levetve mentem bele a csendesen áramló vízbe, majd amint a közepére értem, ahol már nyakig ellepett, Dark-ra néztem, s egy csábos mosoly kíséretében fejemmel intettem neki, hogy csatlakozzon hozzám. Amint beért, megjegyzem mezítelenül, egymás karjaiban szerelmesen forrtunk össze. Végre megtörtént az, amire azóta vágytam, hogy először összefutottunk az erdőben. Hihetetlen boldogság kerített magába, s már úgy gondoltam, hogy az a hatalmas fájdalom megérte, hogy most itt legyek vele.

Az utolsó álmomban lévő önmagam jól beszélt. Ahhoz, hogy boldogok legyünk meg kellett halnom. S most itt vagyok, halott szívvel, de mégis boldogan. Örökké hálás leszek azért, hogy egy ilyen férfi mellett élhetek mindaddig, míg világ a világ, s tudom, hogy hamarosan gyermekeink is lesznek. Először kételkedtem benne, hogy vámpírként lehetnek utódaink, de most már cseppet sem. Hiszek az álmaimban, s ettől senki sem téríthet el.

Az én sorsom az volt, hogy vámpírrá legyek. De a legfontosabb az volt, hogy családot adjak Dark-nak, amilyen sosem volt, s szerelmet, amely örökké kísérni fogja életében.