Alec Dark és Daisy Browling története

Mivel sokan szavaztatok, úgy, hogy érdekel titeket Alec és Daisy története, ezért itt van! Remélem, hogy tetszeni fog!:)

Alec Dark és Daisy Browling története

- Csodálatos az éj. – mondtam ki e szavakat szinte hang nélkül.

Miközben a kastély tetején pihentettem testem, órákon keresztül vizslattam a több millió csillagot, amely beborította az eget és körülölelte a hatalmas holdat, eme szokatlanul világos éjszakán. Minden egyes éjszaka, ha fúj, ha esik, itt vagyok. Csak nézem a tiszta, vagy felhős, vagy villámlós eget. Kíváncsiak vagytok, hogy miért? Azért mert, ha felnézek akkor a családomat látom, amilyen régen volt. Boldogok voltunk. Mindannyian nevetgéltünk és játszottunk, nem félve semmitől. Az ilyen napokon, mint a mai, látom magunkat a legtisztábban. Bárcsak minden olyan lenne, mint régen. Akkoriban minden olyan volt, mintha a mennyországban éltünk volna, most viszont a pokol kellős közepén. Elvesztettem a családomat, és csak ikertestvérem maradt nekem.

- Vihar közeleg. – szólaltam meg határozottan.

- Így van. Az ég túlságosan is tiszta. Sehol sem látni felhőket. – jelent meg az említett.

Mosolyogva felültem és felé fordultam.

- Aro beszélni akar velünk. – ő is ugyancsak mosolygott.

- Akkor menjünk. – hirtelen mellette termettem és megfogtam a kezét.

Kézen fogva, mint mindig a nagyterembe mentünk, ahol a három bölcs vámpír tartózkodott.

- Á, gyermekeim, végre itt vagytok. – tárta szét karjait Aro.

- Nos, miért hivattál minket? – kérdeztem kissé savanyú arccal.

Mióta apám ezek a vének közé dugott minket, azóta gyűlölöm ezt a férget. Tudom jól, hogy a családom ellen szervezkedik, és apám ezért is küldött minket a Volturi-ba. Szemmel kell tartanunk őt és persze Caius-t. A harmadik vén Marcus-t, azért nem említem, mivel ő más, mint ez a kettő. Nem a saját céljai vezérlik, hanem a fajtájáé. Benne mindig is megbíztam, mivel ő bármi is történjék, betartja a szabályokat, és nem keres kibúvókat, mint a Talpnyaló és a Kígyó.

Már elég régóta itt vagyok ahhoz, hogy tudjam, mikor készül valamire Aro. Húgom sajnos bedőlt a vén kedvességének és törődésének, de én nem. Engem nem tud behálózni, bárhogy is igyekezzen.

- Jane, neked apádhoz, Dark-hoz kell menned. Nem mondta, hogy miért. Neked pedig Alec, Kaliforniába kell menned. Néhány vámpír hadsereget akar teremteni. Végezz velük.

- Álljunk meg egy percre. Azt mondod, a húgom és én külön megyünk? – ráncoltam szemöldököm.

- Így van. Apátok kérése volt. Azt akarja, töltsetek egy kis időt külön egymástól.

- Na de mi mindig együtt vagyunk. – szorította meg kezemet Jane.

Mélyet sóhajtottam, majd felé fordultam.

- Apánk parancsa. Meg kell tennünk.

Szomorúan bólintott.

- Hamarosan találkozunk. Addig is vigyázz magadra.

- Rendben. Te is Alec. – megöleltük egymást.

Hátat fordítottam és elhagytam Volterát.

A legközelebbi városba mentem, majd felszálltam az első Amerikába tartó repülőre. Kétszer is át kellett szállnom, ahhoz hogy végre Kaliforniába érhessek. Sosem szerettem repülni, nem tudom, miért, de mindig is feszengtem, ha így kellett eljutnom valahova, ami sajnos elég sűrűn fordult elő.

Míg a hosszú út tartott, elég időm volt gondolkodni az életemen. Ha jobban belegondolok, egy szóval is meg tudom fogalmazni az életemet. „Szar”. Ez a megfelelő szó.

Mikor még csak 13 éves voltam, külsőre pedig négy, édesanyám Elizabeth meghalt. Ha minden igaz, akkor legidősebb nővérem Sarah ölte meg, de én egyszerűen képtelen vagyok ezt elhinni. Igaz, hogy vannak emlékeim azokról a szörnyű pillanatokról, de akkor sem. Nem tett volna ilyet. Ő nem. Apám is, mint ahogy a többi vén is, meg volt győződve afelől, hogy Sarah volt, ezért Jane és én is kezdtük elhinni. De mélyen belül, mindig is úgy hittem, más volt, és ez csak egy átverés. De hogy akkor ki tette és miért… Arról fogalmam sincs. Egy valamiben viszont biztos vagyok. Előbb vagy utóbb kiderül az igazság, ami remélem, hogy Sarah ártatlanságával fog végződni, és mindezek után vissza fog térni közénk. Bárcsak mindez valóban így történne, és ismét boldogok lehetnénk.

Hosszú órák múltán, végre megérkeztem a sötét égboltos Kaliforniába. Azonnal az itteni házunk felé vettem az irányt, hogy felkészüljek a harcra, ami elég hamar le fog zajlani. Végtére is én vagyok a legelső vámpír fia. Igen én egy vámpír fia vagyok. Apám, Dark már így szörnyként született, majd miután találkozott egy napon édesanyámmal, vámpírrá változtatta őt is, mint ahogy már előtte oly sokat. Sok vámpírnak, köztük az én családomnak, beleértve édesanyámat is, van és volt különleges képességünk. Apámnak elég sok van, úgyhogy inkább fel sem sorolom. Édesanyámnak rendkívül különleges képesség jutott, mely által teherbe tudott esni, vámpír létére. Így született meg Sarah, Jane és én. Mi hárman, mint apánk is tisztavérű vámpírok vagyunk, ezért a legerősebbek közé tartozunk. Legidősebb testvéremnek is kiderült, hogy több képesség jutott. Jane-nek és nekem viszont csak egy, de azok is halálosak. Jane a puszta akaratával elviselhetetlen fájdalmat tud okozni, amit nagyon is élvez. Eléggé brutális az ikertestvérem, de hát ezt hozta ki belőle a családunk szétesése. Én pedig ugyan úgy a puszta akaratommal, meg tudok vakítani, süketíteni, némítani mindenkit, legyen az ember vagy természetfeletti lény. Egy szóval érzéktelenné tudok tenni bárkit.

Igaz, hogy én is szeretek kínozni, szóval én is el lettem kicsit rontva, bár nem annyira, mint Jane. De mindegy is, így szeretem őt. Ő az egyetlen, aki velem maradt, mivel apánk csak igen ritkán lép velünk kapcsolatba, mondván, hogy sok dolga van. De elfogadjuk, amúgy sem lenne jó társaság. Mióta édesanyánk meghalt teljesen máshogy viselkedik. Ez természetesen nem csoda, hiszen ő jelent neki mindent.

Szomorúan feltekintettem a csillagos égre, mikor már a ház előtt álltam, majd bementem. Semmi különös nem volt, egy szimpla, normális ház, mely belül piros és barna színekben pompázott. Kicsit az otthonunkra emlékeztet, persze az százszor nagyobb.

Elmentem zuhanyozni, majd miután kijöttem a víz alól, észrevettem, hogy virrad. Úgy döntöttem kicsit fetrengek az ágyban, s néhány óra múlva elmegyek sétálni.

Már a város utcáit jártam, persze szorosan az árnyékban megbújva, s közben bármilyen nőbe is botlottam, azok falánkul végigmértek.

„Szegény szánalmas emberek. Hogy is tudnátok nekem ellenállni.” – gondoltam büszkén. Ezek a semmirekellők folyton folyvást csak bámulnak és csorgatják nyálukat, s ha egyszer teljesítem vágyaikat, meglepve tapasztalják végül a kínzó édes halált, amit nyújtok nekik.

Figyelmesen végig tanulmányoztam az utcákat és épületeket, hátha meglátom, hogy hol rejtőznek a vámpírok, de egyenlőre nem találtam semmit

Már napok óta itt vagyok ebben az emberekkel túlzsúfolt Kaliforniában, de semmi. A vámpírok nem bukkantak fel, nem is öltek embert. Eléggé furcsa. Lehet, tudják, hogy itt vagyok? Nem hiszem.

Egyik nap éppen sétálni indultam. Órákig bolyongtam az utcákon, majd mikor hajnalodott megakadt valamin a szemem. Lábam földbe gyökerezett a látványtól. Egy gyönyörű lány állt előttem néhány méterrel, aki feltehetőleg a barátnőivel beszélgetett. A lánynak aranyszőke haja és világos zöld szeme volt. Közép magas és karcsú volt, és mindemellett még a mosolya is káprázatos. Amint a szél felém fújta illatát, a méreg megindult a számban. Az állkapcsom úgy kezdett fájni, mint még soha, és egyre jobban kívántam a lány vérét. Tekintetem kezdett elhomályosulni, de mielőtt még bármi meggondolatlant is tehettem volna, gyorsan berohantam a mellettem levő sikátorba, és visszafutottam a házhoz, lenyugodni.

- Mégis mi történt? – kérdeztem magamtól hangosan, miközben már a házban ültem az ágyon. – Hogy válthatott ki belőlem ilyet egy egyszerű halandó?

Hosszú életem során egyszer sem fordult elő velem még ilyen. Sok csinos lánnyal akadtam már össze, de egy sem volt még ennyire csábító. Hogyha közelebb lett volna, biztosan nem tudtam volna megállni, hogy ne ízleljem meg vérét. Még most is, ha csak eszembe jut, elkezd termelődni a méreg. Az lesz a legjobb, ha elfelejtem őt, és a dolgomra koncentrálok. Nem akarok felfordulást okozni.

Ismét napok teltek el, s az a nap óta folyton látom az ismeretlen lányt. Egyszerűen képtelen vagyok távol tartani tőle magamat. Nem tudok ellenállni a vonzásnak. Nem vagyok olyan erős. Ha a közelében vagyok sokkal nyugodtabb leszek, és már magamat is jobban tudom kontrolálni, mint első találkozásunkkor. Már azt is tudom, hogy hol lakik, ugyanis van, hogy este megy haza, és olyankor nem akarom, hogy baja essen. Ezért jobbnak látom, ha figyelem. És persze már a nevét is tudom, rendkívül tökéletes hallásomnak köszönhetően. A neve Daisy. Először úgy gondoltam, nem nagyon illik rá ez a név, mivel olyan kis ártatlannak tűnik. De később rájöttem, hogy ő egy olyan lány, aki bármit megtesz a családjáért és barátaiért. Sőt még azokért az emberekért is, akiket nem is ismer. Annyira segítő kész… A természete teljesen olyan, mint Sarah-é és édesanyámé.

- Azt hiszem, hogy valaki követ engem. – suttogta egyik barátnőjének, egy ruhaüzletben.

A francba… Ennyire feltűnő lettem volna?

- Miből gondolod? – kérdezte az kissé ijedten.

- Egyszerűen tudom. Érzem. – vonta meg vállát.

- Te jó ég. És nem félsz? Szóltál már a szüleidnek?

- Te vagy az egyetlen, aki tud erről, és nem félek. Magam sem tudom megmondani, hogy miért, de tudom, hogy ő csak megakar védeni. Vigyáz rám. – nézett merengve kifele az üzlet ablakán.

Szóval érez engem. És megbízik bennem. Vajon be kellene mutatkoznom, hátha… Á nem, nem szabad. Azzal csak bajba sodornám. És mégis miért gondolkozok én ilyeneken? Ez csak egy szánalmas kis halandó, aki még a lábam nyomát sem csókolhatja, nem hogy a párom legyen.

Hátat fordítottam annak, akitől úgy éreztem, élek, s a ház felé vettem az irányt. Mire megérkeztem kezdett sötétedni, és kicsit aggódtam Daisy miatt, hogy biztonságban haza ért e, de nem akarok odamenni. Távol kell magam tartanom tőle és megkellene már végre próbálnom a feladatomra koncentrálni, amit apám bízott rám.

Pár percig még ültem a széken, majd nem bírva tovább, Daisy háza felé kezdtem rohanni. Mikor már csak 3 kilométerre voltam otthonától, vámpírok szaga csapta meg orromat. A szag kicsit gyenge volt, de minél közelebb értem Daisy házához, annál erősebben éreztem. Felgyorsítottam futásomat, és már nem voltam messze, amikor meghallottam Daisy és családjának sikolyát.

A düh és a pánik kezdett eluralkodni rajtam, hallva szerelmem vérfagyasztó sikolyát. Végre én is megtapasztaltam milyen is az a szerelem, és most elveszítem.

Amint annyira közel értem, hogy erőmet betudtam vetni a vámpírokon, tétovázás nélkül elvettem érzékeiket, s melléjük érve végeztem velük.

A házban körülnézve láttam, amint Daisy, a szülei és a bátyja a földön hevernek és nyöszörögnek a vámpír méregtől. Szóval ezek voltak azok a férgek, akikkel végeznem kellett.

Gyorsan legugoltam a fájdalomtól terhes szerelmem mellé, s kicsit megemeltem, hogy könnyebben férjek sebéhez, amin kitudom szívni belőle a mérget.

- Neee… - suttogta alig hallhatóan. Kész csoda, hogy egyáltalán ez az óriási fájdalom mellett képes beszélni. – K… kérlek… előbb… a… családomat… mentsd. – préselte fogai közül.

Először tétováztam… Nem tudtam, hogy mit tegyek. Ha előbb a szüleiből szívom ki a mérget, akkor ő minden bizonnyal átváltozik. Igaz ez valamilyen szempontból jó is lenne, mert akkor együttlehetnénk, de akkor elveszítené a családját. Többet nem találkozhatna velük, mert veszélyes lenne. Viszont, ha őt mentem meg, akkor minden bizonnyal, valamelyik családtagja változik át, és akkor is elveszíti a családját. Talán ez a második megoldás rosszabb lenne neki, mint az első.

Gyorsan felálltam és a családja tagjaihoz siettem és egyesével mindet megmentettem a vámpírléttől. Ám mikor Daisy-hez visszamentem, már késő volt. Testében annyira szétáradt a méreg, hogy ha megpróbálnám kiszívni, akkor meghalna. Egy hírtelen ötlettől vezérelve, karjaim közzé kaptam a fájdalom miatt mozdulatlanul heverő lányt, s elmentem vele a legközelebbi repülőtérre.

Kis idő múltán, indult egy repülő Olaszországba persze átszállással, és sikeresen becsempésztem magunkat a csomagtérbe. Egész út alatt szorosan öleltem magamhoz, majd amint megérkeztünk, elvittem Volterába, és leraktam a szobámban az ágyra.

Egy nap múltán végre elmúlt a fájdalom, s mikor kinyitotta szemeit, azok vörösen izzottak. Ijedten körbe tekintett a szobában, majd amint meglátott, úgy tűnt megnyugodott.

- Szia. – köszönt bátortalanul.

- Szia. – mondtam óvatosan.

Nem akarom megijeszteni.

- Hol vagyok?

- Volterában.

- Pontosabban? – mosolyodott el egy picit.

- Olaszországban.

Hirtelen lehervadt arcáról a gyönyörű mosoly.

- Olaszországban. – ismételte, maga elé nézve. – És… És miért vagyok itt? Mi történt? – zavarodott volt a tekintete.

- Nem emlékszel? – kérdeztem meglepetten.

Általában mindenki emlékszik az átváltozására.

- De mire?

- Arra, hogy megtámadtak téged és a családodat.

Szeme egy pillanatra megremegett, mintha minden eszébe jutott volna.

- Sokan voltak, és… Megtámadtak minket. – idézi fel a képsorokat. – Megharaptak minket, és akkor szörnyű fájdalom vette kezdetét. – behunyta a szemét, s mély levegőt vett. Majd amilyen gyorsan tért magához átváltozása után, úgy nyitotta ki szemeit ismét. – Mi van a testvéremmel és a szüleimmel? – arca rémült volt.

- Jól vannak. – nyugtattam meg. – Mond, még mire emlékszel?

- Hát, hogy a földön fekszünk fájdalmak között, és aztán valaki megjelent. És ő is megakart harapni, de éreztem, hogy ő jót akar, és megakar menteni. De megkértem, hogy a családomat mentse először. Ezután minden teljes sötétség.

- Szóval nem emlékszel arra, ki volt az?

- Nem. – rázta meg fejét, szomorúan. – Pedig megszeretném hálálni neki. Hiszen megmentette a családomat. – szemeit rám szegezte, és mintha arra várt volna, hogy bevalljam, hogy én voltam az.

De nem tettem.

- Értem. Hát én sem tudom, hogy ki volt. – hazudtam tökéletesen.

Egy hatalmas mindentudó vigyor terült el a képén, s így szólt.

- Akkor viszont… - felemelte tekintetét a magasba. – Bárhol is vagy. Köszönöm.

„Szívesen.” – mondtam magamban.

Nem is tudom, hogy miért titkoltam el… Talán azért, mert nem szeretem, ha hálálkodnak az emberek vagy mert csak nem akarom, hogy azt higgye tartozik nekem.

Ez a nap után, Daisy berendezkedett itt a Volturinál és elég könnyen elfogadta, hogy vámpír lett. Apámat sikeresen rávettem, hogy had csatlakozzon hozzánk, így mindig a közelemben maradhat, de sohasem vallottam be neki érzéseimet. Ő lett a legjobb barátom, akivel mindent megoszthattam, s Jane-nel is teljesen jól kijöttek.

Néhány héten belül, titokban megakarta látogatni családját, hogy tudják jól van, de természetesen Aro nem akarta elengedni. Ennek ellenére sikerült megszöknie, s beteljesítette vágyát, ami hihetetlen bátorságra vall. Sajnos Aro emiatt, megakarta öletni szüleit, mert azt hitte megtudták a titkot, hogy lányuk mivé vált. De Daisy nem mondta el nekik. És megkértem apámat, hogy parancsolja meg, hogy senki sem bánthatja szerelmem szüleit. Így is lett. Apám teljesítette kérésemet, aminek Aro és Caius egy cseppet sem örültek, és néhány napon belül Daisy is visszajött, és e naptól kezdve elválaszthatatlan barátok lettünk, ami az én részemről több volt, mint puszta barátság.

Mindez 1909-ben történt, majd 2008-ban egy hatalmas mindent eldöntő csata volt, nővérem Sarah és apám között. Apám meghalt, és fény derült minden titkára. Nem testvérem végzett édesanyánkkal, hanem egy vámpír méreg, amit a vérfarkasok készítettek. Apám pedig, csak megkönnyítette halálát. Ezek után, Sarah lett a királyné és visszaköltözött az otthonunkba, saját kis szigetünkre, szerelmével Tom-mal, aki mellesleg vérfarkas, de nem azok közül való, akik végeztek édesanyánkkal. Testvérem Jane is szerelembe esett végre valahára, és ami meglepő, ő meg egy alakváltóba Seth-be lett szerelmes. Ki hitte volna, hogy az én kis szadista tesóm egy olyan lénnyel fog keveredni, amit mindig is gyűlölt. Persze ezzel én is így voltam, míg meg nem ismertem Daisy-t. Már nem utáltam úgy az embereket, mint azelőtt, persze nem is szerettem őket.

Végre rávettem magam, és szerelmet vallottam Daisy-nek, s elmondtam neki, hogy én voltam az, aki megmentette családját azon a napon. Meglepetésemre, ő is bevallotta jól őrzött titkát. Ő is mindvégig szeretett és azt is tudta, hogy én voltam. Ettől kezdve, szerelmünk végre beteljesedett és örökké boldogan éltünk.