Dawn - Virradat 2: Full Moon - Telihold - hetedik fejezet

7. AZ ALKU

Lassan, remegő pillákkal nyitotta ki szemeit. Zavartan körbe nézett a szobában, majd rajtunk állapodott meg tekintete.

- Szia. – köszöntünk lágyan.

- Sziasztok. – mondta rekedtes hangon.

- Hogy érzed magad? – hajolt közelebb Jake.

- Fáj mindenem. – vallotta be őszintén, nagy szuszogások közepette.

- Inkább hagyunk pihenni. – simítottam végig arcán.

- Ne. – kissé felsikított és a kezemhez kapott, de azonnal vissza is rántotta és a bordájához szorította, miközben egy gyötrelmes fájdalom ült ki arcára. – Kérlek, ne hagyjatok egyedül. – fakadt sírva.

- Jól van cssss. Nem hagyunk. – nyugtattam.

- Veled maradunk. – elcsuklott Jake hangja.

Szörnyű így látni Ann-t. Hosszú évek óta ismerjük már, de még sosem félt ennyire.

- Nagyon félek. – zokogott.

- Megvédünk. – öleltem meg.

- Nem hagyjuk, hogy bajod essen. – ölelte meg Jake is.

Bólintott, miközben próbálta visszafogni rémültségét.

Csak néhány percig tartottuk karjainkban, majd álomba sírta magát.

Ismét napok teltek el úgy, hogy némán feküdt az ágyban. Nagyon ritkán szólalt meg, és akkor is csak annyit mondott „Köszönöm” vagy „Kaphatok vizet?”.

Szegény, még annál is jobban összetört, mint amennyire volt, már ha ez lehetséges. Egyik nap viszont mikor felébredt megszólalt és megkért, hogy mindenkit hívjunk ide a szobájába. Talán ezek a napok alatt gyűjtötte az erőt, erre a beszélgetésre.

Amint megérkezett az összes farkas és vámpír, Ann bele kezdett mondandójába.

- Valamit tudnotok kell Stev-ről. – nyelt egyet. – Azt hiszem, hogy Ő uralja az egyik elemet.

- Micsoda? – morgott Paul. – Ez biztos?

- Igen, mert mikor megjelent akkor… - elhallgatott, mintha nem udná, hogy mit mondjon el és mit ne. Vajon mi történhetett akkor? – Használta rajtam, szóval biztos. És azt mondta, hogy amint jobban leszek visszajön. – nézte takaróját. – Azt nem értem, hogy Heloise az Istennő, miért nem jött el? – nézett könnyes szemekkel. – Azt mondta, hogy segít, megvéd. Hazudott.

- Mi vigyázunk rád. Nem esik többé bajod. – tette vállára kezét Carlisle.

Bólintott.

- Mindjárt jövünk. – mosolyogtam.

- Mi? – arca ijedt volt.

- Majd én itt maradok. – ajánlotta fel Paul. – Persze csak, ha nem bánod. – nézett Ann-re.

- Ne… Nem. – dadogta pirultan. – Dehogy.

- Akkor jó. – vigyorodott el, ami Ann arcára is mosolyt csalt.

Kisétáltunk mind a szobából és ismét a kórház mellé mentünk tanácskozni.

- Szóval a kezében van a szél ereje. Ez nem jó hír. – csóválta fejét Sam.

- És még mindig ott van a rejtély. Mikor lettek vámpírok, és mit akarnak Ann-től? – fonta össze karjait Jake. – Talán majd mikor Edward-ék visszajönnek, előrébb leszünk.

- Reméljük. – bizakodtam.

Már egy lassan egy hete ment el szerelmem testvéreivel. Nem tudom, hogy mit csinálnak ott ennyi ideig, de már nagyon hiányoznak. Három napja azt mondták, hogy még utána néznek pár dolognak, azután jönnek.

Mindenesetre nagyon aggaszt ez a Stev ügy. Nem értem, hogy mit akarhat Ann-től… Mi lehet a célja? És mégis mi történt akkor néhány nappal ezelőtt? Félek, egy hamar nem tudom meg.

Ann:

Csak Paul és én voltunk a szobában. Szörnyű helyes ez a srác és pont Ő neki kellett itt maradnia velem? Kár, hogy nem ismertem meg azelőtt, hogy azzal a rohadékkal kereszteződött utam. Az egész életemet tönkre vágta egy pillanat alatt. És mikor már kezdtem volna rendbe jönni, ismét felbukkant. Egyszerűen képtelen vagyok ezt a lelki terrort tovább elviselni. Véget akarok már vetni ennek. Azt hittem, hogy Heloise segíteni fog, de hazudott. Nem jött el, pedig számítottam rá. Cserbenhagyott. Pedig akkor olyan kedvesnek tűnt.

Behunytam szemem és visszaemlékeztem az Istennővel való első találkozásomra.

- Szegény lány. Hogy tehették ezt vele? – suttogta az egyik nővér.

Úgy hitték alszom, és nem hallok semmit.

- Remélem a rendőrség hamar megtalálja az elkövetőket. – mondta egy másik, majd kimentek kórházi szobámból.

Lassan nyitottam ki szememet, mert a mellettem lévő lámpa fénye túl erős volt az eddig a sötétséget élvező szemeimnek. Picit homályosan láttam, de aztán minden kitisztult. Sajnos mindenre tisztán emlékszem. Túl tisztán. Régen azt hallottam, ha valakivel ilyesmi történik, akkor csak kis idő múlva emlékeznek vissza a szörnyű pillanatokra, és akkor is csak néhány kép ugrik be. De én sajnos más vagyok. Az egész nyomorult éjszakára emlékszem.

Először felhívtak a szüleim halála miatt, majd a fiúm és annak haverjai megerőszakoltak. – csordultak ki könnyeim a fájdalmas emlékek felidézése miatt.

- Mégis mit követtem el, hogy így büntetsz? – néztem ki az ablakon.

Ujjaimat összefontam és imádkozásba kezdtem csukott szemekkel.

- Kérlek… - szólaltam meg rekedtes hangon. - Kérlek, segítsetek. Segítsetek túlélni. Egyedül nem fogom bírni. És… - egy pillanatig csendben maradtam. Nem tudtam, kimondjam e vagy sem, de megtettem. – Kérlek, adjatok erőt, hogy megöljem őket. – nyitottam ki szememet, miközben az utolsó pár szót ejtettem ki ajkaimon.

Mikor ismét az ablak irányába néztem ijedtemben megugrottam.

Egy ismeretlen nő nézett rám szokatlan megjelenésben. Hosszú fehér haja volt és úgy öltözött, mint a régi időkben. Egy káprázatos vérvörös ruha volt rajta, melynek szoknya része egy sátrat formált, és különböző fehér minták díszelegtek rajta különböző helyeken.

Még soha életemben nem láttam hozzá foghatott. Egyszerűen gyönyörű nő volt, főleg mikor az egyik pillanatban a telihold fénye világította meg.

- Ki… Ki vagy? – dadogtam.

Kicsit sem féltem, csak éppenséggel a szépsége nem enged megszólalni.

- Szia Ann. Én Heloise vagyok. – szólalt meg mámorító hangján.

- Honnan tudod a nevem? – suttogtam.

- Minden tudok rólad. – mosolygott kedvesen. – Azért jöttem, hogy segítsek.

- Segíts? – ismételtem.

Jelenlététől még arra is alig emlékszem, hogy kivagyok, nem hogy arra miben kértem segítséget.

- Megakarod ölni őket. – emlékeztettet.

- Valóban. És te azért jöttél, hogy segíts ebben? – raktam össze a játék darabjait.

- Így van. – nevetett.

- Sajnálom, hogy ilyen lassan forognak a kerekeim. Csak még nem láttam hozzád foghatót. – vallottam őszintén.

- Nem te vagy az első, aki ezt gondolja. Bárki, aki előtt megjelenek így viselkedik. És a férfiak, még egy értelmes szót sem képesek kinyögni. – kacsintott rám.

Felkuncogtam.

- Amúgy ki vagy te? – méregettem kíváncsian.

- A Holdistennője.

Majdhogynem az állam a földet érte, de próbáltam higgadt maradni. Mindig is hittem a természet feletti lényekben, főleg az Istenekben. De az, hogy most itt áll előttem egy, az sokkoló. Sosem hittem volna, hogy találkozok eggyel is.

- Miért akarsz segíteni nekem? – vontam fel szemöldököm.

- Mert szeretem megbüntetni az ilyen alakokat. És a te erőddel nem mennél ellenük semmire.

- Miért nem? Van fegyverem. Csak megkeresem és lelövöm őket.

Ezt a megnyilvánulásomat nem csak viccből mondtam, hanem komolyan is gondoltam. Képes vagyok embert ölni, főleg ha ezekről a férgekről van szó. Nem akarom, hogy más lányokkal is megtegyék.

- Szóval nem csak magadon akarsz bosszút állni? Nem akarod, hogy mással is megtegyék. – jelentette ki.

- Ezt meg honnan tudod? – ráncosodott homlokom.

- Látom a gondolataidat. – elkerekedtek szemeim. – Minden emberi képzeletet felülmúlok. Szóval előttem nincs titok. – somolygott.

- Értem. Ezen nem is kellene annyira meglepődnöm. – ráztam fejemet.

- Te más vagy, mint a többi ember. – húzta össze szemeit. – Te komolyan hiszel bennünk, természetfeletti lényekben. És nem csak ez. Te nem tudom, hogy milyen értelemben, de jobb vagy náluk.

- Öm… Köszönöm. Azt hiszem. – néztem zavartan.

Miben különböznék a többi embertől? – gondolkodtam el.

- Még nem tudom. De hamarosan úgyis kiderítem. – mondta elégedetten.

- Oké. – nem tudtam mi mást feleljek.

- Ja és ami a fegyvert illeti. Nem árt nekik a golyó. – tért vissza előző témánkra.

- Mindenkinek árt. – javítottam ki.

Talán nem kellene egy Istennővel ilyenen vitáznom.

Elnevette magát gondolatom hallatán.

- Nos, azt hiszem, hogy ennek nem fogsz túlzottan örülni, de Stev és drágalátos ölebei, nem emberek.

- Hogy mi?

- Vámpírok. – nyeltem egy nagyot. – Nem tudod megölni őket a segítségem nélkül.

- Szóval végig egy vámpírral jártam és én nem tudtam róla? – meredtem magam elé. – De ez, hogy lehet? Hiszen nappal együtt jártunk suliba. Nem kellett volna elégnie vagy valami?

- Ezek a vámpírok nem olyanok, mint a filmekben. Járhatnak nappal az utcákon, csak azt nem engedhetik, hogy a nap megvilágítsa őket, mert akkor a bőrük feltűnően csillogni fog. És amúgy is az iskoládnak az ablakai különleges üvegek. Ezek a fajták nem engednek be annyi fényt. És a sulid körbe van véve fákkal. A napos napokon könnyen betudott húzódni az árnyékba. – magyarázta.

Igaza lehet. De akkor is nehéz felfognom, hogy a pasim egy vámpír vagyis a volt pasim, és nem is tudtam róla. Mégis miért járt velem? Megakart enni?

- Mondhatjuk úgy is. Persze nem akkor és ott.

- Ez mit akar jelenteni?

- Ismét elfog érted jönni.

- Mi? – kezdett gyorsulni szívverésem.

- Nyugodj meg. Nem eshet bajod, ha engeded, hogy segítsek.

- Akkor kérlek, segíts.

- De van egy apró feltételem.

Szóval valamit valamiért. Gondolhattam volna.

- És mi lenne az?

- Megölöm őket a te kezed által, de mikor végeztünk nekem adod a lelkedet. – mondta köntörfalazás nélkül.

- A lelkemet? – érintettem kezem mellkasomhoz.

- Tudom, hogy nehéz döntés, de most kell választ adnod.

- Rendben. – vágtam rá azonnal, amitől Heloise arcára a döbbenet ült ki.

- Ilyen gyorsan beleegyezel?

- Nincs veszteni valóm.

- Értem. Hát akkor az egyezség megköttettet. Mától a te testedben fogok lenni, és a telihold napjain átveszem az irányítást. És majd egy ilyen napon, végzünk velük.

- Rendben.

Az alkunk után, mesélt el mindent Bella-ról és Jake-ről. Persze azt mondta titokban kell tartanunk, az Ő létezését, ezért hallgatnom kellett arról is, hogy tudom, hogy micsodák ők.

Ma már kicsit bánom, hogy ezt tettem, de ha visszamehetnék sem változtatnék. Mi értelme élnem, ha folyton attól kell félnem, mikor jön el újból Stev vagy bárki más. A legjobb megoldás, ha őket magammal viszem a halálba.

- Szeretnéd, hogy hozzak valamit? – kérdezte Paul megtörve a csöndet.

- Nem. Köszönöm.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Miért adtad el a lelked? – szomorodtak el szemei.

Erre a kérdésére nem számítottam.

- Nem tudtam, hogy máshogy állíthatnám meg őket. Én csak egy ember vagyok. Nem vagyok olyan erős, mint ti. És nem akarom, hogy másokat is bántsanak. Na meg, családom sincs már többé. Nincs miért élnem.

- Van családod.

- Hogyan? – kerekedtek el szemeim.

- Jake, Bella, Charlie és Sue. És persze itt vagyunk mi farkasok és Cullen-ék. Mi vagyunk a családod. – szavaitól könnyek úsztak szemembe. – Nem hagyjuk, hogy meghalj. Biztosan van valami kibúvó.

- Igazad van. – mosolyodtam el. – Valóban van családom. Köszönöm. De ami az alkut illeti, nincs másik út. Megegyeztem vele és ha itt az idő elvisz. Akár ti ölitek meg őket, akár ő. És amúgy is… Belefáradtam már ebbe az életbe. – néztem rá szomorúan. – Nem akarok mást, csak hogy vége legyen.

Arcán fájdalom és megértés suhant át.

- Ann. Nem teheted.

- Már megtettem.

- Nem hagyom, hogy meghalj. Megértetted? – állt fel dühösen.

- Mégis, hogy jössz te az én életemhez? – emeltem fel hangom. Kezdtem mérges lenni. – Ki vagy te nekem? Még csak nem is ismerlek. Szóval, ha lehet, ne szólj bele a dolgaimba. Megfogok halni és kész. – mély levegőt vettem, mert üvöltésemtől fájni kezdett szinte az egész testem, majd halkabban folytattam. - Nem tehetsz ez ellen semmit. Az életem, maga a pokol. – fakadtam sírva. – Egyszerűen képtelen vagyok több fájdalmat elviselni. Véget kell, hogy érjen. És már döntöttem. Jobb, ha elfogadod.

Nem szólt semmit, csak közelebb lépett és magához ölelt. Eléggé fájdalmas ölelés volt, tekintve, hogy még a levegővétel is fáj, de hagytam. A fájdalom ellenére annyira jól esett, hogy örökké így akartam maradni. Nem tudom, hogy miért, de Paul szinte vonzott magához.

Talán mi emberek, így viszonyulunk a természetfeletti lényekhez. Mikor Stev-vel találkoztam első látásra belészerettem. Azt hittem, hogy számomra ő az igazi. De tévedtem.

Paul-ba viszont nem vagyok szerelmes. Csak tetszik. De hát, ha jól megnézem, az összes vámpír és farkas, aki körülvesz, mind nagyon helyes. Persze Paul a leghelyesebb. És ha másképp alakult volna az életem, akkor lehet, hogy összejöttünk volna. Persze ki tudja, hogy tetszem e egyáltalán neki. De ez már lényegtelen.