Dawn - Virradat 2: Full Moon - Telihold - nyolcadik fejezet

8. MEGDÖBBENTŐ TERVEK

Ann:

Az ágyban feküdve, néztem a gyönyörűen tiszta, felhőtlen eget. Mindig is szerettem nézni a csillagokkal borított sötétséget. Vadul cikázott szemem, egyik fényes pontról a másikra, míg nem végül a félholdon állapodott meg tekintetem.

„Hamarosan ismét telihold lesz.” – állapítottam meg. Akkor majd legalább beszélhetek Heloise-al, hogy mi a franc történt, és miért nem volt képes a segítségemre sietni. Hiszen az volt az alku és ő mégis cserbenhagyott. De miért?

- Min gondolkozol? – vizslatta arcomat Jake.

- Semmin. – mosolyogtam. – Fáradt vagyok. Jobb, ha alszom egy keveset.

- Jól van. – puszilta meg homlokom. – Itt leszek melletted.

- Rendben. Köszönöm.

Bólintott.

Néhány percen belül mind a ketten az álmok ösvényére léptünk, miközben egy pillanatra sem engedte el kezemet. Álmomban arra a napra emlékeztem vissza, amikor Stev rám talált itt Forks-ban.

Charlie-ék házában voltam, és a konyhában főztem, mert megakartam lepni őt és Sue-t. Nagyon hálás voltam és vagyok is, hogy befogadtak, ezért kedvességüket megakartam hálálni valahogy. Éppen kedvenc csokis tortájukat sütöttem, amikor valaki csöngetett. Most, hogy ennyi teliholdat éltem meg, és Heloise akkor mindig átvette felettem az irányítást, sokkal jobban éreztem magam. Bátrabbnak. Minél többször veszi át az uralmat felettem, annál jobban hasonlítok régi önmagamhoz. Ezek miatt már cseppet sem féltem az idegenektől, így boldogan mentem kinyitni az ajtót, annak ellenére, hogy egyedül vagyok.

Sajnos, miután ajtót nyitottam rögtön meg is bántam. Amint megláttam a küszöbön álló alakot, képtelen voltam mozdulni. Rezzenetlen testtel álltam és bámultam a vörösen izzó szemeket, melyek tetőtől-talpig végigmértek.

- Ann. Nahát. Jól nézel ki. – szólalt meg csábosan. – Nagyon hiányoztál. – egy pillanatig csendben figyelt várva, hogy mondjak valamit, de egy sóhaj után végül folytatta. – Mi van, be sem hívsz? – lépett felém, amitől dermettségem elmúlt.

Hátraugrottam, hogy rácsapjam az ajtót és utána hátul kiszökjek. De miközben az ajtó csukódott az hírtelen berobbant, akkora erővel, hogy a falnak repített, mellyen egy képkeret állt. Mikor becsapódtam hallottam és éreztem, amint eltörik néhány bordám. Zihálva a földre estem, és éreztem a hátamba fúródó szilánkokat, üvegdarabokat, majd azt, hogy a vér végig csurog az egész hátamon.

- Mit akarsz? – köptem ki egy kis vért fuldoklásom közepette.

- Téged édesem. – közelített felém.

- Heloise. Kérlek, gyere. – könyörögtem, de nem jelent meg.

Ezt még kétszer-háromszor eljátszottam, de semmi. Nem jött, pedig megígérte.

- Ki az a Heloise? Csak nem az egyik vámpírbarátod? Vagy talán valamelyik farkas? Bár ez a név túl előkelő azoknak a bolhásoknak. – vigyorgott.

Erre az utolsó szavára, annyira bedühödtem, hogy amilyen gyorsan csak tudtam, felálltam és nekirontottam.

- Hogy merészeled? – üvöltöttem támadásom közepette.

Ő azonban, természetesen gyorsabb volt és torkon ragadott. Annyira közel hajolt arcomhoz, hogy csak pár centi választott el minket, majd azt suttogta.

- Biztos, hogy így akarsz velem beszélni?

- Az egy dolog, ha engem bántalmazol, de a barátaimat szádra ne merd venni, te utolsó rohadék. – köptem az utolsó szavakat.

- Ejnye Ann. Ez nem volt szép. – szabad kezével megfogta vállamat és megszorította.

Fájdalmamban felüvöltöttem, s próbáltam ellökni magamtól, sikertelenül.

Gyorsan karjai közé kapott, ami igencsak fájdalmas volt, tekintve törött csontjaimat, és felvitt a szobámba. Az ágyamra helyezett, majd miközben fölém tornyosult sikerült még több csontomat eltörnie, mire én fájdalmasan felsikoltottam, s még a könnyeim is kicsordultak.

- Gyönyörű vagy.

- Menj a pokolba. – ziháltam.

Elvigyorodott.

- Imádom, hogy ilyen vagy. – simított végig arcomon. – Az eddigi barátnőim, mind könyörögtek, hogy hagyjam őket, majd a végén már arra kértek, hogy végezzek velük. Tudod egy vámpír csemetét, nem valami kellemes a szíved alatt hordani.

- Hogy mi? – akadt el lélegzetem.

- Szerinted mégis miért feküdtem le veled? Az élvezet kedvéért? – húzta féloldalas mosolyra ajkait. – Hát, végül is, ez is közre játszott, de nem ez volt a fő ok. Mikor vámpír lettem egyszer közösültem egy emberrel és az terhes lett. Néhány nap alatt megszületett a kicsi, de a lány meghalt. Ekkor elterveztem, hogy egy családot alapítok, mellyel átveszem az uralmat a királyi család felett. Már négy gyermekem született. Te is ismered őket.

- A haverjaid. – emlékeztem vissza.

- Így van. Csak fiaim születtek eddig, de már kellene egy lány is. Tudod a nő nemű vámpírok különlegesebbek, mint a férfiak. Ezért nagyon vágyom egyre. Mikor találkoztam veled, akkor éreztem, hogy te leszel az, aki megajándékoz, majd egy kislánnyal. De sajnos, mint látjuk, nem estél teherbe. Ami kissé furcsa, de hát előfordul az ilyen. Szóval most azért vagyok itt, hogy…

- Befejezd, amit elkezdtél. – fejeztem be mondatát.

- De van egy jó hírem is.

- És pedig? – kérdeztem gúnyosan.

- Miután megszületett a baba, vámpírrá teszlek. – meglepődöttség terült el arcomon. – Még soha senki iránt nem éreztem olyat, mint irántad. Te vagy a legszebb lány, akivel valaha is találkoztam. És mindemellett nagyszájú, de mégis kedves vagy. Talán inkább az utóbbiak miatt raboltad el a szívemet. – „Ez meg miről beszél?” – Szeretlek Ann. – vallotta be érzéseit.

- Ezt nem hiszem el. Hiszen megerőszakoltál. Hogy merészeled azt mondani, hogy szeretsz? Neked ezt jelenti a szeretet? És milyen szíved? Nincs neked olyan. Biztosan van ott valami, de az fekete és rohadt. Nincs benned semmi szeretet. Te csak egy undorító rohadék vagy, aki azt hiszi, hogy mindent megtehet. De hidd el, hamarosan a pokolban fogsz sorvadni. – üvöltöttem, a dühtől alig kapva levegőt. – Ha ezeket jelenti számodra a szerelem, és azt hogy hagytad, hogy megerőszakoljanak a fiaid, akkor te beteg vagy. Számomra te csak egy szörny vagy.

Pofon csapásként érte kirohanásom.

Megremegett a szeme, és arca kissé eltorzult a fájdalomtól.

- Sajnálom. Hidd el. – mondta őszintén.

- Mi?

Nem nézett a szemembe és úgy folytatta.

- Nem akartalak bántani és most sem. De ha a közelemben vagy, egyszerűen képtelen vagyok visszafogni az erőmet. Kibújik belőlem a szörny és ragadozóvá válok. És a véred… - ráncolta homlokát. – Mióta megérkeztem a házhoz, azóta nem vettem levegőt. Félek, ha megérzem véred illatát, még ennél is több kárt teszek benned. És megöllek. Komolyan mondtam, hogy szeretlek. Az első pillanattól kezdve, ahogy megjelentél a suli parkolójában, máris beléd szerettem. – emlékezett vissza, s végre a szemembe nézett. Mélyen egymásba olvadt tekintetünk. – Egy fekete mini szoknya és úgy szintén fekete felső volt rajtad. Ezekkel és hosszú fekete hajaddal tisztára olyan voltál, mint egy rock-ker, aki csak a bajban ismert. De te mást voltál és vagy is, mint a legtöbb ember. Nem tudom, hogy milyen szempontból, de nagyon különleges vagy.

Ugyan ezt mondta Heloise is. Vajon mit jelenthet ez? Miért lennék én különleges?

- Ha valóban szeretsz. Akkor miért erőszakoltál meg? És miért engedted a fiaidnak is? – kezdtem nyugodni.

Nem tudom, miért, de nagy hatással vannak rám szavai és még ezen kívül feltámadt bennem az iránta érzett szerelem is.

- Már mondtam. Ha a közeledben vagyok, nem tudom magam kontrolálni. És a fiaim… - sóhajtott. – Mivel félvérek, ezért erősebbek nálam, és ha ellenszegültem volna, akkor végeztek volna velem, annak ellenére, hogy az apjuk vagyok. Az illatod, túlságosan is csábító. Főleg nekem, és persze a fiaimnak is mivel a génjeimet örökölték. És elhiheted… Szörnyű volt látni, hogy mit tesznek veled. – fejezte be bűnbánó fejjel.

- Képzeld, valahogy nem tudlak sajnálni. – szavaimból tapintani lehetett a gúnyt. – Ha a helyedben lettem volna, egy addig nem mentem volna a közeledbe, míg nem tudom kontrolálni magam. És kettő, inkább meghaltam volna, mint hogy a szerelmemet bántsák. Látod? Ez a különbség a valódi szeretet és a te hamis szereteted között. Sosem fogom kihordani a gyerekedet, és sosem leszek a tiéd. Inkább meghalok, mint hogy a jövőben közöm legyen hozzád. - meglehet, hogy szerelmes vagyok belé, de azok után, amit tett, nem tudok megbocsátani. - És azt hiszed, hogy ha vámpírrá is tennél, a múltban történtek után, veled maradnék? Nagyon tévedsz. Ha átváltoztatsz, akkor esküszöm, hogy az lesz az első dolgom, hogy megöllek. Utána pedig jönnek a fattyaid. És egyet biztosan állíthatok. Élvezni fogom azt, mikor végzek veletek. – húzódott ajkam gonosz mosolyra.

Még sohasem beszéltem így… Kihozta belőlem a belső démonjaimat. De meg kell, hogy mondjam, élvezem. Ez az arc, amit vág… Mindent megért.

- Csak a düh és a félelem beszél belőled. – rázta meg fejét, hitegetve magát.

- Hogy te mekkora barom vagy. – köptem az arcába.

Egyik kezével eleresztett, és letörölte félig véres nyálamat képéről, majd dühös arccal ráhelyezte kezét a még érintetlen vállamra és megszorította.

Az ismerős fájdalmas érzés ismét elborította testemet, s csontom törését, sülsüketítő sikolyom követte.

Szemeibe ismét visszatért a bánat és lemászott rólam, majd néhány lépést hátrált.

- Sajnálom. – remegett szeme a feltörő sírástól.

Egyszerűen képtelen voltam megszólalni, annyira fájt már mindenem. Szemeimet csak néhány másodpercenként nyitottam ki, de akkor is muszáj volt visszacsuknom, mert forgott velem a világ.

Túl sok vért vesztettem… Hamarosan elvesztem eszméletemet, ha nem kerülök gyorsan kórházba.

Kézfejemen egy hideg kezet éreztem, és mikor kinyitottam szememet, Stev állt előttem.

- Ann… - csak egyszer mondta ki nevemet, de az vagy százszor vízhangzott fejemben, s őt is homályosan láttam.

- Ann. – üvöltötte egy női hang, feltörve szobám ajtaját.

Stev azonnal elrugaszkodott ágyamtól és a lánnyal egymásnak támadtak. De vajon ki lehet az? Csak egy homályos foltot látok. Túl messze van. A másik személy, Stev, kinek jól kivehető volt még így is alakja, leszorította a földre az ismeretlen lányt. Éppen végezni készült vele, mikor megeröltetve hangszálaimat, megszólaltam. Igaz nekem csak suttogás volt, de ő biztosan jól hallotta.

- K… Kérle… Kérlek… hagy… d… b… békén. N… Ne… öld… m… eg. – próbáltam beszédem közben lélegezni, de képtelen voltam.

Ezek után már csak annyit láttam, Stev engedelmeskedett kérésemnek és az ablakhoz ugrott, sértetlenül hagyva a lányt.

- Gyógyulj meg, és utána folytatjuk szerelmem. – búcsúzott el.

Amint elhagyta a házat, a lány hozzám sietett, így látva, hogy ki is volt megmentőm.

- Ro… Rose.

- Csss. Ne beszélj. – mondta fájdalommal a hangjában.

Óvatosan karjai közé fogott, majd már csak arra emlékszem, hogy itt a kórházban tértem magamhoz.

Most már sokkal jobban érzem magam, mint akkor. Elvesztett véremet pótolták, és a csontjaim is kezdtek rendbe jönni, de persze nem gyógyul túl gyorsan. Szóval, ha mozgolódok az még fáj. De inkább ez a fájdalom legyen, mint hogy az, amit akkor éreztem.

Lassan kinyitottam szememet, felébredve álmomból, s csodálkozva láttam, már reggel van. Egyik kezemmel megdörzsöltem csipás szemeimet, majd mikor már látásomnak nem állta útját semmi, a mellettem heverő Jake-re pillantottam, aki még mindig édesen aludt, és közben fogta kezemet. Igaza volt Paul-nak. Jake és a többiek ők mind a családom. És mivel már csak ők léteznek számomra, nincs más választásom. Megkell védenem őket és ezt csak egyféleképpen tehetem meg. – néztem Jake-re határozottan, majd végül elmosolyodtam. – Igen. Ezt kell tennem.

Bella:

- Nah, megtudtatok valamit? – kérdeztem kissé már idegesen.

Sóhaj hallatszott a telefon másik oldaláról.

- Igen. Eléggé bonyolult és jobb, ha élőben beszéljük meg. – szólalt meg végre szerelmem. – Holnapra már otthon leszünk. Majd a kórháznál találkozunk.

- Rendben. – egyeztem bele nehézkesen. - Siessetek.

- Sietünk. Szeretlek.

- Szeretlek.

Amint kinyomtam a telefont, már fordultam is a mögöttem álló családom felé.

- Hallottátok?

Bólintottak.

- Nem tudom, hogy mi folyik itt. Mit akarhat ennyire Ann-től, de ki kell derítenünk. – fonta össze karjait Carlisle. – Bella. Próbáld rávenni, hogy mondjon el mindent. Tudom, hogy valami fontosat eltitkol. Az ő biztonságáról van szó, úgyhogy derítsd ki.

- Megyek.

- Mi pedig nem tehetünk mást, mint hogy továbbra is nyitva tartjuk szemünket.

Carlisle, Renesmee és én bementünk az épületbe, míg a többiek közül van, akik Ann kórházi szobájánál őrködtek, míg mások járőröztek.

Amint beléptünk Carlisle máris betegei felé ment, mi pedig Ann-hez. Halkan kopogtam az ajtón, majd Jake férfias hangja szólalt meg.

- Gyertek.

Benyitottunk, s az ágy felé vettük az irányt.

- Szia. – köszöntem lágyan, elgyengült barátnőmre nézve.

- Sziasztok. – köszönt vissza, jókedvűen. – Na hát Nessie. Csak néhány napig nem látlak, és úgy megnősz, hogy rád sem ismerek.

- Tényleg? – csillant fel kislányom szeme.

- Bizony ám.

- Nézd, nézd. Ezt tegnap vettem Alice-el. – mutatott vidáman új türkiz ruhácskájára.

- Váóóó. Ez gyönyörű. Nagyon szép vagy benne.

- Köszönöm.

Vajon csak Renesmee miatt viselkedik így? Vagy valóban jókedve van?

Jake-re pillantottam, aki azonnal felénk lépett. Karjait széttárta, és hagyta, hogy Renesmee átmásszon mellkasára.

- Mit szólnál, ha elmennénk enni? – ajánlotta Jake.

- Oké. Már nagyon éhes vagyok.

Lassan kisétáltak a szobából. Míg mentek a folyosón végig hallottam Jake lépteit, majd mikor már kezdett halkulni, megszólaltam.

- Ann. Mond el, hogy mit titkolsz. Tudom, hogy tudod, mit akar tőled Stev, és te most szépen elmondod, mielőtt még bárkinek is baja esne. Megvédünk téged, de ez csak akkor lehetséges, ha mindent elmondasz. – kezdtem bele köntörfalazás nélkül, farkasszemet nézve barátnőmmel.

- Jól van. - adta meg magát.