11. EGYRE KÖZELEBB
ÚGY DÖNTÖTTEM FELHÍVOM ANN-T, a héten még nem is beszéltünk.
Hosszan csöngött ki a telefon, de nem vette fel. Biztosan elfoglalt, majd később újra próbálom. De azért kicsit fura, mert ha nem is szokott ráérni mindig kinyomja, jelezve hogy látja. Remélem nem történt semmi baj…
Addig, hogy elüssem az időt, felhívom aput, hogy egyeztessük a mai ebédet.
Mikor befejeztem a mondatot, a telefonom csörögni kezdett. A képernyőre néztem, és aput jelezte.
- Szia apu! Épp most akartalak hívni. Akkor ugye jöttök ma?
- Sajnálom Bells, de fontos dolgom akadt. Sueval néhány napra elmegyünk.
- Mégis hova?
- Azt nem mondhatom meg. Az illető, akihez megyünk, megkért hogy tartsam titokban.
- Ó. Értem. De ugye nincs semmi gond?
Néma csönd lett.
- Megoldom. – hangja elgyötört volt.
Kezdtem aggódni, hogy mi történhetett. Lehet, hogy nagy a baj. És ha én is ismerem azt az illetőt? De most bíznom kell apámban.
- Rendben. Ha segítség kell, azonnal szólj.
- Oké.
- És mikor indultok?
- A repülő három óra múlva indul. Addig összecsomagolunk.
- Jól van. Akkor vigyázzatok magatokra. Szeretlek.
- Én is. Szia.
- Szia.
Remélem, hamar megtudom, hogy mi folyik itt.
- Bella! – futott hozzám Edward. – Gyere! Azonnal Carlisleékhoz kell mennünk. Alicenek látomása volt.
- A harc.
Bólintott.
Renesmeevel a karomban kiszáguldottunk a házból, egyenesen Aliceék felé.
- Mit láttál? – rohantunk hozzá.
Már mindenki itt volt. Az egész család, és a falka is.
- Jönnek! Jövő héten vasárnap érkeznek.
- Akkor még van tizenhárom napunk. Azonnal szólnunk kell szövetségeseinknek. – jelentette ki Carlisle.
- Így van. – értett egyet Edward.
- És láttál még valamit? – nézett rá aggódva Sarah.
Alice megrázta a fejét.
- Csak annyit, hogy vasárnap virradatkor érkeznek.
- És azt, hogy hányan vannak? – lépett felénk Emmett.
- Sajnos nem.
- Az már biztos, hogy többen, mint a múltkor.
- Tuti. – helyeselt Sarah.
- Jól van. A legjobb lesz, ha azok, akik nem harcolnak, holnap máris elmennek. Jó messze Forkstól. – mondta nyugodtan Carlisle. – Mindenki, akinek köze lehet hozzánk.
- Apám és Sue ma mennek el. Majd felhívom őket, hogy pár hétig ne jöjjenek haza. Küldök nekik pénzt is.
- De ugye nem tudod, hogy hova mennek? – aggodalmaskodott Esme.
- Nem.
- Jake, Nessie, Emily, Jenny, Kim és a kicsi Claire-en kívül még kik lehetnek veszélyben? – kérdezte Edward.
- Talán még Claire és Kim szülei. És persze a mieink.– szólalt meg Quil.
- Rendben. Akkor Jake, te holnap szépen elmész megcsináltatni az iratokat és egyebeket mindenkinek. Kábé egy óra alatt készen lesznek, utána pedig azonnal indulnotok kell. És ne felejtsd el, hogy mi nem tudhatunk róla. Szóval majd a repülőtéren döntsétek el. – mondtam. – Holnap reggel megmutatom, hogy hova menj.
- Oké. – belenyugodott a ténybe, hogy neki Renesmeere kell vigyáznia.
- Jobb, ha most mindenki haza megy a szeretteihez. – mondta együtt érzően Esme.
Bólintottak, majd már csak az én családom volt itt.
- Gyorsan felhívom aput. – már tárcsáztam is a számát.
Egy csörgés után fel is vette.
- Szia Bells.
- Szia. Apu, sajnálom, de néhány hétig jobb, ha nem jöttök haza.
Fölsóhajtott.
- Mikor lesz?
- Jövő héten vasárnap. Bárhova mehettek, csak ne gyertek vissza, míg azt nem mondjuk. A bankszámládra utalok át pénzt. És az iratokat pedig…
- Már megcsináltattuk. – vágott közbe.
Hosszú csönd lett.
- Apa…
- Ne Bella. Még nincs itt az ideje a búcsúzásnak. – remegett a hangja.
- De, ha mégis történne valami, tudd, hogy én nagyon szeretlek, és hiányozni fogsz.
- Te is nekem kincsem. Te is nekem.
Letettük a telefont. Úgy éreztem, hogy mindjárt zokogni fogok, de e helyett csak kis rángások mentek át a testemen. Edward szorosan átölelt, majd Renesmee is csatlakozott hozzánk. Renesmee arcocskáján végig csurgott néhány könnycsepp, de ajkaimmal eltüntettem.
Sarah:
Olyan szomorú így látni őket. Bárcsak valami csoda folytán, mégse kerülne sor a harcra. Nem akarom ezeket az arcokat szenvedni látni.
- Én most megyek sétálni.
- Rendben. De szólj a vérfarkasoknak és a többieknek, hogy jöjjenek. – fordult felém Carlisle.
- Jól van. Ti is.
- Nagyszerű. Még több bolhás jön. Mi ez itt? Kutyaotthon? – mérgelődött Rose.
Halk kuncogást hallottam Emmettől, a többiek pedig csak mosolyogtak. Bármennyire is utálom, ha így beszél Rose a barátaimról, még nekem is vicces volt. Kis apró mosolyt eresztettem.
Hátat fordítottam és elmentem. Először nem tudtam, hogy merre menjek, csak egyedül akartam lenni. De aztán eszembe jutott egy hely.
Megérkeztem. De rég voltam már itt. A vízesés, a kis folyó és a virágok. Jaj, de hiányzott. Ez az a tisztás, ahova még nem is olyan régen Seth hozott. Semmit sem változott. Ugyan olyan csodálatos volt, mint a múltkor.
Meztelenre levetkőzve beálltam a vízesés alá, csukott szemmel várva, hogy elmerüljek a nyugodtság tengerében. Hagytam, hogy a kellemes víz ellepje testemet, majd törökülésben leültem az aljára. Meditálni kezdtem.
Mivel vámpír vagyok, ezért nincs szükségem levegőre, sőt ami azt illeti, sosem éreztem a levegőt. Mivel már így születtem, azt sem tudtam, hogy az emberek lélegeznek. Mikor még kicsi voltam, akkor anyu tanított meg erre, hogy így emberibbnek tűnjek. Azóta úgy veszem a levegőt, mint a rendes emberek. Ez már az életem részévé vált. Így legalább egyre közelebb kerülök ahhoz, ami kimaradt az életemből.
Apám sosem tett úgy, mintha lélegezne. És persze arra sem vágyott sosem, hogy ember legyen. Aztán végül is kitudja, hogy igazat mondott e. Bár ő élvezi a hatalmát, és hogy szolgálják, úgyhogy lehetséges.
De inkább most nem akarok rá gondolni. Inkább legyen… Seth és Jane. Hát igen. Nem számítottam arra, hogy Jane lesz Seth bevésődése.
Valami furcsát érzek mélyen belül magamban, nem féltékenységet, hanem inkább szánalmat Seth iránt. Annyira sajnálom, hogy pont Jane lett élete értelme. Tudom jól, hogy hogyan vélekedik a farkasokról. Az is lehet, ha az apám meghal, az érzései nem fognak változni. És akkor Seth élete romba dől. Aki az életet jelenti neki, annak ő nem fog kelleni. Hogyha így lesz, akkor remélem, hogy fog találni magának valakit, akibe szerelmes lesz. De persze jobb lenne, ha vele jönne össze, és boldogok lennének. Az ő esetükben örökké. Bárcsak így történne. És akkor már csak Alecnak kell találni valakit. Csak kit? Bár az is lehet, hogy már van valaki a szívében. Na majd meglátjuk.
Jobb, ha most felhívom Kath-éket, utána folytathatom a meditálást.
Felálltam, így már melltől fölfelé kint voltam a vízből. Lassan kikászálódtam, és a ruháim felé vettem az irányt.
Bepötyögtem Kath számát, és már csörgött is.
- Szia Sarah. – szólalt meg vidáman.
- Szia. Eljött az idő. – mondtam tétovázás nélkül.
Időt hagyva neki, hogy felfogja, amit mondtam, csöndben vártam.
- És mikor lesz? – kérdezte egy perc múlva.
- Jövő héten vasárnap.
- Rendben. Akkor holnap indulunk. – mondta már kissé izgatottan.
- Oké. Én majd a repülőtéren várok rátok.
- Jó-jó.
- És hányan jöttök végül?
- 37-en. Végül azért ennyien, hogyha történne velünk valami, akkor a gyerekeket biztonságba helyezzék.
- Megértem. Ez a helyes döntés. Akkor majd találkozunk.
- Igen. Szia.
- Szia. - búcsúztunk el.
Felhívtam még az összes többi szövetségesemet is, beleértve Vladimiréket. Néhány napon belül mind megérkeznek.
Visszamentem a vízbe, és újból alá merültem.
Talán az lenne a legjobb, ha a vérfarkasok
Pault megértem, hogy nem szívesen van vámpírok közelében. De úgy hiszem, hogy már kezd megbékélni velünk. Velem is rendesen el tudott beszélgetni, és mikor a csillaghullás volt, akkor ismét beszélgetett Cullenékkel, bár azért egy kicsit feszült volt. Úgy láttam, hogy Emmettel jön ki a legjobban. Persze ez érthető, mivel eléggé egyforma a viselkedésük. Remélem, hamar visszarázódik a régi életébe. Van egy olyan érzésem, hogy majd megismer egy lányt, és belé fog szeretni. Ezek után pedig ismét boldog lesz.
És itt van Tom. – felsóhajtottam. – Nem értem, hogy miért utál ennyire… Jó, igaz, hogy a szüleit az én fajtám ölte meg. De attól még nem kellene így viselkednie velem. Sok barátom van a vérfarkasok között. És ők is ugyan úgy elvesztették családtagjaikat, de mégis befogadtak. Tom volt az első, aki így viselkedett. Tomhoz mindig is kedves voltam, és be is bizonyítottam, hogy bízhat bennem. De ő továbbra is távolságtartó és bunkó maradt. Néhány barátja is csatlakozott hozzá, de azért látszik rajtuk, hogy nem gyűlölnek annyira, csak kiállnak a haverjuk mellett. Remélem egyszer változni fog a véleménye velem kapcsolatban. Talán majd ez a harc alatt.
Húúú… Eddig még nem is gondolkodtam ennyit róla. Most, hogy jobban belegondolok elég helyes. Magas, izmos és erős. Bárcsak nem utálna, és akkor talán több is lehetne közöttünk. De ahogy rám néz… Ebből úgysem lesz semmi.
Ez nem lehet igaz… Miért most kezdek el így érezni iránta? Eddig nem érdekelt, de most… Ahogy eszembe jut, elönt a forróság. A szeme gyönyörű sötét barna, a haja az álláig ér és csokoládébarna színű. Arca ovális és borostás. Mellkasa pedig néhol szőrös. Bőre kissé barnás, de nem olyan, mint Jacobéké. Egyszerűen tökéletes egy férfi.
De valahogy nem tudom elképzelni magam vele. Teljesen mások vagyunk. Más fajhoz tartozunk és a viselkedésünk is más. Én mondhatni egy jól nevelt hercegnő vagyok, ő viszont olyan, mint egy ősember. Igaz, azt szokták mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de a mi esetünkben ő undorodik tőlem. Legalábbis nagyon úgy tűnik. – szomorodtam el. – Talán a legjobb lesz, ha beszélek majd vele. Hátha kiderül, hogy miért utál ennyire.
Bella:
- Jaj anyu, apu. Annyira fogtok hiányozni, ez a néhány nap alatt. – sírt Renesmee.
- Te is nekünk drágám. – mondtuk egyszerre. Megöleltük. És egy-egy hatalmas puszit nyomtunk az arcára két oldalról.
- Nagyon vigyázz magadra. – suttogtam a fülébe.
- Most neked és Jakenek kell megvédenetek azokat, akik veletek mennek. – mondta Edward. – Csak rátok számíthatnak. – kis szünetet tartott. – És ami a legfontosabb. Nagyon vigyázz magadra.
- Rendben. Megteszek minden tőlem telhetőt. – törölte le könnyeit.
A családban mindenkihez odament elköszönni, Sarahoz is és a falkához is, majd mind egy-egy jó tanáccsal búcsúztak el tőle.
Jakehez fordultam.
- Vigyázz rá.
- És magadra is. – folytatta Edward.
- De legfőképpen mindenkire. – fejezte be Sam.
- Számíthattok rám. Nem hagyom, hogy bárkinek baja essen. – nyugtatott meg minket.
Őszinte szavaitól a nyakába borultam.
- Köszönöm.
- Nem kell megköszönnöd. – szorosan átölelt, majd elengedtük egymást.
Nagy szomorúságok közepette mindenki-mindenkitől elköszönt. Olyan tragikus volt a légkör, hogy Jaspert sajnáltam. Szegényke mindenkinek a fájdalmát érzi. De már nem kell sokáig szenvednie.
- A legjobb lesz, ha most indultok. – tanácsolta Carlisle.
Beleegyezően bólintott Jake.
- Akkor jössz Bella? - kérdezte Jake. – Megmutatod, hogy hol csináltathatjuk meg az iratokat?
- Mi mutatjuk meg. – szökkent mellénk Alice, Jasper kezét fogva.
Jake kérdő pillantását látva megszólaltam.
- Nem bírnék ki még egy búcsúzást. – mondtam ki szégyenkezve.
Elmosolyodott.
- Nem gond. Akkor majd néhány nap múlva hívlak titeket, hogy mi a helyzet.
- Rendben. – mondta Carlisle.
- Akkor, sziasztok. – mondta.
- Sziasztok. – még utoljára megöleltem őt és Renesmeet, majd néhány lépést hátra lépve, hagytam, hogy biztonságos helyre menjenek, távol Forkstól.
- Bárcsak ne kellett volna ezt tenni. – néztem az autó után.
- Nagyon fog hiányozni. – szomorodott el Edward.
- Mindannyiunknak. – mondta Rose.
- Elvileg, három perc múlva száll le a repülő. – mondta Alice.
Az egész család eljött üdvözölni a vérfarkasokat. Annyi kérdés kavarog bennem. Vajon a bőrszínük milyen? Barnák vagy fehérek? Ha átváltoznak, két lábon járnak, és a külsejük félig ember félig pedig farkas, mint a filmekben? Vagy pedig olyanok, mint Jacobék? És a magasságuk, meg a testhőmérsékletük is ugyan olyan? De egyben biztos vagyok! Mégpedig abban, hogy náluk a nőknek lehet gyerekük. Ellenben Leahval.
Szegény Leah sosem tapasztalhatja meg, milyen, ha van gyereke.
- Jönnek. – jelentette ki Carlisle.
E szó hallatán megfeszültem és vártam, hogy meglássam őket.
Egy csoport közeledett felénk, mely 38 személyből állt. Ők azok.
Külsőre egyáltalán nem voltak olyanok, mint Jacobék. Némelyik hófehér volt, míg a másik barna. Volt köztük magas és alacsony is egyaránt. A férfiak persze izmosak, a nők pedig olyanok, mint mi, de azért látszik, hogy van bennük erő. Hajuk színe pedig, mindenkinek más. Van köztük fekete, szőke, barna és vörös. De a legtöbbnek barna a haja.
Megálltak előttünk és ketten előre léptek. A mi csoportunkból Sarah lépett előre.
- Sziasztok. – vigyorgott Sarah. Megölelte a két elől állót.
Mi is üdvözöltük őket, és ők pedig minket.
- Milyen volt az utatok? – kérdezte Sarah.
- Elvoltunk. Szerintem kényelmes volt. – mondta az elől álló nő. Gyönyörű sötét barna göndör hajú nő volt.
- De azért örülök, hogy végre itt vagyunk, mert nem nagyon szeretek repülni. – szólalt meg a mellette álló férfi. Neki rövid barna kócos haja volt. De az övé nem volt olyan sötét, mint a nőé.
- Örülök, hogy végre megérkeztetek. Hadd mutassam be nektek a barátaimat.
Bemutatott minket, majd tőlük is mindenkit. Így megtudtam, hogy akik beszéltek, azoknak Kath és Alex a nevük. És mögöttük pedig két gyerekük áll, akik huszonévesek. Laila és John. Nagyon hasonlítanak egymásra. És kedveseknek is tűnnek.
- Na mire várunk? Menjünk már. – türelmetlenkedett az egyik férfi. Nem emlékszem az ő nevére, de már akkor sem tűnt valami kedvesnek.
- Tanulj egy kis illemet Tom. – förmedt rá Sarah.
Ja igen, Tom. Hát már a neve sem cseng kedvesen.
- Khhh. Ne merészelj velem így beszélni. – dühösen nézett rá.
- Mert mit csinálsz? Halálra sértegetsz? – állta tekintetét.
Mérgesen méregették egymást és egy lépéssel közelebb mentek egymáshoz. Ajjaj. Ha itt összeverekednek, akkor annak nem lesz jó vége. Valamit tennünk kell.
Mintha csak meghallották volna gondolataimat, és Carlisle és Alex azonnal közéjük állt. Majd a saját fajtájuk vállára helyezték kezüket.
- Sarah, nyugodj meg. – kezdte Carlisle.
- Én nyugodt vagyok. Inkább őt kéne nyugtatni.
- Majd én intézem. – mondta Alex. – Tom, emlékezz arra, hogy miért vagyunk itt. Viselkedj.
Úgy tűnik náluk Alex a vezető.
- Rendben. – morgolódott Hátra baktatott a csoport mögé.
- Mi hol fogunk lakni? – kérdezte Laila.
- Én úgy gondoltam, hogy
- Rendben. – nevetett fel Alex. – Talán tényleg így lesz a legjobb. – hátat fordított nekünk, majd folytatta. – Ez mindenkinek megfelel?
Bólintottak.
- Akkor induljunk.
- Nekem dolgozni kell mennem, majd később találkozunk. – mondta Carlisle. Azzal el is ment.
- Oké. – válaszolt Esme.
Mind elsétáltunk az erdőbe és a vérfarkasok máris átváltoztak. Meglepetésemre nem olyanok, mint amire számítottam. Teljesen olyanok, mint Jacobék, csak kicsit nagyobbak. Mindegyik más-más színű, és a lányok kisebbek a férfiaknál, de még így is nagyobbak Jakeéknél. Szőrük színe a hajukhoz hasonlít. Bőröndjeiket a szájukba vették, de mindet nem tudták.
- Na jól van. Mindenki fogja meg a hozzá legközelebbi bőröndöket és menjünk.
- Hogy micsoda? – hitetlenkedett Rose. – Én nem. – fonta össze karjait mogorván.
- Rose. – nézett rá Sarah.
- Sarah. – vágott vissza. Ez meglepő, Rose mindig meghátrál, de most nem.
Sarah elvigyorodott és Rose előtt termett. Rose arcán ijedtség futott át, mint ahogy a miénkén is, sőt még a vérfarkasokén is.
Óvatosan Rose vállára helyezte a kezét és mélyen a szemébe nézett.
Néhány lépéssel közelebb mentünk, attól féltünk, hogy bántani fogja. Megakartam szólalni, hogy megnyugtassam, de ő megelőzött.
- Ha nem akarod, akkor nem. Menj haza. De nem kell így beszélned. – mondta kedvesen.
Egy pillanatra meglepődöttség suhant át Rose arcán.
- Segítek. – elszégyellte magát.
- Biztos?
- Igen. – megfogott két bőröndöt és a vállára dobta.
Sarah felénk fordult és kacsintott egyet.
Mind magunkhoz vettük a maradék bőröndöket és megcéloztuk
Ugyan olyan gyorsak voltak, mint mi.
Mikor megérkeztünk a falka már ott volt és vártak ránk. A vérfarkasok később jöttek ki az erdőből, mint mi, mert visszaváltoztak emberré.
- Üdvözlünk titeket. Sam Uley vagyok, a falka vezér.
- Mi is titeket. Én Alex Wesper vagyok. Úgyszintén a falka vezér. – ráztak kezet.
- Már nagyon vártam, hogy találkozzunk. – lépett előre Leah. – Kíváncsi voltam, hogy milyenek vagytok. – mérte végig őket. – Még sosem találkoztunk hozzánk hasonlókkal.
- Hát akkor itt volt az ideje. – lépett előre az egyik fiú. – Szia, a nevem Jack.
Magas srác volt, legalább két méter. Fekete a haja és a bőre színe barnás. Hasonlított az indiánokra.
- Sz… Szia. – dadogta. – A nevem Leah.
Tekintetük egymásba olvadt, és csak akkor váltak szét, amikor Sarah és Tom egyszerre megköszörülték a torkukat.
Leah és Jack szégyenlősen vizsgálgatták a földet.
- Mi lenne, ha most bemutatnék mindenkit, utána pedig megmutatjuk azt ahol aludhattok? – kérdezte Sarah.
- Rendben. – mondta Sam és Alex.
Sarah illedelmesen bemutatta a vérfarkasokat és az alakváltókat, mi pedig haza mentünk.
