Dawn - Virradat 2: Full Moon - Telihold - második fejezet

2. ROHAM

TEGNAP SOKÁIG voltam apáékkal. Egyszerűen nem bírtam elszakadni Ann-től. Kértem, hogy töltse nálunk az éjszakát, de nem akarta. És indokot sem mondott.

Úgy terveztem, hogy ma ismét elmegyek hozzá. Annyira jó, hogy itt van és másra sem tudok gondolni.

- Hamarosan megyek Ann-hez. Te nem akarsz jönni? Szeretném, ha megismernéd. – csókoltam meg Edward-ot.

- Sajnálom, de be kell mennem Carlisle-hoz a kórházba, de majd később csatlakozom hozzátok. Ígérem.

- Jól van.

- Ugye én is mehetek? – kérlelt Renesmee.

- Hát persze, de légy jó kislány. Elvégre még csak tegnap tudta meg, hogy mi mik vagyunk.

- Jó leszek. – mondta angyalian.

- Kopp, kopp. Bejöhetek? – kukucskált be Alice.

- Mindegy, hogy mit mondunk, nem? – vonta fel szemöldökét Edward.

- Eltaláltad. – vigyorgott. – Véletlenül meghallottam, hogy elmentek. Nem megyünk a plázába vásárolni, ugyanis tegnap nem értél haza időben? – mérgelődött.

- Ó… Ne haragudj. Teljesen elfelejtettem. Biztos Ann-nek is lesz kedve. Imád vásárolni. Összeilletek.

- Bizony. – kacsintott rám. – Akkor induljunk.

- Szerinted tetszeni fogok neki? – aggódott Renesmee.

- Hogy kérdezhetsz ilyet. Még szép. – bíztatta Alice. –Tündéri vagy, nem tud ellenállni neked senki.

Bólintott.

Hát nem zabálni való?

Bekopogtam és bementünk. Ann a konyhából sétált felénk.

- Sziasztok. – köszönt barátságosan.

- Szia. Alice vagyok. – megölelte. Ann először meglepődött, de viszonozta a kedvességet.

- Én pedig Ann. Sokat hallottam már rólad. Úgy tudom, hogy imádsz vásárolni.

- Még szép. Ki tudna ellenállni a ruciknak? – kacagtak.

- Szia. Biztosan te vagy Renesmee. – guggolt a mellettem álló kislányom elé.

- Szia. Ember létedre nagyon szép tiszta bőröd van. – mondta komolyan.

Felnevettünk.

- Köszönöm a bókot. Te pedig egy tünemény vagy. És a korodhoz képest elég fejlett.

- Köszönöm. – vigyorgott elbűvölően.

- Arra gondoltunk, hogy elmegyünk a Seattle-i plázába. Velünk tartasz? – kérdeztem.

- Hát… Nem tudom. – gondolkodott el. Arcán egy pillanatra félelmet lehetett felismerni.

Vajon miért viselkedik így?

- Menj csak el. – lépett ki a konyhából Sue. – Rád fér már egy kis szórakozás.

- Gondolod? Nem lesz baj? – nézett rá rémülten.

- Miért lenne? – értetlenkedtem.

- Majd mi vigyázunk rád. – fogta meg Alice Ann kezét.

Ann szemei rajtunk cikáztak, majd szólásra nyitotta ajkait.

- Rendben. – mondta reszketve. – Menjünk.

Beültünk Alice kocsijába és elhajtottunk Seattle-be.

- Hú… Ez nagyon szép. – egy lila pánt nélküli, testhezálló felsőrészt tartott a kezében Ann. A mellrésze szív alakú volt, és középen pedig egy villám rajzolódott ki, flitterből. – Alice, ezt próbáld föl.

- Neked aztán jó szemed van. Ez gyönyörű. Köszönöm.

- Ne nekem köszönd.

- Te találtad meg.

- Ez igaz. – csilingelő hangon felnevettek.

- Légy szíves had háláljam meg. – a ruha állványhoz futott, és matatni kezdett. – Ez az. Ez biztosan jó lesz. Próbáld fel. – nyomta a kezébe a ruhadarabokat.

Néhány perc múlva kilépett az öltözőből. Tényleg eltalálta Alice. Benne nem szabad kételkedni, ha ruhákról van szó.

- Egyszerű, de mégis tökéletes. – állapította meg Ann, a tükör előtt forgolódva.

Narancssárga pántos felső volt rajta, ami a fenekéig ért, és szürkével és fehérrel volt rá írva valami szöveg is. Ezen kívül volt még rajta egy sötétszürke, szinte már fekete, farmernadrág, ami teljesen ráfeszült. Ez a párosítás jól kiemeli tökéletes alakját.

- Sosem csalódom magamban. – szegezte fel állát Alice.

- Jó ízlésed van. Már csak egy magassarkú kell, és tökéletes leszek. – vigyorgott.

- Akkor nézzük a cipőket. – mosolyogtam.

Végre kezd visszatérni a régi egyfolytában vigyorgó Ann.

Fizettünk, majd kimentünk a butikból egyenesen a cipők felé tartottunk.

Hangos nevetést halottunk magunk mögül és megfordultunk. Öt srác tartott felénk, szemeik mindvégig minket vizslattak.

- Hölgyeim. Segíthetünk cipelni a csomagjaikat? – ajánlotta az egyik, majd az összes röhögésben tört ki.

Ann óvatosan megfogta és megszorította a kezemet jelezve, hogy menjünk. Így is akartunk tenni, hátat fordítottunk ennek a lúzerbagázsnak.

- Hé, ne menjetek el. – egyik tapló megfogta Ann szabad kezét és visszahúzta.

Azonnal Ann segítségére mentünk de aztán megtorpantunk. A látvány félelemmel töltött el.

Ann összeesett és a teste rángatózni kezdett.

- Ann. – sikoltottuk.

- Van valami betegsége? – kérdezte gyorsan Alice.

- Ne… Nem tudok róla.

- Én nem csináltam semmit, csak megfogtam. – mentegetőzött a férfi.

- Nem múlik a roham. Azonnal Carlisle-hoz kell vinni. – üvöltöttem.

Gyorsan felkaptam a földről és rohantunk a kocsi felé.

- Anyu, mi van Ann-el? – sírt Renesmee.

- Nyugodj meg kicsim, minden rendben lesz. – töröltem le a könnyeit.

Alice vezetett, Renesmee mellette ült az anyósülésen, én pedig hátul voltam az ölemben Ann-el. Egy kicsit alább hagyott a rángatózás, de még nincs jól.

- Megjöttünk. – pattant ki Alice és hátrajött hozzánk.

Óvatosan kiemelte Ann-t és berohantunk a kórházba, Carlisle rendelője felé.

- Carlisle. – üvöltöttem. Ő azonnal kirohant a szobájából és felénk tartott.

- Tegyétek ide. – mutatott egy ágyra. Máris kezelésbe vette. Kiakart minket küldeni, de mondtam, hogy egy tapottat sem mozdulok, míg nem jön rendbe. Beletörődött döntésemben. Tudta, hogy ha már így döntöttem, nem változtatok a véleményemen.

Néhány perc múlva, mikor Ann már teljesen jól volt, a kimerültségtől elaludt. Az a néhány óra míg aludt, nagyon hosszúnak tűnt. Végig mellette ültem és fogtam a kezét.

Carlisle mindeközben kérdezgette, hogy mégis mi történt, de mi sem tudtunk válaszolni.

Ann felébredt.

- Héj… Jól vagy? – arcom elgyötört volt.

- Jól. – a bűntudat és a fáradtság jelei mutatkoztak arcán.

Kopogtak.

- Látom felébredtél. – lépett be Carlisle.

Ann-nek a szíve kezdett felgyorsulni. De nem törődtünk vele, a roham mellékhatásának tudtuk be.

- Hogy érzed magad? – jött közelebb.

Ann szíve még jobban felgyorsult és az arca is kezdett elsápadni. Megszorította a kezemet. Carlisle visszahátrált az ajtóhoz.

- Nyugi, ő csak Carlisle. Tudod már meséltem róla.

- Igen, tudom. – lihegte.

Értetlenül Carlisle-al egymásra néztünk.

- Mi a baj? És mi történt a plázában? – záporoztak a kérdéseim.

Könnyen szemekkel így felelt.

- Nem akarok róla beszélni.

- Ann… - rontott be az ajtón apa. Sue pedig mögötte követte. – Hogy érzed magad? Minden rendben?

- Ne aggódjatok, jól vagyok. – eresztett meg egy mosolyt.

- Annyira sajnálom. Az én hibám. Nem szabadott volna bíztatnom, hogy menjél. Még nem készültél fel rá. – simított végig Ann karján Sue.

- Nem te tehetsz róla. De, ha lehet, hazavinnétek?

Carlisle-ra néztünk.

- Elmehet. De vigyázz magadra. És, ha bármikor rosszul érzed magad, gyere vissza. – adta a tanácsot.

- Rendben.

Apáék hazavitték Ann-t, majd Edward-ékkal én is hazamentem.

- Annyira aggódom Ann miatt. – temettem arcomat a tenyerembe.

- Én is. – cirógatta a hátamat nyugtatásképpen. – Bármi is történt vele a múltban, azt megfogja veled osztani. Csak adj neki időt. Nem tudhatjuk, hogy mi volt.

- Én csak… vigyázni akarok rá.

- Tudom. De ezt most rá kell hagynod.

Bólintottam.

Egyszerűen nem hagy nyugodni a dolog. – zsörtölődtem magamban. - Mégis mi a fene történt, ami ennyire megváltoztatta? Régen teljesen más volt. Mindig vigyorgott és hangosan röhögcsélt, le sem lehetett lőni. Most meg… Képtelen vagyok felfogni. Az egész ott kezdődött, hogy megkérdeztük, nem e- akar eljönni a plázába. Már akkor is vonakodott, de mégis velünk tartott. Alice-el megígértük, hogy vigyázunk rá, de nem tartottuk be. Hogy, ha a roham a-miatt volt, hogy jött az-az öt srác, és megfogta az egyik a karját, akkor az a mi hibánkból volt… Nem vigyáztunk rá kellőképpen. Soha többet nem fogom cserbenhagyni. Örökké megfogom védeni, bármitől és bárkitől.

Másnap is elmentem Ann-hez és az azutáni és azutáni napon is. Egész nap ki sem mozdult a házból, végig bent gubbasztott. És azt sem mondta el, hogy mi bántja.

Ma ismét elmentem hozzá.

- Elvinnél létszíves Jake-hez? – reménykedett.

- Hát persze. – örülök, hogy végre kilép a házból. És főleg, hogy egy férfival akar találkozni.

Mióta itt van Forks-ban és én is tudok róla, nem találkozott férfival. Legalábbis önszántából nem. Edward-dal sem akar még. Charlie az egyetlen, akit megtűr a közelében.

Már La Pushban voltunk és Jake háza felé sétáltunk. Bekopogtunk.

Hallottam, amint Billy tolókocsijával kigurul a szobájából és egyenes felénk tart kinyitni az ajtót.

- Meglepi. – vigyorgott Ann.

- Ann? Te jó ég. – mosolyodott el. – Milyen csinos vagy.

- Köszönöm. Te is jól nézel ki. – megölelték egymást.

Szóval Billy-re is immunis. Végre még egy férfi. Vajon Jake-re, hogyan fog reagálni?

- Szia. – köszöntem.

- Szia Bella. Na ne ácsorogjatok itt kint, gyertek be. – bementünk a házba, és leültünk a konyhába. – Kértek teát?

- Igen, köszönjük. – mondtuk egyszerre.

Úgy tűnik ismét egymásra hangolódtunk. Régen is mikor sok időt együtt töltöttünk, szinte mindig ugyan azt mondtuk.

- Hallom már régóta itt vagy. – sandított Ann-re.

- Igen.

- Azt hittem már sohasem jössz el hozzánk.

- Nagyon sajnálom. De… nem tudtam… - próbált jó kifogást keresni.

- Semmi gond. A lényeg, hogy már itt vagy. – odaadta a teákat. – Charlie elmesélte, mi történt a szüleiddel. Részvétem. Nagyon jó barátaim voltak.

- Köszönöm.

- Mikor is találkoztunk utoljára? – gondolkodott el.

- Rachel temetésén. – emlékezett vissza.

- Igen. – szomorodott el. Ann a vállára tette a kezét, Billy pedig azt megfogta és megszorította. – Jó volt, hogy itt voltál. – kis szünetet tartott. - Sajnálom, hogy én nem voltam a szüleid temetésén.

- Senki sem tudta, hogy mikor lesz. Egyedül csak Charlie, Sue és én voltunk ott. Nem akartam nagy felhajtást…

- Megértem.

Megtörve a csendet megkérdeztem…

- Amúgy hol van Jake?

- Sétálgat.

Ann-el tudtuk, hogy füllent. Túl régóta ismerjük már.

- Hazudsz. – nézett Billy szemébe. – Sosem tudtál átverni. Azt gondoltad most majd sikerül?

Mielőtt még Billy megszólalhatott volna, folytatta.

- Tudom, hogy Jake farkas. Vagyis azzá tud változni.

Billy arca megkeményedett és mérgesen rám pillantott.

- Mi az? Jogában áll tudni. És azt is tudja, hogy én vámpír vagyok.

Ann boldogan bólogatott.

- Mindig is sejtettem, hogy közötök van a farkasokhoz.

- Honnan? – lágyultak el a vonásai.

- A történetekből, amiket mindig is meséltél. És ne aggódj, nem mondom el senkinek. A titkotok biztonságban van nálam.

- Ebben nem kételkedem. – mosolyogtak.

- Megjött Jake. – mondtam gyorsan, amint megéreztem az illatát, miközben kilépett a fák közül.

Ann azonnal felállt és kirohant a házból. Billy és én az ajtóhoz mentünk, hogy onnan figyeljük a történéseket.

- Ann? – terült el egy hatalmas vigyor Jake arcán.

- Jake. – kiáltotta.

Rohantak egymás felé, majd Ann Jake karjaiba vetette magát.

Már kiskoruk óta a legjobb barátok. Ann, Jake, Jake nővérei és én folyton együtt lógtunk, mikor még mind itt éltünk Forks-ban. Közülünk csak Jake volt a fiú, ezért én annyira nem törődtem vele, inkább a nővéreivel és Ann-el voltam. De Ann mindig is nagyon szerette Jake-et. Sosem voltak szerelmesek vagy ilyesmi, hanem testvérként szerették egymást. Szinte elválaszthatatlanok voltak, és örömmel látom, hogy ez azóta sem változott.

- De rég láttalak már. – még mindig a karjai között tartotta Ann-t. – Csinos vagy.

- Ezt már Billy is mondta. – nevettek.

- Mert igaz.

- Köszi. És ami azt illeti te sem panaszkodhatsz. Mekkora vagy te? Két méter? – nézett fel rá büszkén. – És váóó… még izmosabb vagy, mint tavaly voltál.

- Sosem árt egy kis izom.

- Nem bizony. Főleg a te esetedben kell. – értetlen arcot vágott. – Tudom, hogy mi vagy. Hogy farkas vagy.

Először meglepődött, majd megkönnyebbülten elvigyorodott.

- Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem kell előtted titkolóznom. És gondolom akkor nem csak rólam tudsz. – intett felém.

- Tudok Bella-ékról is, hogy vámpírok.

- Akkor jó. – csendben nézték egymást. – Olyan jó, hogy itt vagy. – ölelte meg még egyszer.

- Igen. – temette arcát Jake vállába.

- Meddig maradsz? – próbált komoly arcot vágni, de látszott, hogy fél a választól.

- Az jó válasz, hogy… Örökké?

Elmosolyodtak.

- Tökéletes.

Átölelve egymást bejöttek a házába és megállás nélkül beszélgettünk. Felhoztuk a régi időket, hogy milyen nevetséges dolgokat csináltunk. És persze arról is beszéltünk, hogy most hogy újra együtt vagyunk, csinálnunk kellene közös programokat, úgy mint régen.

Alice és Ann ruhája:

Dawn - Virradat 2: Full Moon - Telihold - első fejezet

1. ÚJRA EGYÜTT

CSENDBEN LOPAKODTAM megközelítve áldozatomat. A szél csak úgy nyaldosta a bőrömet miközben egy fa ágára ugrottam. Figyeltem, ahogy a medve mit sem sejtve cammog az erdőben. És mikor már úgy éreztem, hogy itt az idő, megtorpantam. Három medvebocs szaladt az anyjuk felé, majd az anyuka visszaterelte őket a rejtekhelyükre. Egyszerűen képtelen voltam végezni a medvével. A könyörület lecsapott rám. Átéreztem a fájdalmát, hogy miközben haldoklik csakis az jár a fejében, hogy „Mi lesz a kölykeimmel?”. Ezért nem tudtam megtenni. Én is anya vagyok és tudom milyen fájdalmas lenne.

Mielőtt még meggondolnám magam, hátat fordítottam és elmentem. A Cullen ház felé tartva egy szarvas akadt az utamba és tétovázás nélkül megöltem. Majd még egyet és még egyet. Jól lakottan simogattam a teli hasamat.

- Sziasztok. – léptem be az ajtón.

- Bella. Eljössz velem vásárolni? – szökkent mellém Alice.

- Bocsi, de most apuhoz megyek. – fancsali arcát látva hozzátettem. – Majd mikor visszajövök akkor mehetünk.

- Oké.

A kanapén ülő férjemhez sétáltam.

- Velem jössz? – simítottam végig a karján.

- Ne haragudj, de jobb, ha egyedül mész.

- Miért? Tudod, hogy már nem utál. Sőt szívesen lát.

- Igen, tudom. – mosolyog. – De hidd el, jobb, ha nem megyek. Majd meglátod, hogy miért. – csókolt meg.

Nem szeretem, ha titkolóznak előttem, főleg, ha Edward. De biztosan jó oka van rá. Hát hamarosan kiderül.

Már apám háza előtt álltam az autóval. Kiszálltam és lassan, emberi tempóban az ajtóhoz sétáltam. Bekopogtam.

- Gyere be. – hallottam apám hangját.

Kinyitottam az ajtót és beléptem. A nappali felé fordultam és megtorpantam. Nem hittem a szememnek. Apám mellett nem más állt, mint…

- Ann? – kerekedtek ki szemeim.

- Bella. – csendült fel az ismerős hang. – Jaj, annyira hiányoztál. – rohant felém és megölelt.

Annyira meg voltam lepődve, hogy csak pár pillanat múlva viszonoztam az ölelést. A boldogság teljesen elöntött és szinte sírni tudtam volna. Évek óta nem láttuk egymást és most végre itt van. El sem hiszem. Mindig csak telefonon beszéltünk vagy leveleztünk. Persze hetente többször is. Ő az egyik legjobb és a legrégebbi barátnőm.

Hát ezért nem akart jönni Edward, hogy kettesben legyünk.

- Te is nagyon hiányoztál már. - boldogságunkban még mindig nem engedtük el egymást, majd apám kuncogására lettünk figyelmesek. Mikor eltávolodtunk láttam, hogy Ann egy pillanatra elbizonytalanodik, majd újból mosolyogni kezd.

- Min nevetsz? – kérdeztük egyszerre.

- Semmi, csak olyan jó látni, hogy ilyen boldogok vagytok. – mosolygott ránk.

- Nos, mi lenne, ha elmennénk sétálni, és közben dumálhatnánk. – kérdeztem.

- Miért nem maradtok inkább itthon? Úgy, mint régen. Felmentek Bella szobájába, vagyis már Ann-ébe. – szólt közbe apa.

- Szerintem is ez lenne a legjobb. – nézett rám reménykedve.

- Rendben. Az is jó. – egyeztem bele. Megfogtam a kezét, és mentünk a lépcső irányába.

Mikor már a szobánkban voltunk leültünk az ágyra, egymással szemben. Felhúztam a lábamat és ráültem. Ann is így tett, majd lassan felém hajolt, kezeit maga elé tette megtámasztva magát. Csendben figyeltem, hogy mégis mire készül.

- Na jó, ki vele Bella. – kezdte.

- Mégis mivel? – meglepődöttség ült ki arcomra.

- Mi történt veled?

Egy kicsit megrándult az arcom és ezt ő is észrevette.

- Nem tudom miről beszélsz. – színleltem.

- Süket duma. Ismerlek már. Tökre máshogy nézel ki…

- Igen, de csak azért, mert már három éve nem találkoztunk. Te is megváltoztál. Megnövesztetted a hajad? – próbáltam elterelni a témát.

- Igen, tök jól áll nem? – vigyorgott.

- Bizony, bizony.

- De azért ilyen könnyen nem rázol le. – folytatta. Sóhajtottam egyet. – Ha megengeded sorolnám, hogy mi változott. Először is kontaktlencséd van, másodszor a bőröd még fehérebb, mint volt és nagyon hideg, az illatod lélegzetelállító, és olyan gyönyörű vagy, mint egy angyal. Ne értsd félre, eddig is nagyon szép voltál, de most megvakulok a szépségedtől. És a hangod is… olyan csilingelő. Mikor telefonon beszéltünk, már akkor is észrevettem, hogy teljesen más a hangod. Alig ismertem fel. És a kézírásod is…

Annyira meglepődtem, hogy alig bírtam megszólalni. Ezt mind ennyi idő alatt észrevette?

- Honnan tudod, hogy kontaktlencsém van?

- Onnan, hogy a te igazi szemed, gyönyörű barna. Ez pedig olyan mű…

Szomorúan bámultam magam elé.

- Figyelj, ha nem akarod elmondani, nem kell. Csak azt akarom, hogy tudd, bennem megbízhatsz. – nézett rám kedvesen.

Mit tegyek? Elmondjam neki vagy ne? Egyszerűen mindent tudunk egymásról, mindent. És nem akarok titkolózni előtte ennyi év után. De félek attól, hogy mit fog szólni, ha megtudja az igazságot.

Láttam, hogy beszédre nyitja ajkait. Gondolom témát akar váltani. Mielőtt még megszólalt volna, megelőztem.

- Csak azért nem merem elmondani, mert félek attól, hogy megutálsz vagy hogy félni fogsz tőlem.

Értetlenség terült el az arcán.

- Ne butáskodj. Hogy utálnálak meg? És főleg félni tőled? Ne nevetess. – kuncogott. – Sose tudnálak utálni téged. – bátorítóan mosolygott.

Na jó. Győzött a barátság.

- Jól van, elmondom. – mélyet sóhajtottam. Megfeszültem. – Én… - nyeltem egyet. - …vámpír vagyok.

Bambán figyelt és láttam, hogy a gondolatai csak úgy cikáznak a fejében.

- Hát erre nem számítottam. És mond csak mióta vagy vámpír? – kérdezte. Próbált komoly arcot vágni, de túl jól ismerem már. Csak viccelődik.

- Nem hiszel nekem…

- Nem. De tudod mit, ha be tudod bizonyítani, akkor elhiszem. Csak egy feltételem van! Nem haraphatsz meg. – nevette el magát.

- Ne aggódj, nem volnék képes téged bántani. – kis szünetet tartottam. - Akkor bebizonyítom, hogy az vagyok. Csak koncentrálj rám. Nézz végig engem. Rendben?

- Rendben. – mikor kimondta ezt a szót, eltűntem a szemei elől.

- Ömm… Bella?! Hol vagy? – szólongatott. Még mindig azt a pontot bámulta, ahol néhány másodperce még álltam.

- Mögötted.

Ijedten felém kapta a fejét. Szívem összeszorult a fájdalomtól. Nem szabadott volna ezt tennem.

- Ezt meg hogy csináltad? – ijedt arcát felváltotta a kíváncsiság.

- Mondtam már, vámpír vagyok. Ez az egyik képességünk, a gyorsaság.

- Vááóóóó… Ez hihetetlen és fantasztikus is egyben.

Tágra nyíltak szemeim.

- Azt hittem félsz tőlem.

- Miből gondoltad? – értetlenkedett.

- Mikor megszólaltam mögötted, nagyon ijedt voltál. – felkacagott.

- Nem a-miatt ijedtem meg, mert hogy rémisztő vagy-vagy valami. Hanem a-miatt, mert megijesztettél. Tudod nem hittem volna, hogy a legjobb barátnőm vámpír..

- Komolyan nem félsz tőlem? – nem hittem neki.

- Komolyan. – mondta meggyőzően. - Nézz csak rám. Szerinted félek?

Végig mértem és egy pillanatig az arcát tanulmányoztam. Semmi félelem nem látszódott rajta és még a szívverése is normális volt. Végül a boldogság és a megkönnyebbülés terült el az arcomon.

- El sem hiszed, hogy mennyire örülök ennek. Annyira féltem, hogy mit fogsz szólni… - megöleltük egymást.

- Nekem bármit elmondhatsz, mindig a barátnőd leszek. Ja és egy valamit nem értek. Miért hordasz kontaktlencsét? – gondolkodott el.

- Várj csak... Megmutatom. – hátat fordítottam és kivettem a kontaktlencsémet. Mikor visszafordultam, Ann tátott szájjal nézte a gyönyörű borostyán színű szemeimet.

- Ez gyönyörű. De hogyan…? – akadt el a lélegzete.

- A vámpíroknak más a szemük színe. Van akinek vörös, míg másoknak borostyán.

- És ez mitől függ? – érdeklődése őszintének tűnt

- Aki emberekkel táplálkozik annak vörös, aki pedig állatokkal annak borostyán.

- Értem. Szóval tényleg léteznek vámpírok. Mindig is hittem ezekben a természet feletti dolgokban, de sosem gondoltam volna, hogy találkozok is eggyel. És azt végképp nem hittem volna, hogy te leszel az. – meredt a távolba. – Sok vámpír van?

- Igen. – megborzongott. - De nem kell félned. Már van egy törvény miszerint, embert többé nem ölhet a fajtám.

- A „fajtám”. – ismételte el. Rám nézett. – Sajnálom, de még ez új nekem. De nyugi, hamarosan megszokom. Nyitott vagyok mindenre, csak adj egy percet.

- Rendben.

Türelmesen vártam, míg megemészti a hallottakat. Majd kevesebb, mint egy perc múlva megszólalt.

- Oké. Most már minden rendben. – mondta büszkén. – Charlie is tudja?

- Hát… Mondjuk. – kérdőn pillantott rám. – Azt mondta nem akar mindent tudni. Szóval csak annyit tud, hogy más lettem. Teljesen más. És, hogy valami természet feletti lény lettem. De, hogy pontosan micsoda, azt nem tudja.

- Értem.

- Ja és te most itt laksz? – eszembe jutott, mikor mondta apám, hogy „Ann szobája”.

- Igen. Miért, baj? – nézett rám kutyaszemekkel.

- Dehogyis. De mi van Los Angeles-el? És a sulival, meg a szüleiddel? Ja és persze a barátoddal, Stev-vel? Ő mit szól hozzá, hogy ide költöztél?

- Hát… Öm… - leült az ágy szélére és könnyek gyűltek a szemébe.

- Mi a baj? – letérdeltem elé és megfogtam a kezeit.

- A szüleim néhány héttel ezelőtt meghaltak.

- Te jó ég. Annyira sajnálom. Nem tudtam.

- Igen, tudom. Megkértem Charlie-t, hogy ne mondja el. – szipogta.

Szerettem a szüleit, mindig is nagyon kedvesek voltak.

El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet elveszíteni a szüleinket.

Nem akartam kérdezgetni arról, pontosan mikor és mi történt. Tudom, ha el akarja mondani, akkor elmondja. Ilyenkor semmit sem szabad siettetni.

Kifújta az orrát, majd megköszörülte a torkát, hogy rendesen, érthetően tudjon beszélni.

- Egy autó balesetben haltak meg. – szünetet tartott. – A házassági évfordulójuk volt. – emlékezett vissza. – Egy üzleti útról tartottak haza felé. Három hétig voltak távol és már nagyon vártam, hogy megérkezzenek. Évfordulójuk alkalmából szépen kitakarítottam a lakást és vacsorát készítettem. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen. Mikor az óra nyolcat ütött, megcsörrent a telefonom. „Halló?” – szóltam bele izgatottan. Azt hittem, hogy a szüleim azok. De tévedtem. – „Jó estét. Annebel Gilbert-el beszélek?” – kérdezte az ismeretlen nő. – „Igen, én vagyok.” – Azt gondoltam, biztosan csak valami felmérést akar végezni vagy valami. – „Én Judy Store vagyok. Te Ben és Stacie Gilbert lánya vagy?” – hangja furcsa volt. Éreztem, hogy valami nincs rendben. – „Igen. Ők a szüleim. Va… Valami gond van?” – dadogtam. Féltem a választól. – „Sajnálattal közlöm, hogy a szüleid…” – elhallgatott egy pillanatra. Erőt gyűjtött, hogy kimondja. – „…meghaltak.” „Hogy mi?” – éreztem, hogy ez lesz, de nem akartam hinni a fülemnek. – „Sajnálom Annebel. A szüleidnek balesetük volt.” – nem válaszoltam. Nem tudtam elhinni, hogy ez most valójában megtörténik. – „Annebel… Annebel.” – szólongatott. – „Szenvedtek?” – alig bírtam kinyögni a kérdést. – „Nem. Azonnal meghaltak. Nem éreztek fájdalmat.” – mit is vártam. Még szép, hogy ezt mondja. – „Értem.” – hosszú csönd állt be. – „Van valaki akit felhívhatsz?” – aggódott. – „Igen” „Rendben. Sajnálom, hogy ezt mondom, de betudnál jönni holnap azonosítani őket?” „Igen.” „Őszinte részvétem Annebel.” „Köszönöm.” – többre nem futotta. Lenyomtam a telefont. Néhány percig még ott álltam, majd hírtelen rám tört a hányinger. Beszaladtam a fürdőbe és a WC kagyló fölé térdeltem. Megállás nélkül hánytam és sírtam együttesen. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Mikor már kicsit megnyugodtam, megmosakodtam és elmentem otthonról. Egyenesen Stev lakása felé indultam. Ő volt az egyetlen, akihez mehettem. – mondta üveges tekintettel. Egy pillanatra elfintorodott, majd rendezte arcvonásait. – Aztán jött Charlie és Sue. Elintézték a temetést, és miután véget ért, azonnal idejöttünk. Ennyi. – nézett rám szomorúan.

Tudom, hogy itt még nincs vége a történetnek, de nem akarja valamiért elmondani, hogy mi történt Stev-nél. Valamit eltitkol előlem.

Megöleltem és hagytam, hogy kisírja magát.

Szegénynek nagyon nehéz lehet.

- Szóval már hetek óta itt vagy és én nem is tudtam róla? – világosodott ki előttem.

- Igen. Nagyon sajnálom, de nem akartam még találkozni senkivel. – mentegetőzött.

- Nem úgy értettem. Nem haragszom. Hogy is haragudhatnék. Sajnálom. – néztem bűnbánóan. Mekkora hülye vagyok.

- Semmi baj. – mosolygott.

Már a mosolya sem olyan, mint amilyen régen volt. Már akkor is észre vettem, mikor ma találkoztunk. Valami megváltozott benne, és nem hiszem, hogy a szülei halála miatt. Valami más van itt.

- Na és mi van veled? Hogy vagy? – törölte le könnyeit.

- Jól vagyok. Ez most meg fog hökkenteni, de képzeld csak… Van egy lányom.

Szemei kikerekedtek, szája tátva maradt.

- Komolyan?

- Igen.

- Miért nem mondtad? – ütött vállba. – Szemét.

- Bocsi, bocsi. Gondoltam, majd akkor, ha tudod a titkom. Úgyanis ő…

- Vámpír. – fejezte be helyettem.

- Félig. Csak félig az. Mikor ember voltam, akkor lettem terhes, és mivel az apja vámpír…

- Hőhőhő… - emelte fel kezeit. – Álljunk csak meg. Azt mondod, hogy Edward vámpír?

- Igen. És nem csak ő, hanem az egész családja.

- Hű… Ez sok. Le kell ülnöm.

- Már ülsz. – mosolyogtam.

- Ja, tényleg. Szóval had foglaljam össze. Te vámpír vagy, a gyereked félig vámpír és a férjed és a családja úgy szintén vámpírok.

- Pontosan. – mondtam óvatosan.

- Van még valami, amiről tudnom kéne? – kérdezte a halántékán körözve ujjaival. – Ha van még valami, akkor most mond. Inkább zúdítsd rám az egészet, mint hogy apránként.

- Ahogy akarod.

Elmondtam neki mindent a Cullen családról és Renesmee-ről is. Egészen az elejétől elmeséltem neki mindent. És persze Jake-et sem hagytam ki. És ami meglepő… Nem lepődött meg azon, hogy Jake egy alakváltó. Azt mondta mindig is sejtette, hogy közük van a farkasokhoz. Azt is mondta, hogy majd hamarosan megakarja látogatni Jake-et és Billy-t, de fél kilépni a házból. Kérdeztem, hogy miért, de nem válaszolt.

Könyvajánló

Thirteen Reasons Why - Tizenhárom okom volt...

Írta: Jay Asher

Mikor Clay Jensen hazaér az iskolából, egy különös csomagot talál a verandán, amit neki címeztek. A csomagban néhány kazettára bukkan, amiket Hannah Baker - osztálytársa és titkos szerelme - készített, aki két héttel korábban öngyilkosságot követett el.

Hannah elmondja, hogy tizenhárom oka volt annak, hogy úgy döntött, véget vet az életének. Clay neve is szerepel a kazettákon. Ha meghallgatja a kazettákat, megtudja, miért. Clay egész éjszaka ide-oda bolyong a városban Hannah szavait hallgatva. Tanúja lesz a lány fájdalmának, és megtudja az igazságot saját magáról - az igazságot, amivel soha nem akart szembenézni.

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet! Véleményem szerint nagyon jó, iszonyat jó!!! Ez lett a kedvenc könyvem!:) Olvassátok el!!!! Hogy őszinte legyek megértem Hannah döntését. Ahogy ezek az emberek viselkedtek vele... Egyszerűen undorító. Nem csodálom, hogy szegény lány teljesen összetört. Persze, ha nagyon akarta volna, jobbra fordulhatott volna az élete, de ő feladta. Nem akart tovább küzdeni és ez lett a vége. Igaz meghalt, de úgy hiszem, hogy ő győzött! Akik tönkre tették az ő életét, most azoknak az élete tart a szakadék felé.