Dawn - Virradat 2: Full Moon - Telihold - második fejezet

2. ROHAM

TEGNAP SOKÁIG voltam apáékkal. Egyszerűen nem bírtam elszakadni Ann-től. Kértem, hogy töltse nálunk az éjszakát, de nem akarta. És indokot sem mondott.

Úgy terveztem, hogy ma ismét elmegyek hozzá. Annyira jó, hogy itt van és másra sem tudok gondolni.

- Hamarosan megyek Ann-hez. Te nem akarsz jönni? Szeretném, ha megismernéd. – csókoltam meg Edward-ot.

- Sajnálom, de be kell mennem Carlisle-hoz a kórházba, de majd később csatlakozom hozzátok. Ígérem.

- Jól van.

- Ugye én is mehetek? – kérlelt Renesmee.

- Hát persze, de légy jó kislány. Elvégre még csak tegnap tudta meg, hogy mi mik vagyunk.

- Jó leszek. – mondta angyalian.

- Kopp, kopp. Bejöhetek? – kukucskált be Alice.

- Mindegy, hogy mit mondunk, nem? – vonta fel szemöldökét Edward.

- Eltaláltad. – vigyorgott. – Véletlenül meghallottam, hogy elmentek. Nem megyünk a plázába vásárolni, ugyanis tegnap nem értél haza időben? – mérgelődött.

- Ó… Ne haragudj. Teljesen elfelejtettem. Biztos Ann-nek is lesz kedve. Imád vásárolni. Összeilletek.

- Bizony. – kacsintott rám. – Akkor induljunk.

- Szerinted tetszeni fogok neki? – aggódott Renesmee.

- Hogy kérdezhetsz ilyet. Még szép. – bíztatta Alice. –Tündéri vagy, nem tud ellenállni neked senki.

Bólintott.

Hát nem zabálni való?

Bekopogtam és bementünk. Ann a konyhából sétált felénk.

- Sziasztok. – köszönt barátságosan.

- Szia. Alice vagyok. – megölelte. Ann először meglepődött, de viszonozta a kedvességet.

- Én pedig Ann. Sokat hallottam már rólad. Úgy tudom, hogy imádsz vásárolni.

- Még szép. Ki tudna ellenállni a ruciknak? – kacagtak.

- Szia. Biztosan te vagy Renesmee. – guggolt a mellettem álló kislányom elé.

- Szia. Ember létedre nagyon szép tiszta bőröd van. – mondta komolyan.

Felnevettünk.

- Köszönöm a bókot. Te pedig egy tünemény vagy. És a korodhoz képest elég fejlett.

- Köszönöm. – vigyorgott elbűvölően.

- Arra gondoltunk, hogy elmegyünk a Seattle-i plázába. Velünk tartasz? – kérdeztem.

- Hát… Nem tudom. – gondolkodott el. Arcán egy pillanatra félelmet lehetett felismerni.

Vajon miért viselkedik így?

- Menj csak el. – lépett ki a konyhából Sue. – Rád fér már egy kis szórakozás.

- Gondolod? Nem lesz baj? – nézett rá rémülten.

- Miért lenne? – értetlenkedtem.

- Majd mi vigyázunk rád. – fogta meg Alice Ann kezét.

Ann szemei rajtunk cikáztak, majd szólásra nyitotta ajkait.

- Rendben. – mondta reszketve. – Menjünk.

Beültünk Alice kocsijába és elhajtottunk Seattle-be.

- Hú… Ez nagyon szép. – egy lila pánt nélküli, testhezálló felsőrészt tartott a kezében Ann. A mellrésze szív alakú volt, és középen pedig egy villám rajzolódott ki, flitterből. – Alice, ezt próbáld föl.

- Neked aztán jó szemed van. Ez gyönyörű. Köszönöm.

- Ne nekem köszönd.

- Te találtad meg.

- Ez igaz. – csilingelő hangon felnevettek.

- Légy szíves had háláljam meg. – a ruha állványhoz futott, és matatni kezdett. – Ez az. Ez biztosan jó lesz. Próbáld fel. – nyomta a kezébe a ruhadarabokat.

Néhány perc múlva kilépett az öltözőből. Tényleg eltalálta Alice. Benne nem szabad kételkedni, ha ruhákról van szó.

- Egyszerű, de mégis tökéletes. – állapította meg Ann, a tükör előtt forgolódva.

Narancssárga pántos felső volt rajta, ami a fenekéig ért, és szürkével és fehérrel volt rá írva valami szöveg is. Ezen kívül volt még rajta egy sötétszürke, szinte már fekete, farmernadrág, ami teljesen ráfeszült. Ez a párosítás jól kiemeli tökéletes alakját.

- Sosem csalódom magamban. – szegezte fel állát Alice.

- Jó ízlésed van. Már csak egy magassarkú kell, és tökéletes leszek. – vigyorgott.

- Akkor nézzük a cipőket. – mosolyogtam.

Végre kezd visszatérni a régi egyfolytában vigyorgó Ann.

Fizettünk, majd kimentünk a butikból egyenesen a cipők felé tartottunk.

Hangos nevetést halottunk magunk mögül és megfordultunk. Öt srác tartott felénk, szemeik mindvégig minket vizslattak.

- Hölgyeim. Segíthetünk cipelni a csomagjaikat? – ajánlotta az egyik, majd az összes röhögésben tört ki.

Ann óvatosan megfogta és megszorította a kezemet jelezve, hogy menjünk. Így is akartunk tenni, hátat fordítottunk ennek a lúzerbagázsnak.

- Hé, ne menjetek el. – egyik tapló megfogta Ann szabad kezét és visszahúzta.

Azonnal Ann segítségére mentünk de aztán megtorpantunk. A látvány félelemmel töltött el.

Ann összeesett és a teste rángatózni kezdett.

- Ann. – sikoltottuk.

- Van valami betegsége? – kérdezte gyorsan Alice.

- Ne… Nem tudok róla.

- Én nem csináltam semmit, csak megfogtam. – mentegetőzött a férfi.

- Nem múlik a roham. Azonnal Carlisle-hoz kell vinni. – üvöltöttem.

Gyorsan felkaptam a földről és rohantunk a kocsi felé.

- Anyu, mi van Ann-el? – sírt Renesmee.

- Nyugodj meg kicsim, minden rendben lesz. – töröltem le a könnyeit.

Alice vezetett, Renesmee mellette ült az anyósülésen, én pedig hátul voltam az ölemben Ann-el. Egy kicsit alább hagyott a rángatózás, de még nincs jól.

- Megjöttünk. – pattant ki Alice és hátrajött hozzánk.

Óvatosan kiemelte Ann-t és berohantunk a kórházba, Carlisle rendelője felé.

- Carlisle. – üvöltöttem. Ő azonnal kirohant a szobájából és felénk tartott.

- Tegyétek ide. – mutatott egy ágyra. Máris kezelésbe vette. Kiakart minket küldeni, de mondtam, hogy egy tapottat sem mozdulok, míg nem jön rendbe. Beletörődött döntésemben. Tudta, hogy ha már így döntöttem, nem változtatok a véleményemen.

Néhány perc múlva, mikor Ann már teljesen jól volt, a kimerültségtől elaludt. Az a néhány óra míg aludt, nagyon hosszúnak tűnt. Végig mellette ültem és fogtam a kezét.

Carlisle mindeközben kérdezgette, hogy mégis mi történt, de mi sem tudtunk válaszolni.

Ann felébredt.

- Héj… Jól vagy? – arcom elgyötört volt.

- Jól. – a bűntudat és a fáradtság jelei mutatkoztak arcán.

Kopogtak.

- Látom felébredtél. – lépett be Carlisle.

Ann-nek a szíve kezdett felgyorsulni. De nem törődtünk vele, a roham mellékhatásának tudtuk be.

- Hogy érzed magad? – jött közelebb.

Ann szíve még jobban felgyorsult és az arca is kezdett elsápadni. Megszorította a kezemet. Carlisle visszahátrált az ajtóhoz.

- Nyugi, ő csak Carlisle. Tudod már meséltem róla.

- Igen, tudom. – lihegte.

Értetlenül Carlisle-al egymásra néztünk.

- Mi a baj? És mi történt a plázában? – záporoztak a kérdéseim.

Könnyen szemekkel így felelt.

- Nem akarok róla beszélni.

- Ann… - rontott be az ajtón apa. Sue pedig mögötte követte. – Hogy érzed magad? Minden rendben?

- Ne aggódjatok, jól vagyok. – eresztett meg egy mosolyt.

- Annyira sajnálom. Az én hibám. Nem szabadott volna bíztatnom, hogy menjél. Még nem készültél fel rá. – simított végig Ann karján Sue.

- Nem te tehetsz róla. De, ha lehet, hazavinnétek?

Carlisle-ra néztünk.

- Elmehet. De vigyázz magadra. És, ha bármikor rosszul érzed magad, gyere vissza. – adta a tanácsot.

- Rendben.

Apáék hazavitték Ann-t, majd Edward-ékkal én is hazamentem.

- Annyira aggódom Ann miatt. – temettem arcomat a tenyerembe.

- Én is. – cirógatta a hátamat nyugtatásképpen. – Bármi is történt vele a múltban, azt megfogja veled osztani. Csak adj neki időt. Nem tudhatjuk, hogy mi volt.

- Én csak… vigyázni akarok rá.

- Tudom. De ezt most rá kell hagynod.

Bólintottam.

Egyszerűen nem hagy nyugodni a dolog. – zsörtölődtem magamban. - Mégis mi a fene történt, ami ennyire megváltoztatta? Régen teljesen más volt. Mindig vigyorgott és hangosan röhögcsélt, le sem lehetett lőni. Most meg… Képtelen vagyok felfogni. Az egész ott kezdődött, hogy megkérdeztük, nem e- akar eljönni a plázába. Már akkor is vonakodott, de mégis velünk tartott. Alice-el megígértük, hogy vigyázunk rá, de nem tartottuk be. Hogy, ha a roham a-miatt volt, hogy jött az-az öt srác, és megfogta az egyik a karját, akkor az a mi hibánkból volt… Nem vigyáztunk rá kellőképpen. Soha többet nem fogom cserbenhagyni. Örökké megfogom védeni, bármitől és bárkitől.

Másnap is elmentem Ann-hez és az azutáni és azutáni napon is. Egész nap ki sem mozdult a házból, végig bent gubbasztott. És azt sem mondta el, hogy mi bántja.

Ma ismét elmentem hozzá.

- Elvinnél létszíves Jake-hez? – reménykedett.

- Hát persze. – örülök, hogy végre kilép a házból. És főleg, hogy egy férfival akar találkozni.

Mióta itt van Forks-ban és én is tudok róla, nem találkozott férfival. Legalábbis önszántából nem. Edward-dal sem akar még. Charlie az egyetlen, akit megtűr a közelében.

Már La Pushban voltunk és Jake háza felé sétáltunk. Bekopogtunk.

Hallottam, amint Billy tolókocsijával kigurul a szobájából és egyenes felénk tart kinyitni az ajtót.

- Meglepi. – vigyorgott Ann.

- Ann? Te jó ég. – mosolyodott el. – Milyen csinos vagy.

- Köszönöm. Te is jól nézel ki. – megölelték egymást.

Szóval Billy-re is immunis. Végre még egy férfi. Vajon Jake-re, hogyan fog reagálni?

- Szia. – köszöntem.

- Szia Bella. Na ne ácsorogjatok itt kint, gyertek be. – bementünk a házba, és leültünk a konyhába. – Kértek teát?

- Igen, köszönjük. – mondtuk egyszerre.

Úgy tűnik ismét egymásra hangolódtunk. Régen is mikor sok időt együtt töltöttünk, szinte mindig ugyan azt mondtuk.

- Hallom már régóta itt vagy. – sandított Ann-re.

- Igen.

- Azt hittem már sohasem jössz el hozzánk.

- Nagyon sajnálom. De… nem tudtam… - próbált jó kifogást keresni.

- Semmi gond. A lényeg, hogy már itt vagy. – odaadta a teákat. – Charlie elmesélte, mi történt a szüleiddel. Részvétem. Nagyon jó barátaim voltak.

- Köszönöm.

- Mikor is találkoztunk utoljára? – gondolkodott el.

- Rachel temetésén. – emlékezett vissza.

- Igen. – szomorodott el. Ann a vállára tette a kezét, Billy pedig azt megfogta és megszorította. – Jó volt, hogy itt voltál. – kis szünetet tartott. - Sajnálom, hogy én nem voltam a szüleid temetésén.

- Senki sem tudta, hogy mikor lesz. Egyedül csak Charlie, Sue és én voltunk ott. Nem akartam nagy felhajtást…

- Megértem.

Megtörve a csendet megkérdeztem…

- Amúgy hol van Jake?

- Sétálgat.

Ann-el tudtuk, hogy füllent. Túl régóta ismerjük már.

- Hazudsz. – nézett Billy szemébe. – Sosem tudtál átverni. Azt gondoltad most majd sikerül?

Mielőtt még Billy megszólalhatott volna, folytatta.

- Tudom, hogy Jake farkas. Vagyis azzá tud változni.

Billy arca megkeményedett és mérgesen rám pillantott.

- Mi az? Jogában áll tudni. És azt is tudja, hogy én vámpír vagyok.

Ann boldogan bólogatott.

- Mindig is sejtettem, hogy közötök van a farkasokhoz.

- Honnan? – lágyultak el a vonásai.

- A történetekből, amiket mindig is meséltél. És ne aggódj, nem mondom el senkinek. A titkotok biztonságban van nálam.

- Ebben nem kételkedem. – mosolyogtak.

- Megjött Jake. – mondtam gyorsan, amint megéreztem az illatát, miközben kilépett a fák közül.

Ann azonnal felállt és kirohant a házból. Billy és én az ajtóhoz mentünk, hogy onnan figyeljük a történéseket.

- Ann? – terült el egy hatalmas vigyor Jake arcán.

- Jake. – kiáltotta.

Rohantak egymás felé, majd Ann Jake karjaiba vetette magát.

Már kiskoruk óta a legjobb barátok. Ann, Jake, Jake nővérei és én folyton együtt lógtunk, mikor még mind itt éltünk Forks-ban. Közülünk csak Jake volt a fiú, ezért én annyira nem törődtem vele, inkább a nővéreivel és Ann-el voltam. De Ann mindig is nagyon szerette Jake-et. Sosem voltak szerelmesek vagy ilyesmi, hanem testvérként szerették egymást. Szinte elválaszthatatlanok voltak, és örömmel látom, hogy ez azóta sem változott.

- De rég láttalak már. – még mindig a karjai között tartotta Ann-t. – Csinos vagy.

- Ezt már Billy is mondta. – nevettek.

- Mert igaz.

- Köszi. És ami azt illeti te sem panaszkodhatsz. Mekkora vagy te? Két méter? – nézett fel rá büszkén. – És váóó… még izmosabb vagy, mint tavaly voltál.

- Sosem árt egy kis izom.

- Nem bizony. Főleg a te esetedben kell. – értetlen arcot vágott. – Tudom, hogy mi vagy. Hogy farkas vagy.

Először meglepődött, majd megkönnyebbülten elvigyorodott.

- Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem kell előtted titkolóznom. És gondolom akkor nem csak rólam tudsz. – intett felém.

- Tudok Bella-ékról is, hogy vámpírok.

- Akkor jó. – csendben nézték egymást. – Olyan jó, hogy itt vagy. – ölelte meg még egyszer.

- Igen. – temette arcát Jake vállába.

- Meddig maradsz? – próbált komoly arcot vágni, de látszott, hogy fél a választól.

- Az jó válasz, hogy… Örökké?

Elmosolyodtak.

- Tökéletes.

Átölelve egymást bejöttek a házába és megállás nélkül beszélgettünk. Felhoztuk a régi időket, hogy milyen nevetséges dolgokat csináltunk. És persze arról is beszéltünk, hogy most hogy újra együtt vagyunk, csinálnunk kellene közös programokat, úgy mint régen.

Alice és Ann ruhája: