AHOGY KIMONDTA, mindnyájan már süvítettünk a rozoga kunyhó felé három irányból. Teljesen körbe vettük a tákolmányt, így esélyük sem lesz a menekvésre. Már elég közel jártunk, s mintha a fehér havon siklottunk volna, mikor négy megtermett vámpír kilépett az ajtón, majd mögöttük máris megjelent Stev is, aki Ann haját szorította, s úgy vonszolta ki, majd a hóba lökte a lányt. Szegényen nagyon sok seb volt, s teste körül a hó vörös színre váltott.
Amint megpillantottuk őket, megálltunk, egy kört formálva körülöttük, s úgy vicsorogtunk és morogtunk rájuk.
- Komolyan hülyének néztek? – üvöltött Stev teljes torkaszakadtából. – Mégis ki ez a ribanc, és hol van Ann?
Heloise a hátára fordult és felnevetett.
- Itt vagyok, hát nem látod? – húzta gonosz vigyorra száját, s jól látszott, hogy a szájából is ömlik a vér.
- Ne hazudj a képembe. Meglehet, hogy ugyan olyan a külsőd, de a viselkedésed és a megmozdulásaid nem. Tudom, hogy nem ő vagy. Hosszú időn keresztül figyeltem Ann-t, s minden egyes apró mozdulatát és beszéd stílusát jól ismerem. Bevallom, hogy eleinte bedőltem a kis trükkötöknek, de aztán átláttam rajtad – húzta össze szemeit. - Jól utánoztad őt, de nem eléggé. Utoljára kérdezem. Hol van Ann? – vízhangzott hangja.
- Meghalt – üvöltöttem, s rám kapta tekintetét. – Miattad halt meg, te ölted meg. És most végzünk veletek – vicsorogtam.
- Micsoda? Az nem lehetséges… Ő nem halhatott meg. Életben kell lennie. Ő az egyetlen reményem, hogy lány gyermekem is legyen. Nem lehet, hogy így érjen véget a tervem – kétségbeesett volt arca.
- Tudtam, hogy nem szereted – morogta Rose.
- Még szép hogy nem – nézett rá gonoszul. – Azt hittétek, hogy tudnék egy nyomorult kis embert szeretni? Csakis a tervemhez kellet. Na meg azt hittem, ha elhitetem vele, hogy szeretem, akkor visszatér hozzám, majd terhes lesz egy kislánnyal. Igazából sosem tápláltam iránta érzéseket, csak egy eszköznek tekintettem, aki segít megvalósítani vágyamat. De most, hogy meghalt, kereshetek újat. Bár… - gondolkodott el, és a földön heverő Heloise-ra nézett. – Lehet, hogy már meg is találtam. Te is különleges vagy, akárcsak Ann volt. Talán te beteljesítheted álmomat.
- Majd ha fagy, pióca – sziszegte Ann stílusában.
- Ne ellenkezz – tett felé egy lépést, mire Paul, Rose és Emmett támadásba lendült, s mi is csatlakoztunk.
Sajnos a rohadékok könnyedén kitértek támadásaink elől, s ha ez még nem lenne elég, mindegyik irányított egy elemet. Valamiért sokkal erősebbnek bizonyultak nálunk, s képtelenek voltunk a közelükbe jutni. Egyszerűen hihetetlen, hogy itt vagyunk, de még sem tudjuk megölni őket. De Heloise-nak biztosan sikerülne. Vajon miért nem tesz semmit?
Tekintetemmel megkerestem a lányt. Még mindig ugyan ott hevert, ahova Stev hajította, s körülötte egyre több vér volt. Gyorsan hozzá siettem, karomba kaptam, s messzire vittem a csata helyszínétől.
- Nem hittem volna, hogy megsebesülhetsz – tettem le lassan a földre, mire hangosan felszisszent.
- Várható volt, hiszen ez csak egy halandó test – nyöszörögte.
- Nem tudod meggyógyítani magad? – úgy éreztem, menten elsírom magam, szenvedése láttán.
- Talán.
- És egyébként meg, miért nem ölted meg őket, mikor elkezdtek bántalmazni? Miért vártál addig, hogy ne tudj ellenük tenni semmit? – hisztérikusan csengett hangom.
- Azért, mert azt akartam, hogy ti végezzetek velük. Meglehet, hogy az én feladatom lenne, de az nem lenne fair veletek szemben. Ti nektek kell bosszút állnotok érte, azt akarom, hogy ti könnyítsétek meg a másvilági életét.
- De nem bírunk velük. Nézz rájuk – mutattam feléjük. – Erősebbek, sokkal erősebbek, mint azt vártuk. Nincs esélyünk ellenük.
- Ezért vagyunk itt mi – csilingelt egy ismerős, és gyönyörű hang.
A hang irányába kaptam fejemet, és elkerekedett szemem a meglepettségtől.
- Szia Bella. Örülök, hogy ismét találkozunk – mosolygott, s hosszú fekete haja vadult lobogott a szélben.
- Sarah? – nyögtem. – Hogyan… Mit… - dadogtam.
- Azért jöttünk, hogy segítsünk – lépett elő a hatalmas tömegből Seth, mellette Jane-el.
- Előbb rendezzük le őket, utána majd beszélgethetünk – kacsintott rám Sarah.
Bólintottam.
Igaza volt, minél előbb meg kell a patkányokat ölni. Leah felém lépett, se felsegíttet a földről, majd az alakváltók és vérfarkasok átalakultak, s megkezdődött a második támadás.
A lábdobbanások hallatára, a lentiek szemei ránk suhantak, s elképedve nézték a felmentő sereget. Ami tényleg egy sereg volt. Akik a mi oldalunkon álltak, mind őszintén elmosolyodtak, s nagyobb lendülettel kezdtek harcolni. Viszont az ellenség képén korántsem lehetett ilyesféle boldogságot felfedezni, inkább a félelmet, és a feszültséget.
Amint Stev meglátta a feléjük közeledő vámpír királynőt, vagyis Sarah-t, azonnal meghűlt ereiben a vér – ha lehet ilyet mondani egy vámpírra… -, s elakart menekülni, de Paul, Emmett, Jake, Rose és Jasper azonnal az útját állták, s végeztek vele. Érdekes módon elég könnyen ment, annak ellenére, hogy eddig a közelükbe sem tudtunk jutni. Úgy tűnik nagyon megrémült a királynőnk jelenlététől. Végülis nem is csodálom, hiszen ő fajunk, sőt világunk legerősebb teremtménye – leszámítva az Istennőket és Isteneket. – Nem sokkal később Sarah különleges képességeinek, és a magával hozó sok vámpír különleges képességének hála, sikerült mindegyikkel végeznünk. Sarah-ék megjelenése után, egészen hamar lezajlott a harc, s nyugodt szívvel égettük el a maradványokat.
Amint végeztünk Heloise-hoz siettünk. Heloise vagyis Ann teste élettelenül hevert a földön, viszont egyetlen seb sem volt már rajta. Leguggoltam mellé, s magamhoz öleltem.
- Elhagyta Ann testét – állapította meg Emmett.
- Az alku beteljesedett – mondta Edward.
- Ahogy mondod – hallatszódott Heloise hangja.
Oldalra kaptuk fejünket, s a valódi Istennő hosszú fehér ruhában, hófehér hullámos hajjal, és világítóan kék szemekkel figyelt minket, miközben egy fának támaszkodott. Arcán önelégült mosoly terült el. Már el is felejtettem, hogy mennyire gyönyörű nő.
- Hogy sikerült ilyen hamar meggyógyítanod Ann testét? – tartottam még mindig kezeim között.
- Igazából, csak egy csettintésembe került. Ahogy elmentél máris meggyógyítottam – vont vállat.
- Mi? De hát, ha ilyen hamar meggyógyultál, akkor miért nem segítettél nekünk? – vontam össze szemöldököm.
- Már elmondtam – rázta meg fejét. – Azért tettem azt, amit tettem, mert azt akartam, hogy ti álljatok bosszút. A ti kötelességetek volt, s nem az enyém. Ez a feladat csakis rátok várt, azokra, akik szerették Ann-t. S nem arra, aki alkut kötött vele.
- Miért foglalkozol ennyire az érzéseinkkel? – vonta fel szemöldökét Jasper.
- Azért, mert tudom milyen valakit elveszíteni, s mikor láttam, mennyire kötődtök hozzá, még ha csak nem rég ismertétek meg, a régi életemet idézte fel bennem. Eddigi munkám során, vagyis ez a 4000 év alatt sosem szerettem meg valakit annyira, mint Ann-t. Ezért is tettem meg ezt a szeretteiért.
- Értem.
- Na és mi lesz most, hogy véget ért a feladatod? – kérdezte Sarah.
- Átkísérem Ann lelkét a másvilágra – mosolygott.
- Akkor boldog lesz, ugye? Együtt lehet a szüleivel – jelent meg Jake, s a többi alakváltó és vérfarkas, eddig ugyanis magukra kapták ruháikat.
Jake, amint meglátta karomba Ann testét mellém térdelt, Paul-al együtt, s mereven nézték.
- Így van – mosolyában keserűség, de boldogság is volt.
Csak nem megszeretett minket? – gondoltam magamban.
- Ahogy mondod – lesett rám. – Örülök, hogy veletek lehettem, még ha ilyen körülmények között is, de ismét megtaláltam az utamat – értetlen arcunkat látva folytatta. – Abbahagyom munkámat. Nem kötök több alkut, s nem viszem el az emberek lelkét.
- Micsoda? – hüledeztünk.
- Miért? – kérdezte Sarah.
- Mert rájöttem valamire, amire már előbb kellett volna – hatásszünetet tartott. – Csakis akkor lehetek ismét együtt családommal, ha tovább folytatom ezt a tevékenységet, de tudom, hogyha valóban eljutok munkám végére, és találkozok velük, nem lesznek boldogok. Azért nem lesznek, mert mások kárán lehettünk csak együtt. Ezért inkább lemondok róluk, bármily fájdalmas is, s tovább őrzöm őket szívemben. Ez lesz a legjobb mindenkinek. Nem akarok több fájdalmat okozni, s erre csak ez az egyetlen mód.
- Ezt már akkor eldöntötted, mikor hagytad, hogy ők álljanak bosszút helyetted, igaz? – biccentett felénk.
- Igen. Munkám ott elbukott, mert az alku szerint nekem kellett volna beteljesítenem Ann bosszúját, s nem nekik.
- Biztos jól meggondoltad, hogy ezt akarod tenni? – kérdezte Alice.
- Most már nincs más választása – hallatszott egy férfi hang a távolból.
Az ismeretlen felé kaptuk fejünket. Egy magas, fehér hajú és rikítóan zöld szemű férfi közeledett felénk, fehér ruhában, ezzel teljesen beleolvadva a havas tájba. Hihetetlenül tökéletes volt a férfi, még a vámpíroknál is gyönyörűbbek az Istenek és Istennők.
A férfi néhány méterre állt meg tőlünk és egyenes Heloise-ra nézett. Heloise tekintete szomorú volt, de mégis büszke.
- Heloise küldetése elbukott, s nincs visszaút. Innentől megfosztalak munkádtól. De áruld el, miért döntöttél így. Azt ne mond, hogy ezek itt – nézett ránk undorodva. – fontosabbak a családodnál.
- Nem fontosabbak. De nem helyén való az, amit teszek. És tudom, hogy a családom sem örülne ennek – válaszolt nyugodtan.
- Csalódtam benned Heloise. 4000 évig tökéletesen végezted munkádat, és most feladod – komoly volt arca. – Rendben van. Akkor nincs más választásom, mint egy új lányt állítani a helyedbe – oldalra nyújtotta bal kezét, s fejét is elfordította.
Lágy lépteket hallottunk mögüle, s a hó finoman ropogott a kisebb nyomás alatt. Egy lány jelent meg, akin ugyan csak fehér hosszú, régies ruha volt, haja hófehér, és hullámos volt, bőre úgyszintén fehér, szeme pedig csillogó rózsaszín.
- Ez lehetetlen – suttogta Paul.
Nem tudtam miről beszél, majd mikor jobban megfigyeltem én is teljesen lesápadtam.
- Hadd mutassam be az új Holdistennőt – mondta a férfi, s a lány a kezébe csúsztatta törékeny kezét, s megállt mellette –, a gyönyörű Ann-t.
- Micsoda? – képedt el Heloise. – Ezt nem teheted. Neki a családjával kellene lennie – üvöltötte.
- Sajnálom drága, de a sorsáról nem te döntesz, hanem én. Te voltál eddig a legjobb Holdistennő, de érzem, hogy Ann még nálad is nagyszerűbb lesz. De kérlek, ne lepődj meg ennyire. Hiszen mégis mit hittél? Te kilépsz és akkor minden rendben lesz? Á-á. Nem úgy mennek a dolgok.
- Ann – nyögte Jake.
Az említett nem nézett felénk, csakis Heloise-ra koncentrált. Arca kifejezéstelen volt, szinte alig lehet ráismerni.
- Mostantól nem vagy Istennő. Elveszem ezt a titulust – csettintett egyet, s Heloise-nak abban a pillanatban teste megváltozott.
Hosszú, fehér, hullámos haja, fekete lett, szeme már nem volt világítóan kék, s hófehér bőre is kissé színesebb lett, de még így is fehér volt. Ruhája viszont ugyan az maradt.
- Már hiányzott a régi külsőd, nem igaz?
Ez lenne a valódi alakja? Még így is nagyon csodálatos nő volt, persze Istennőként még gyönyörűbb volt.
- Kérlek, hagyd békén Ann-t. Válassz inkább mást – könyörgött.
- És mégis kit? Ann a legmegfelelőbb. És miért tegyek kedved szerint, ha csalódást okoztál nekem?
- Kérlek. Nem akarom, hogy több szenvedés érje ezt a családot és a lányt.
- Hmm… Lássuk csak. Van egy ajánlatom. Mit szólsz ahhoz, ha elengedem a lányt, de csak akkor, ha visszatérsz és te leszel ismét a Holdistennője?
Heloise teljesen ledermedt az alkutól, mint ahogy mi is.
Még csak most szabadult meg ettől a szörnyűségtől, és máris visszarángatják?
- Nos, mit felelsz? Áll az alku, vagy nem? Jól gondold meg. Ja és még van valami, ami talán segít a döntésedben – kis szünetet tartott. – Ha most ezt az ajánlatot elfogadod, akkor pontosan 1000 év múlva a családoddal lehetsz, viszont ha nem áll az alku, akkor most rögtön élhetsz velük a másvilágon.
- Micsoda? – nyögte az összes jelenlévő, Heloise-sal egyetemben.
- Válassz.
Heloise-on látszott, hogy nagyon őrlődik, s nem tudja, mit tegyen. Válassza az azonnali boldogságot, vagy inkább nekünk és Ann-nek tegyen jót? Hogy állíthatja ilyen választás elé? Szívtelen vadállat.
Hosszú percek után a lány felemelte fejét, először ránk, majd Ann-re, s végül a férfira nézett.
- Rendben van. Áll az alku.
- És melyik része?
- További 1000 évig szolgállak, s te cserében elengeded Ann-t, én pedig utána együtt lehetek a családommal.
Válasza teljesen meglepett, nem hittem volna, hogy a mi érdekünket előbbre tartja, mint a sajátját.
- Heloise, mit művelsz? – suttogtuk szinte kórusban, beleértve Paul-t is.
Úgy tűnik mégis csak törődik vele.
- Biztos vagy benne? Ezekért a senkikért vársz még olyan hosszú időt?
- Ők nem senkik. Ugyan olyanok, mint mi. És egyébként is, mit számít már az az 1000 év? 4000 éve várok, s most már legalább tudom, mikor lesz vége. S nem csak én leszek boldog, de ők is.
- Még egyszer megkérdezem. Biztos vagy benne, hogy így döntesz?
- Biztos.
- Rendben van. Akkor itt és most kijelentem, hogy munkád ezennel véget ért.
- Hogy? – értetlenkedett.
- Heloise. Helosim – mosolygott a férfi.
- Helosim? – kerekedett el szeme. – Így csak a férjem szólított – suttogta.
Az Isten csettintett egyet, s saját külseje azonnal megváltozott. Fehér haja barna lett, rikítóan zöld szeme, már emberi volt, s bőre normális színt vett fel.
- Sigismund? – könnyesedett Heloise szeme, majd már csutakokban folyt le arcán, s cseppent a hóra. – Tényleg te vagy az?
A férfi megindult a lány felé, s amint hozzáért, megérintette arcánál és derekánál, majd szenvedélyesen mégis lágyan megcsókolta. Amint eltávolodtak Heloise még mindig nem akarta elhinni, amit lát.
- Mégis, hogy lehetséges? Mindvégig te voltál az?
- Igen. Sajnálom, de nekem ez volt a feladatom, mint neked az, hogy lelkeket hozz. Míg te voltál a Holdistennő, addig én voltam a Napisten. Az én feladatom volt az, hogy kivárjam, míg rá nem jössz arra, hogy mi a helyes. És most eljött az idő. Feláldoztad magadat azért, hogy mások boldogok lehessenek. S mindvégig csak ennyire volt szükséged ahhoz, hogy újból egy család lehessünk – simogatta a lány arcát.
- Ugye nem csak álmodok? – szorította férje fehér ruháját.
- Nem, nem álmodsz. És mostantól együtt leszünk. Már nem vagyunk Istenek, csupán csak lelkek, akit továbbléphetnek.
Heloise nem tudott erre mit mondani, inkább Sigismund nyakába ugrott, s csókolta, ahol csak érte.
Nagyon romantikus, és könnyfakasztó pillanat volt. Egy pillanatra még Ann-ről is megfeledkeztem, de mielőtt még megszólalhattam volna, Paul felállt.
- És mi lesz Ann-el?
A boldog házaspár elvált egymástól, s Heloise, férjére pillantott a válaszra várva.
- Ann tovább léphet, s családjával lehet. Nem kell Holdistennőnek lennie, azt csak azért kellett mondanom, hogy megtudjam, mit válaszol Helosim.
- Akkor boldog lesz?
- Sosem lehet tudni mire vágyik. Lehet arra, hogy velük legyen, de lehet arra, hogy veletek. Nem tudhatom, hogy boldog lesz e – rázta fejét sajnálkozva.
- Miért nem kérdezzük meg tőle? Hiszen itt á… - mutatott Emmett Ann hűlt helyére. – Hiszen az előbb még ott volt.
- De mivel küldetésem véget ért, azonnal tovább lépett.
Mindenki elszomorodott, még Sarah-ék is.
- Sajnálom, hogy így ért véget, de most már békében eltemethetitek. Nekünk viszont mennünk kell. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam – szegezte le tekintetét.
- Nem te tehetsz róla – szorította meg kezét Heloise. – Én is nagyon sajnálok mindent. Remélem, hogy boldogan fogtok élni a hátralévő életetekben.
- Reméljük ti is – mosolyogtam rájuk erőtlenül.
Egy pillanatig még álltak, s minket néztek, majd egyre halványabbak lettek, s már csak csillogást lehetett látni helyükön. Eltűntek. Most már boldogok lesznek, s remélem, hogy Ann is.
Ann élettelen testére pillantottam, s magamhoz öleltem.
Egy percig néma csendben álltunk, így tisztelegve Ann előtt, majd Edward törte meg a csendet.
- Egyébként, hogy kerültök ide? – nézett Sarah-ra.
- Mikor Carlisle felhívott és egy fehérhajú lányról kezdett kérdezősködni, akkor aggódni kezdtem, s mindenhol, ahol csak tudtam utánanéztem.
- És minket is befogott a keresgélésbe – szakította félbe Seth.
- Igen, mert több szem, többet lát – vigyorgott rá. – Na, szóval és rátaláltam pár dologra, majd miután tudomást szereztem arról az öt nyomorultról és a tervükről, akkor nem kicsit bedühödtem. Majd Rain-nek – mutatott egy alacsony vörös hajú srácra – látomása volt arról, hogy legyőznek titeket és riadóztattam a népet – mutatott körbe. – Most pedig itt vagyunk.
- Köszönjük – hálálkodott Alice.
- Ugyan, szóra sem érdemes. Ti is velem voltatok, mikor szükségem volt rátok, s egyébként is egy család vagyunk. Számíthatunk egymásra.
- Így van – vigyorgott.
- Talán jobb lesz, ha visszavisszük Forks-ba – szólalt meg Jake, Ann kezét fogva.
- Igen – mondtam, majd óvatosan Jake kezébe helyeztem.
~°~
La Push-ban a tengerparton álltunk mindnyájan, s kémleltük a vadul verdeső hullámokat. Ann még mindig Jake kezei közt hevert majd letette a homokba, s figyeltük, ahogy a szél játékosan megtáncoltatja barna haját. Arca békés volt, de mégis mintha türelmetlen is lenne. Lehet, hogy csak káprázik a szemem? Nem tudom.
Csendben álltunk, de nem tudom mire vártunk, csak úgy éreztük ide kell jönnünk mielőtt még eltemetnénk. Egyesével lassan testéhez mentünk, s egy puszival és néhány szép szóval elköszöntünk tőle, még azok is, akik nem ismerték. Néhányan, akik nem vámpírok voltak, könnyet hullajtottak étre. Bár csak én is sírni tudnék.
Mikor Paul-ra került a sor, azonnal letérdelt mellé, s azt suttogta:
- Bárcsak velem maradtál volna – megérintette Ann arcát, s egy lágy puszit nyomott rá, majd felállt s elindult az erdő fele, de közben éreztem, hogy sós könnyeket hullajt.
- Hova-hova? – kérdezte egy ismerős hang.
Arra fordultunk merre Paul távozni készült, s vele szemben megpillantottuk Heloise-t, Sigismund-ot, és egy kislányt. Bizonyára ő lehetett a gyermekük. Milyen helyes.
- Mit kerestek itt? – kérdezte Paul.
- Még van egy utolsó feladatunk – mosolygott Heloise.
- És mi lenne az? – méregette.
- Hova tűnt Ann teste? – sikított fel Alice.
Azonnal a földre pillantottunk, s valóban nem volt ott. Fejünk ide-oda cikázott hátha meglátjuk, de semmi. Mi a fene történt? Mégis hol van?
Paul is azonnal reagált és kétségbeesetten keresni kezdte. Majd egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy Paul a viharos vízbe veti magát, s megszállottan úszik egyre beljebb. Amint elérte célpontját lebukott a víz alá, majd egy feszült pillanat után, ismét a felszínen volt, de nem egyedül. Ann-t tartotta a karjaiban. Amint a víz tetejére értek, a víz elcsendesedett, már csak lágyan ringatózott, s Ann-t és Paul-t egy hatalmas vakító kék fénysugár ölelte körül. Pont ugyan olyan volt, mint mikor Ann meghalt, és Heloise a testébe szállt.
Hatalmas léptekkel jött ki a vízből, karjaiban a csuromvizes lánnyal, majd miután megállt, Ann teste kezdte felszívni a kékséget, s teljesen eltűnt benne. Lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy mi fog következni, majd megtörtént a csoda. Szívdobogást hallottam, s hogy vér fut Ann ereiben. Teste színesedni kezdett, s mintha ujjai is megmozdultak volna. Mereven álltunk helyünkön, s úgy néztünk rájuk. Ann lassan kinyitotta szemeit, s ahogy meglátta Paul meglepett, elkínzott és boldog arcát, elmosolyodott.
- Miért vágsz ilyen képet?
- Ann? Tényleg te vagy az? – suttogta.
- Igen, én – suttogta vissza.
Valóban ő volt az. Ez a hangsúly és szóhasználat, na és modor. Biztosan ő az, senki más nem lehet.
- Nos, ő volt az utolsó feladatunk – törte meg a csendet Heloise.
- Ann ismét életben van, mivel szerelemes, s a szerelem mindennél nagyobb erővel bír. De az, hogy visszatért az életbe legfőképpen neked köszönhető Paul – mosolygott Sigismund.
- Nekem? De miért? – lepődött meg.
- Azért mert, könnyeket hullajtottál értem – szólalt meg a még mindig karjaiban heverő Ann.
- Ha nem tetted volna, Ann soha többet nem tért volna vissza, s te egyedül és magányosan haltál volna meg. De mivel mindenki előtt hullajtottál könnyeket, ezért a szerelmed megerősödött, s teljessé vált. Mint Sigimund is mondta, a szerelem a világon olyan erős, mellyel még az Istenek sem vetélkedhetnek.
- A szerelem minden baj megoldója – tette hozzá Sarah.
- De még mennyire – csicseregte Alice.
Paul még mindig alig hitt szemének, képtelen volt levenni tekintetét róla. De Ann-nek sikerült bebizonyítani, hogy nem káprázik a szeme. Paul nyakába karolt s felhúzta magát, hogy arcuk egy szintben legyen, s egy szerelmes csókot lehelt ajkára. Paul teste először megfeszült, majd teljesen ellágyult, a miután szétváltak, édesen elvigyorodtak és újból csókolni kezdték egymást.
Boldogan egymásra pillantgattunk a jelenlévőkkel, majd egy köszönöm és hálás pillantást vetettem Heloise-ra és családjára, akik nem sokkal később eltűntek, s tovább éltek boldogan, mint ahogy mi is. Edward-dal elmentünk Renesmee-ért, közöltük apuékkal a jó hírt, s hazavittük kicsi lányunkat. Sarah-ék visszatértek otthonukba, de előtte elmondta még, hogy terhes egy kislánnyal, majd később még született neki és Tom-nak két kisfiúk és még egy kislányuk. Úgy tűnik Sarah örökölte édesanyja képességét. Jane sajnos nem volt ilyen szerencsés, de boldog volt Seth-el. Leah és Jack is boldogan éltek, sajnos nekik sem született gyermekük, de mindezek ellenére hihetetlen boldog életet éltek. Kathrine és Alex a két vérfarkas továbbra is a vérfarkasok vezetői voltak, s öt gyermekük után, tovább jöttek világra a kis vérfarkasok. Miután Renesmee elég idős lett, Jake feleségül vette, s nekik is lettek csemetéik, vagyis unokáim. Az alakváltók lassan mind találkozott bevésődésükkel, s szerelemben éltek mindvégig. És legvégül Ann és Paul. Az ő szerelmük volt az, melyet mindenki irigyelt, Edward-ot és engem is beleértve. Sosem láttam még olyan párt, mint ők. Boldogok voltak, szerelmesek, s minden idejüket egymásnak szentelték, s néhány év múltán három gyerekük született, majd örökké boldogan éltek.
Sok fájdalmas dolog történt velünk egész életünkben, de az ilyen pillanatok azok, amelyek örökre megváltoztatják életünket. A szerelmet sosem lehet alábecsülni, mert a szerelem, mindörökké fennmarad, s nem tűnik el. Ez egy olyan szó és érzés melyet, ha valaki megtapasztal, sosem felejt el. A szerelemért élünk, és a szerelem értünk él.
