Díj!

Köszönöm szépen Szaszának ezt a csodálatos díjat. Nagyon aranyos tőled. :) Imádom a történeteidet, a Csábító éj-t és az Ikerlányok-at is, amit Detty-vel közösen írsz!:) Tudom, h van még egy a Csábító alkonyat, azt még nem kezdtem el olvasni, de hamarosan annak is neki állok!:D Biztos vagyok benne, h az is nagyon jó lesz. No meg itt van még legújabb történeted a Dead heart, aminek még csak a bevezetője került fel blogodra. Remélem hamar fent lesz az első feji, már várom!:) Küldeném::)

• Szaszának, a Csábító éj című történetéhez!
• Detty-nek és Szaszának, az Ikerlányok című történetéhez!
• Detty-nek, a Szürkület című történetéhez!
• Tintin-nek, a T.E.S. című történetéhez! Igaz, h ő csak lefordítja ezt a történetet, amit egy másik illető írt, de attól még megérdemli a díjat, mert lehetővé teszi, h mi is elolvassuk, ezt a nagyszerű írást!
• Dreamworks-nek, a Meet The Gossips című történetéhez!
• Musafan-nak, az If we die, we die together... című történetéhez!
• Bee-nek, a Fontosabb, mint hittem című történetéhez!
• És végül még küldeném ElisaJ-nak, a Túlvilág lovasa című történetéhez!

Díj!

Köszönöm szépen Detty-nek a legújabb díjat, amely hihetetlen boldogsággal tölt el, amiért rám is gondolt!:) Detty te egy nagyszerű író vagy! Imádom történeteidet mivel azok fordulatokkal, meglepetésekkel és romantikával teliek. És ezek mellett nagyon kedves és aranyos lány vagy!:) Szóval Köszönöm még egyszer!:) Küldeném:

• Szaszának, a Csábító éj című történetéhez!
• Detty-nek és Szaszának, az Ikerlányok című történetéhez!
• Tintin-nek, a T.E.S. című történetéhez! Igaz, h ő csak lefordítja ezt a történetet, amit egy másik illető írt, de attól még megérdemli a díjat, mert lehetővé teszi, h mi is elolvassuk, ezt a nagyszerű írást!
• Dreamworks-nek, a Meet The Gossips című történetéhez!
• Musafan-nak, az If we die, we die together... című történetéhez!
• És végül küldeném még Bee-nek, a Fontosabb, mint hittem című történetéhez!

Dawn - Virradat 2: Full Moon - Telihold - nyolcadik fejezet

8. MEGDÖBBENTŐ TERVEK

Ann:

Az ágyban feküdve, néztem a gyönyörűen tiszta, felhőtlen eget. Mindig is szerettem nézni a csillagokkal borított sötétséget. Vadul cikázott szemem, egyik fényes pontról a másikra, míg nem végül a félholdon állapodott meg tekintetem.

„Hamarosan ismét telihold lesz.” – állapítottam meg. Akkor majd legalább beszélhetek Heloise-al, hogy mi a franc történt, és miért nem volt képes a segítségemre sietni. Hiszen az volt az alku és ő mégis cserbenhagyott. De miért?

- Min gondolkozol? – vizslatta arcomat Jake.

- Semmin. – mosolyogtam. – Fáradt vagyok. Jobb, ha alszom egy keveset.

- Jól van. – puszilta meg homlokom. – Itt leszek melletted.

- Rendben. Köszönöm.

Bólintott.

Néhány percen belül mind a ketten az álmok ösvényére léptünk, miközben egy pillanatra sem engedte el kezemet. Álmomban arra a napra emlékeztem vissza, amikor Stev rám talált itt Forks-ban.

Charlie-ék házában voltam, és a konyhában főztem, mert megakartam lepni őt és Sue-t. Nagyon hálás voltam és vagyok is, hogy befogadtak, ezért kedvességüket megakartam hálálni valahogy. Éppen kedvenc csokis tortájukat sütöttem, amikor valaki csöngetett. Most, hogy ennyi teliholdat éltem meg, és Heloise akkor mindig átvette felettem az irányítást, sokkal jobban éreztem magam. Bátrabbnak. Minél többször veszi át az uralmat felettem, annál jobban hasonlítok régi önmagamhoz. Ezek miatt már cseppet sem féltem az idegenektől, így boldogan mentem kinyitni az ajtót, annak ellenére, hogy egyedül vagyok.

Sajnos, miután ajtót nyitottam rögtön meg is bántam. Amint megláttam a küszöbön álló alakot, képtelen voltam mozdulni. Rezzenetlen testtel álltam és bámultam a vörösen izzó szemeket, melyek tetőtől-talpig végigmértek.

- Ann. Nahát. Jól nézel ki. – szólalt meg csábosan. – Nagyon hiányoztál. – egy pillanatig csendben figyelt várva, hogy mondjak valamit, de egy sóhaj után végül folytatta. – Mi van, be sem hívsz? – lépett felém, amitől dermettségem elmúlt.

Hátraugrottam, hogy rácsapjam az ajtót és utána hátul kiszökjek. De miközben az ajtó csukódott az hírtelen berobbant, akkora erővel, hogy a falnak repített, mellyen egy képkeret állt. Mikor becsapódtam hallottam és éreztem, amint eltörik néhány bordám. Zihálva a földre estem, és éreztem a hátamba fúródó szilánkokat, üvegdarabokat, majd azt, hogy a vér végig csurog az egész hátamon.

- Mit akarsz? – köptem ki egy kis vért fuldoklásom közepette.

- Téged édesem. – közelített felém.

- Heloise. Kérlek, gyere. – könyörögtem, de nem jelent meg.

Ezt még kétszer-háromszor eljátszottam, de semmi. Nem jött, pedig megígérte.

- Ki az a Heloise? Csak nem az egyik vámpírbarátod? Vagy talán valamelyik farkas? Bár ez a név túl előkelő azoknak a bolhásoknak. – vigyorgott.

Erre az utolsó szavára, annyira bedühödtem, hogy amilyen gyorsan csak tudtam, felálltam és nekirontottam.

- Hogy merészeled? – üvöltöttem támadásom közepette.

Ő azonban, természetesen gyorsabb volt és torkon ragadott. Annyira közel hajolt arcomhoz, hogy csak pár centi választott el minket, majd azt suttogta.

- Biztos, hogy így akarsz velem beszélni?

- Az egy dolog, ha engem bántalmazol, de a barátaimat szádra ne merd venni, te utolsó rohadék. – köptem az utolsó szavakat.

- Ejnye Ann. Ez nem volt szép. – szabad kezével megfogta vállamat és megszorította.

Fájdalmamban felüvöltöttem, s próbáltam ellökni magamtól, sikertelenül.

Gyorsan karjai közé kapott, ami igencsak fájdalmas volt, tekintve törött csontjaimat, és felvitt a szobámba. Az ágyamra helyezett, majd miközben fölém tornyosult sikerült még több csontomat eltörnie, mire én fájdalmasan felsikoltottam, s még a könnyeim is kicsordultak.

- Gyönyörű vagy.

- Menj a pokolba. – ziháltam.

Elvigyorodott.

- Imádom, hogy ilyen vagy. – simított végig arcomon. – Az eddigi barátnőim, mind könyörögtek, hogy hagyjam őket, majd a végén már arra kértek, hogy végezzek velük. Tudod egy vámpír csemetét, nem valami kellemes a szíved alatt hordani.

- Hogy mi? – akadt el lélegzetem.

- Szerinted mégis miért feküdtem le veled? Az élvezet kedvéért? – húzta féloldalas mosolyra ajkait. – Hát, végül is, ez is közre játszott, de nem ez volt a fő ok. Mikor vámpír lettem egyszer közösültem egy emberrel és az terhes lett. Néhány nap alatt megszületett a kicsi, de a lány meghalt. Ekkor elterveztem, hogy egy családot alapítok, mellyel átveszem az uralmat a királyi család felett. Már négy gyermekem született. Te is ismered őket.

- A haverjaid. – emlékeztem vissza.

- Így van. Csak fiaim születtek eddig, de már kellene egy lány is. Tudod a nő nemű vámpírok különlegesebbek, mint a férfiak. Ezért nagyon vágyom egyre. Mikor találkoztam veled, akkor éreztem, hogy te leszel az, aki megajándékoz, majd egy kislánnyal. De sajnos, mint látjuk, nem estél teherbe. Ami kissé furcsa, de hát előfordul az ilyen. Szóval most azért vagyok itt, hogy…

- Befejezd, amit elkezdtél. – fejeztem be mondatát.

- De van egy jó hírem is.

- És pedig? – kérdeztem gúnyosan.

- Miután megszületett a baba, vámpírrá teszlek. – meglepődöttség terült el arcomon. – Még soha senki iránt nem éreztem olyat, mint irántad. Te vagy a legszebb lány, akivel valaha is találkoztam. És mindemellett nagyszájú, de mégis kedves vagy. Talán inkább az utóbbiak miatt raboltad el a szívemet. – „Ez meg miről beszél?” – Szeretlek Ann. – vallotta be érzéseit.

- Ezt nem hiszem el. Hiszen megerőszakoltál. Hogy merészeled azt mondani, hogy szeretsz? Neked ezt jelenti a szeretet? És milyen szíved? Nincs neked olyan. Biztosan van ott valami, de az fekete és rohadt. Nincs benned semmi szeretet. Te csak egy undorító rohadék vagy, aki azt hiszi, hogy mindent megtehet. De hidd el, hamarosan a pokolban fogsz sorvadni. – üvöltöttem, a dühtől alig kapva levegőt. – Ha ezeket jelenti számodra a szerelem, és azt hogy hagytad, hogy megerőszakoljanak a fiaid, akkor te beteg vagy. Számomra te csak egy szörny vagy.

Pofon csapásként érte kirohanásom.

Megremegett a szeme, és arca kissé eltorzult a fájdalomtól.

- Sajnálom. Hidd el. – mondta őszintén.

- Mi?

Nem nézett a szemembe és úgy folytatta.

- Nem akartalak bántani és most sem. De ha a közelemben vagy, egyszerűen képtelen vagyok visszafogni az erőmet. Kibújik belőlem a szörny és ragadozóvá válok. És a véred… - ráncolta homlokát. – Mióta megérkeztem a házhoz, azóta nem vettem levegőt. Félek, ha megérzem véred illatát, még ennél is több kárt teszek benned. És megöllek. Komolyan mondtam, hogy szeretlek. Az első pillanattól kezdve, ahogy megjelentél a suli parkolójában, máris beléd szerettem. – emlékezett vissza, s végre a szemembe nézett. Mélyen egymásba olvadt tekintetünk. – Egy fekete mini szoknya és úgy szintén fekete felső volt rajtad. Ezekkel és hosszú fekete hajaddal tisztára olyan voltál, mint egy rock-ker, aki csak a bajban ismert. De te mást voltál és vagy is, mint a legtöbb ember. Nem tudom, hogy milyen szempontból, de nagyon különleges vagy.

Ugyan ezt mondta Heloise is. Vajon mit jelenthet ez? Miért lennék én különleges?

- Ha valóban szeretsz. Akkor miért erőszakoltál meg? És miért engedted a fiaidnak is? – kezdtem nyugodni.

Nem tudom, miért, de nagy hatással vannak rám szavai és még ezen kívül feltámadt bennem az iránta érzett szerelem is.

- Már mondtam. Ha a közeledben vagyok, nem tudom magam kontrolálni. És a fiaim… - sóhajtott. – Mivel félvérek, ezért erősebbek nálam, és ha ellenszegültem volna, akkor végeztek volna velem, annak ellenére, hogy az apjuk vagyok. Az illatod, túlságosan is csábító. Főleg nekem, és persze a fiaimnak is mivel a génjeimet örökölték. És elhiheted… Szörnyű volt látni, hogy mit tesznek veled. – fejezte be bűnbánó fejjel.

- Képzeld, valahogy nem tudlak sajnálni. – szavaimból tapintani lehetett a gúnyt. – Ha a helyedben lettem volna, egy addig nem mentem volna a közeledbe, míg nem tudom kontrolálni magam. És kettő, inkább meghaltam volna, mint hogy a szerelmemet bántsák. Látod? Ez a különbség a valódi szeretet és a te hamis szereteted között. Sosem fogom kihordani a gyerekedet, és sosem leszek a tiéd. Inkább meghalok, mint hogy a jövőben közöm legyen hozzád. - meglehet, hogy szerelmes vagyok belé, de azok után, amit tett, nem tudok megbocsátani. - És azt hiszed, hogy ha vámpírrá is tennél, a múltban történtek után, veled maradnék? Nagyon tévedsz. Ha átváltoztatsz, akkor esküszöm, hogy az lesz az első dolgom, hogy megöllek. Utána pedig jönnek a fattyaid. És egyet biztosan állíthatok. Élvezni fogom azt, mikor végzek veletek. – húzódott ajkam gonosz mosolyra.

Még sohasem beszéltem így… Kihozta belőlem a belső démonjaimat. De meg kell, hogy mondjam, élvezem. Ez az arc, amit vág… Mindent megért.

- Csak a düh és a félelem beszél belőled. – rázta meg fejét, hitegetve magát.

- Hogy te mekkora barom vagy. – köptem az arcába.

Egyik kezével eleresztett, és letörölte félig véres nyálamat képéről, majd dühös arccal ráhelyezte kezét a még érintetlen vállamra és megszorította.

Az ismerős fájdalmas érzés ismét elborította testemet, s csontom törését, sülsüketítő sikolyom követte.

Szemeibe ismét visszatért a bánat és lemászott rólam, majd néhány lépést hátrált.

- Sajnálom. – remegett szeme a feltörő sírástól.

Egyszerűen képtelen voltam megszólalni, annyira fájt már mindenem. Szemeimet csak néhány másodpercenként nyitottam ki, de akkor is muszáj volt visszacsuknom, mert forgott velem a világ.

Túl sok vért vesztettem… Hamarosan elvesztem eszméletemet, ha nem kerülök gyorsan kórházba.

Kézfejemen egy hideg kezet éreztem, és mikor kinyitottam szememet, Stev állt előttem.

- Ann… - csak egyszer mondta ki nevemet, de az vagy százszor vízhangzott fejemben, s őt is homályosan láttam.

- Ann. – üvöltötte egy női hang, feltörve szobám ajtaját.

Stev azonnal elrugaszkodott ágyamtól és a lánnyal egymásnak támadtak. De vajon ki lehet az? Csak egy homályos foltot látok. Túl messze van. A másik személy, Stev, kinek jól kivehető volt még így is alakja, leszorította a földre az ismeretlen lányt. Éppen végezni készült vele, mikor megeröltetve hangszálaimat, megszólaltam. Igaz nekem csak suttogás volt, de ő biztosan jól hallotta.

- K… Kérle… Kérlek… hagy… d… b… békén. N… Ne… öld… m… eg. – próbáltam beszédem közben lélegezni, de képtelen voltam.

Ezek után már csak annyit láttam, Stev engedelmeskedett kérésemnek és az ablakhoz ugrott, sértetlenül hagyva a lányt.

- Gyógyulj meg, és utána folytatjuk szerelmem. – búcsúzott el.

Amint elhagyta a házat, a lány hozzám sietett, így látva, hogy ki is volt megmentőm.

- Ro… Rose.

- Csss. Ne beszélj. – mondta fájdalommal a hangjában.

Óvatosan karjai közé fogott, majd már csak arra emlékszem, hogy itt a kórházban tértem magamhoz.

Most már sokkal jobban érzem magam, mint akkor. Elvesztett véremet pótolták, és a csontjaim is kezdtek rendbe jönni, de persze nem gyógyul túl gyorsan. Szóval, ha mozgolódok az még fáj. De inkább ez a fájdalom legyen, mint hogy az, amit akkor éreztem.

Lassan kinyitottam szememet, felébredve álmomból, s csodálkozva láttam, már reggel van. Egyik kezemmel megdörzsöltem csipás szemeimet, majd mikor már látásomnak nem állta útját semmi, a mellettem heverő Jake-re pillantottam, aki még mindig édesen aludt, és közben fogta kezemet. Igaza volt Paul-nak. Jake és a többiek ők mind a családom. És mivel már csak ők léteznek számomra, nincs más választásom. Megkell védenem őket és ezt csak egyféleképpen tehetem meg. – néztem Jake-re határozottan, majd végül elmosolyodtam. – Igen. Ezt kell tennem.

Bella:

- Nah, megtudtatok valamit? – kérdeztem kissé már idegesen.

Sóhaj hallatszott a telefon másik oldaláról.

- Igen. Eléggé bonyolult és jobb, ha élőben beszéljük meg. – szólalt meg végre szerelmem. – Holnapra már otthon leszünk. Majd a kórháznál találkozunk.

- Rendben. – egyeztem bele nehézkesen. - Siessetek.

- Sietünk. Szeretlek.

- Szeretlek.

Amint kinyomtam a telefont, már fordultam is a mögöttem álló családom felé.

- Hallottátok?

Bólintottak.

- Nem tudom, hogy mi folyik itt. Mit akarhat ennyire Ann-től, de ki kell derítenünk. – fonta össze karjait Carlisle. – Bella. Próbáld rávenni, hogy mondjon el mindent. Tudom, hogy valami fontosat eltitkol. Az ő biztonságáról van szó, úgyhogy derítsd ki.

- Megyek.

- Mi pedig nem tehetünk mást, mint hogy továbbra is nyitva tartjuk szemünket.

Carlisle, Renesmee és én bementünk az épületbe, míg a többiek közül van, akik Ann kórházi szobájánál őrködtek, míg mások járőröztek.

Amint beléptünk Carlisle máris betegei felé ment, mi pedig Ann-hez. Halkan kopogtam az ajtón, majd Jake férfias hangja szólalt meg.

- Gyertek.

Benyitottunk, s az ágy felé vettük az irányt.

- Szia. – köszöntem lágyan, elgyengült barátnőmre nézve.

- Sziasztok. – köszönt vissza, jókedvűen. – Na hát Nessie. Csak néhány napig nem látlak, és úgy megnősz, hogy rád sem ismerek.

- Tényleg? – csillant fel kislányom szeme.

- Bizony ám.

- Nézd, nézd. Ezt tegnap vettem Alice-el. – mutatott vidáman új türkiz ruhácskájára.

- Váóóó. Ez gyönyörű. Nagyon szép vagy benne.

- Köszönöm.

Vajon csak Renesmee miatt viselkedik így? Vagy valóban jókedve van?

Jake-re pillantottam, aki azonnal felénk lépett. Karjait széttárta, és hagyta, hogy Renesmee átmásszon mellkasára.

- Mit szólnál, ha elmennénk enni? – ajánlotta Jake.

- Oké. Már nagyon éhes vagyok.

Lassan kisétáltak a szobából. Míg mentek a folyosón végig hallottam Jake lépteit, majd mikor már kezdett halkulni, megszólaltam.

- Ann. Mond el, hogy mit titkolsz. Tudom, hogy tudod, mit akar tőled Stev, és te most szépen elmondod, mielőtt még bárkinek is baja esne. Megvédünk téged, de ez csak akkor lehetséges, ha mindent elmondasz. – kezdtem bele köntörfalazás nélkül, farkasszemet nézve barátnőmmel.

- Jól van. - adta meg magát.

Alec Dark és Daisy Browling története

Mivel sokan szavaztatok, úgy, hogy érdekel titeket Alec és Daisy története, ezért itt van! Remélem, hogy tetszeni fog!:)

Alec Dark és Daisy Browling története

- Csodálatos az éj. – mondtam ki e szavakat szinte hang nélkül.

Miközben a kastély tetején pihentettem testem, órákon keresztül vizslattam a több millió csillagot, amely beborította az eget és körülölelte a hatalmas holdat, eme szokatlanul világos éjszakán. Minden egyes éjszaka, ha fúj, ha esik, itt vagyok. Csak nézem a tiszta, vagy felhős, vagy villámlós eget. Kíváncsiak vagytok, hogy miért? Azért mert, ha felnézek akkor a családomat látom, amilyen régen volt. Boldogok voltunk. Mindannyian nevetgéltünk és játszottunk, nem félve semmitől. Az ilyen napokon, mint a mai, látom magunkat a legtisztábban. Bárcsak minden olyan lenne, mint régen. Akkoriban minden olyan volt, mintha a mennyországban éltünk volna, most viszont a pokol kellős közepén. Elvesztettem a családomat, és csak ikertestvérem maradt nekem.

- Vihar közeleg. – szólaltam meg határozottan.

- Így van. Az ég túlságosan is tiszta. Sehol sem látni felhőket. – jelent meg az említett.

Mosolyogva felültem és felé fordultam.

- Aro beszélni akar velünk. – ő is ugyancsak mosolygott.

- Akkor menjünk. – hirtelen mellette termettem és megfogtam a kezét.

Kézen fogva, mint mindig a nagyterembe mentünk, ahol a három bölcs vámpír tartózkodott.

- Á, gyermekeim, végre itt vagytok. – tárta szét karjait Aro.

- Nos, miért hivattál minket? – kérdeztem kissé savanyú arccal.

Mióta apám ezek a vének közé dugott minket, azóta gyűlölöm ezt a férget. Tudom jól, hogy a családom ellen szervezkedik, és apám ezért is küldött minket a Volturi-ba. Szemmel kell tartanunk őt és persze Caius-t. A harmadik vén Marcus-t, azért nem említem, mivel ő más, mint ez a kettő. Nem a saját céljai vezérlik, hanem a fajtájáé. Benne mindig is megbíztam, mivel ő bármi is történjék, betartja a szabályokat, és nem keres kibúvókat, mint a Talpnyaló és a Kígyó.

Már elég régóta itt vagyok ahhoz, hogy tudjam, mikor készül valamire Aro. Húgom sajnos bedőlt a vén kedvességének és törődésének, de én nem. Engem nem tud behálózni, bárhogy is igyekezzen.

- Jane, neked apádhoz, Dark-hoz kell menned. Nem mondta, hogy miért. Neked pedig Alec, Kaliforniába kell menned. Néhány vámpír hadsereget akar teremteni. Végezz velük.

- Álljunk meg egy percre. Azt mondod, a húgom és én külön megyünk? – ráncoltam szemöldököm.

- Így van. Apátok kérése volt. Azt akarja, töltsetek egy kis időt külön egymástól.

- Na de mi mindig együtt vagyunk. – szorította meg kezemet Jane.

Mélyet sóhajtottam, majd felé fordultam.

- Apánk parancsa. Meg kell tennünk.

Szomorúan bólintott.

- Hamarosan találkozunk. Addig is vigyázz magadra.

- Rendben. Te is Alec. – megöleltük egymást.

Hátat fordítottam és elhagytam Volterát.

A legközelebbi városba mentem, majd felszálltam az első Amerikába tartó repülőre. Kétszer is át kellett szállnom, ahhoz hogy végre Kaliforniába érhessek. Sosem szerettem repülni, nem tudom, miért, de mindig is feszengtem, ha így kellett eljutnom valahova, ami sajnos elég sűrűn fordult elő.

Míg a hosszú út tartott, elég időm volt gondolkodni az életemen. Ha jobban belegondolok, egy szóval is meg tudom fogalmazni az életemet. „Szar”. Ez a megfelelő szó.

Mikor még csak 13 éves voltam, külsőre pedig négy, édesanyám Elizabeth meghalt. Ha minden igaz, akkor legidősebb nővérem Sarah ölte meg, de én egyszerűen képtelen vagyok ezt elhinni. Igaz, hogy vannak emlékeim azokról a szörnyű pillanatokról, de akkor sem. Nem tett volna ilyet. Ő nem. Apám is, mint ahogy a többi vén is, meg volt győződve afelől, hogy Sarah volt, ezért Jane és én is kezdtük elhinni. De mélyen belül, mindig is úgy hittem, más volt, és ez csak egy átverés. De hogy akkor ki tette és miért… Arról fogalmam sincs. Egy valamiben viszont biztos vagyok. Előbb vagy utóbb kiderül az igazság, ami remélem, hogy Sarah ártatlanságával fog végződni, és mindezek után vissza fog térni közénk. Bárcsak mindez valóban így történne, és ismét boldogok lehetnénk.

Hosszú órák múltán, végre megérkeztem a sötét égboltos Kaliforniába. Azonnal az itteni házunk felé vettem az irányt, hogy felkészüljek a harcra, ami elég hamar le fog zajlani. Végtére is én vagyok a legelső vámpír fia. Igen én egy vámpír fia vagyok. Apám, Dark már így szörnyként született, majd miután találkozott egy napon édesanyámmal, vámpírrá változtatta őt is, mint ahogy már előtte oly sokat. Sok vámpírnak, köztük az én családomnak, beleértve édesanyámat is, van és volt különleges képességünk. Apámnak elég sok van, úgyhogy inkább fel sem sorolom. Édesanyámnak rendkívül különleges képesség jutott, mely által teherbe tudott esni, vámpír létére. Így született meg Sarah, Jane és én. Mi hárman, mint apánk is tisztavérű vámpírok vagyunk, ezért a legerősebbek közé tartozunk. Legidősebb testvéremnek is kiderült, hogy több képesség jutott. Jane-nek és nekem viszont csak egy, de azok is halálosak. Jane a puszta akaratával elviselhetetlen fájdalmat tud okozni, amit nagyon is élvez. Eléggé brutális az ikertestvérem, de hát ezt hozta ki belőle a családunk szétesése. Én pedig ugyan úgy a puszta akaratommal, meg tudok vakítani, süketíteni, némítani mindenkit, legyen az ember vagy természetfeletti lény. Egy szóval érzéktelenné tudok tenni bárkit.

Igaz, hogy én is szeretek kínozni, szóval én is el lettem kicsit rontva, bár nem annyira, mint Jane. De mindegy is, így szeretem őt. Ő az egyetlen, aki velem maradt, mivel apánk csak igen ritkán lép velünk kapcsolatba, mondván, hogy sok dolga van. De elfogadjuk, amúgy sem lenne jó társaság. Mióta édesanyánk meghalt teljesen máshogy viselkedik. Ez természetesen nem csoda, hiszen ő jelent neki mindent.

Szomorúan feltekintettem a csillagos égre, mikor már a ház előtt álltam, majd bementem. Semmi különös nem volt, egy szimpla, normális ház, mely belül piros és barna színekben pompázott. Kicsit az otthonunkra emlékeztet, persze az százszor nagyobb.

Elmentem zuhanyozni, majd miután kijöttem a víz alól, észrevettem, hogy virrad. Úgy döntöttem kicsit fetrengek az ágyban, s néhány óra múlva elmegyek sétálni.

Már a város utcáit jártam, persze szorosan az árnyékban megbújva, s közben bármilyen nőbe is botlottam, azok falánkul végigmértek.

„Szegény szánalmas emberek. Hogy is tudnátok nekem ellenállni.” – gondoltam büszkén. Ezek a semmirekellők folyton folyvást csak bámulnak és csorgatják nyálukat, s ha egyszer teljesítem vágyaikat, meglepve tapasztalják végül a kínzó édes halált, amit nyújtok nekik.

Figyelmesen végig tanulmányoztam az utcákat és épületeket, hátha meglátom, hogy hol rejtőznek a vámpírok, de egyenlőre nem találtam semmit

Már napok óta itt vagyok ebben az emberekkel túlzsúfolt Kaliforniában, de semmi. A vámpírok nem bukkantak fel, nem is öltek embert. Eléggé furcsa. Lehet, tudják, hogy itt vagyok? Nem hiszem.

Egyik nap éppen sétálni indultam. Órákig bolyongtam az utcákon, majd mikor hajnalodott megakadt valamin a szemem. Lábam földbe gyökerezett a látványtól. Egy gyönyörű lány állt előttem néhány méterrel, aki feltehetőleg a barátnőivel beszélgetett. A lánynak aranyszőke haja és világos zöld szeme volt. Közép magas és karcsú volt, és mindemellett még a mosolya is káprázatos. Amint a szél felém fújta illatát, a méreg megindult a számban. Az állkapcsom úgy kezdett fájni, mint még soha, és egyre jobban kívántam a lány vérét. Tekintetem kezdett elhomályosulni, de mielőtt még bármi meggondolatlant is tehettem volna, gyorsan berohantam a mellettem levő sikátorba, és visszafutottam a házhoz, lenyugodni.

- Mégis mi történt? – kérdeztem magamtól hangosan, miközben már a házban ültem az ágyon. – Hogy válthatott ki belőlem ilyet egy egyszerű halandó?

Hosszú életem során egyszer sem fordult elő velem még ilyen. Sok csinos lánnyal akadtam már össze, de egy sem volt még ennyire csábító. Hogyha közelebb lett volna, biztosan nem tudtam volna megállni, hogy ne ízleljem meg vérét. Még most is, ha csak eszembe jut, elkezd termelődni a méreg. Az lesz a legjobb, ha elfelejtem őt, és a dolgomra koncentrálok. Nem akarok felfordulást okozni.

Ismét napok teltek el, s az a nap óta folyton látom az ismeretlen lányt. Egyszerűen képtelen vagyok távol tartani tőle magamat. Nem tudok ellenállni a vonzásnak. Nem vagyok olyan erős. Ha a közelében vagyok sokkal nyugodtabb leszek, és már magamat is jobban tudom kontrolálni, mint első találkozásunkkor. Már azt is tudom, hogy hol lakik, ugyanis van, hogy este megy haza, és olyankor nem akarom, hogy baja essen. Ezért jobbnak látom, ha figyelem. És persze már a nevét is tudom, rendkívül tökéletes hallásomnak köszönhetően. A neve Daisy. Először úgy gondoltam, nem nagyon illik rá ez a név, mivel olyan kis ártatlannak tűnik. De később rájöttem, hogy ő egy olyan lány, aki bármit megtesz a családjáért és barátaiért. Sőt még azokért az emberekért is, akiket nem is ismer. Annyira segítő kész… A természete teljesen olyan, mint Sarah-é és édesanyámé.

- Azt hiszem, hogy valaki követ engem. – suttogta egyik barátnőjének, egy ruhaüzletben.

A francba… Ennyire feltűnő lettem volna?

- Miből gondolod? – kérdezte az kissé ijedten.

- Egyszerűen tudom. Érzem. – vonta meg vállát.

- Te jó ég. És nem félsz? Szóltál már a szüleidnek?

- Te vagy az egyetlen, aki tud erről, és nem félek. Magam sem tudom megmondani, hogy miért, de tudom, hogy ő csak megakar védeni. Vigyáz rám. – nézett merengve kifele az üzlet ablakán.

Szóval érez engem. És megbízik bennem. Vajon be kellene mutatkoznom, hátha… Á nem, nem szabad. Azzal csak bajba sodornám. És mégis miért gondolkozok én ilyeneken? Ez csak egy szánalmas kis halandó, aki még a lábam nyomát sem csókolhatja, nem hogy a párom legyen.

Hátat fordítottam annak, akitől úgy éreztem, élek, s a ház felé vettem az irányt. Mire megérkeztem kezdett sötétedni, és kicsit aggódtam Daisy miatt, hogy biztonságban haza ért e, de nem akarok odamenni. Távol kell magam tartanom tőle és megkellene már végre próbálnom a feladatomra koncentrálni, amit apám bízott rám.

Pár percig még ültem a széken, majd nem bírva tovább, Daisy háza felé kezdtem rohanni. Mikor már csak 3 kilométerre voltam otthonától, vámpírok szaga csapta meg orromat. A szag kicsit gyenge volt, de minél közelebb értem Daisy házához, annál erősebben éreztem. Felgyorsítottam futásomat, és már nem voltam messze, amikor meghallottam Daisy és családjának sikolyát.

A düh és a pánik kezdett eluralkodni rajtam, hallva szerelmem vérfagyasztó sikolyát. Végre én is megtapasztaltam milyen is az a szerelem, és most elveszítem.

Amint annyira közel értem, hogy erőmet betudtam vetni a vámpírokon, tétovázás nélkül elvettem érzékeiket, s melléjük érve végeztem velük.

A házban körülnézve láttam, amint Daisy, a szülei és a bátyja a földön hevernek és nyöszörögnek a vámpír méregtől. Szóval ezek voltak azok a férgek, akikkel végeznem kellett.

Gyorsan legugoltam a fájdalomtól terhes szerelmem mellé, s kicsit megemeltem, hogy könnyebben férjek sebéhez, amin kitudom szívni belőle a mérget.

- Neee… - suttogta alig hallhatóan. Kész csoda, hogy egyáltalán ez az óriási fájdalom mellett képes beszélni. – K… kérlek… előbb… a… családomat… mentsd. – préselte fogai közül.

Először tétováztam… Nem tudtam, hogy mit tegyek. Ha előbb a szüleiből szívom ki a mérget, akkor ő minden bizonnyal átváltozik. Igaz ez valamilyen szempontból jó is lenne, mert akkor együttlehetnénk, de akkor elveszítené a családját. Többet nem találkozhatna velük, mert veszélyes lenne. Viszont, ha őt mentem meg, akkor minden bizonnyal, valamelyik családtagja változik át, és akkor is elveszíti a családját. Talán ez a második megoldás rosszabb lenne neki, mint az első.

Gyorsan felálltam és a családja tagjaihoz siettem és egyesével mindet megmentettem a vámpírléttől. Ám mikor Daisy-hez visszamentem, már késő volt. Testében annyira szétáradt a méreg, hogy ha megpróbálnám kiszívni, akkor meghalna. Egy hírtelen ötlettől vezérelve, karjaim közzé kaptam a fájdalom miatt mozdulatlanul heverő lányt, s elmentem vele a legközelebbi repülőtérre.

Kis idő múltán, indult egy repülő Olaszországba persze átszállással, és sikeresen becsempésztem magunkat a csomagtérbe. Egész út alatt szorosan öleltem magamhoz, majd amint megérkeztünk, elvittem Volterába, és leraktam a szobámban az ágyra.

Egy nap múltán végre elmúlt a fájdalom, s mikor kinyitotta szemeit, azok vörösen izzottak. Ijedten körbe tekintett a szobában, majd amint meglátott, úgy tűnt megnyugodott.

- Szia. – köszönt bátortalanul.

- Szia. – mondtam óvatosan.

Nem akarom megijeszteni.

- Hol vagyok?

- Volterában.

- Pontosabban? – mosolyodott el egy picit.

- Olaszországban.

Hirtelen lehervadt arcáról a gyönyörű mosoly.

- Olaszországban. – ismételte, maga elé nézve. – És… És miért vagyok itt? Mi történt? – zavarodott volt a tekintete.

- Nem emlékszel? – kérdeztem meglepetten.

Általában mindenki emlékszik az átváltozására.

- De mire?

- Arra, hogy megtámadtak téged és a családodat.

Szeme egy pillanatra megremegett, mintha minden eszébe jutott volna.

- Sokan voltak, és… Megtámadtak minket. – idézi fel a képsorokat. – Megharaptak minket, és akkor szörnyű fájdalom vette kezdetét. – behunyta a szemét, s mély levegőt vett. Majd amilyen gyorsan tért magához átváltozása után, úgy nyitotta ki szemeit ismét. – Mi van a testvéremmel és a szüleimmel? – arca rémült volt.

- Jól vannak. – nyugtattam meg. – Mond, még mire emlékszel?

- Hát, hogy a földön fekszünk fájdalmak között, és aztán valaki megjelent. És ő is megakart harapni, de éreztem, hogy ő jót akar, és megakar menteni. De megkértem, hogy a családomat mentse először. Ezután minden teljes sötétség.

- Szóval nem emlékszel arra, ki volt az?

- Nem. – rázta meg fejét, szomorúan. – Pedig megszeretném hálálni neki. Hiszen megmentette a családomat. – szemeit rám szegezte, és mintha arra várt volna, hogy bevalljam, hogy én voltam az.

De nem tettem.

- Értem. Hát én sem tudom, hogy ki volt. – hazudtam tökéletesen.

Egy hatalmas mindentudó vigyor terült el a képén, s így szólt.

- Akkor viszont… - felemelte tekintetét a magasba. – Bárhol is vagy. Köszönöm.

„Szívesen.” – mondtam magamban.

Nem is tudom, hogy miért titkoltam el… Talán azért, mert nem szeretem, ha hálálkodnak az emberek vagy mert csak nem akarom, hogy azt higgye tartozik nekem.

Ez a nap után, Daisy berendezkedett itt a Volturinál és elég könnyen elfogadta, hogy vámpír lett. Apámat sikeresen rávettem, hogy had csatlakozzon hozzánk, így mindig a közelemben maradhat, de sohasem vallottam be neki érzéseimet. Ő lett a legjobb barátom, akivel mindent megoszthattam, s Jane-nel is teljesen jól kijöttek.

Néhány héten belül, titokban megakarta látogatni családját, hogy tudják jól van, de természetesen Aro nem akarta elengedni. Ennek ellenére sikerült megszöknie, s beteljesítette vágyát, ami hihetetlen bátorságra vall. Sajnos Aro emiatt, megakarta öletni szüleit, mert azt hitte megtudták a titkot, hogy lányuk mivé vált. De Daisy nem mondta el nekik. És megkértem apámat, hogy parancsolja meg, hogy senki sem bánthatja szerelmem szüleit. Így is lett. Apám teljesítette kérésemet, aminek Aro és Caius egy cseppet sem örültek, és néhány napon belül Daisy is visszajött, és e naptól kezdve elválaszthatatlan barátok lettünk, ami az én részemről több volt, mint puszta barátság.

Mindez 1909-ben történt, majd 2008-ban egy hatalmas mindent eldöntő csata volt, nővérem Sarah és apám között. Apám meghalt, és fény derült minden titkára. Nem testvérem végzett édesanyánkkal, hanem egy vámpír méreg, amit a vérfarkasok készítettek. Apám pedig, csak megkönnyítette halálát. Ezek után, Sarah lett a királyné és visszaköltözött az otthonunkba, saját kis szigetünkre, szerelmével Tom-mal, aki mellesleg vérfarkas, de nem azok közül való, akik végeztek édesanyánkkal. Testvérem Jane is szerelembe esett végre valahára, és ami meglepő, ő meg egy alakváltóba Seth-be lett szerelmes. Ki hitte volna, hogy az én kis szadista tesóm egy olyan lénnyel fog keveredni, amit mindig is gyűlölt. Persze ezzel én is így voltam, míg meg nem ismertem Daisy-t. Már nem utáltam úgy az embereket, mint azelőtt, persze nem is szerettem őket.

Végre rávettem magam, és szerelmet vallottam Daisy-nek, s elmondtam neki, hogy én voltam az, aki megmentette családját azon a napon. Meglepetésemre, ő is bevallotta jól őrzött titkát. Ő is mindvégig szeretett és azt is tudta, hogy én voltam. Ettől kezdve, szerelmünk végre beteljesedett és örökké boldogan éltünk.

Dawn - Virradat 2: Full Moon - Telihold - hetedik fejezet

7. AZ ALKU

Lassan, remegő pillákkal nyitotta ki szemeit. Zavartan körbe nézett a szobában, majd rajtunk állapodott meg tekintete.

- Szia. – köszöntünk lágyan.

- Sziasztok. – mondta rekedtes hangon.

- Hogy érzed magad? – hajolt közelebb Jake.

- Fáj mindenem. – vallotta be őszintén, nagy szuszogások közepette.

- Inkább hagyunk pihenni. – simítottam végig arcán.

- Ne. – kissé felsikított és a kezemhez kapott, de azonnal vissza is rántotta és a bordájához szorította, miközben egy gyötrelmes fájdalom ült ki arcára. – Kérlek, ne hagyjatok egyedül. – fakadt sírva.

- Jól van cssss. Nem hagyunk. – nyugtattam.

- Veled maradunk. – elcsuklott Jake hangja.

Szörnyű így látni Ann-t. Hosszú évek óta ismerjük már, de még sosem félt ennyire.

- Nagyon félek. – zokogott.

- Megvédünk. – öleltem meg.

- Nem hagyjuk, hogy bajod essen. – ölelte meg Jake is.

Bólintott, miközben próbálta visszafogni rémültségét.

Csak néhány percig tartottuk karjainkban, majd álomba sírta magát.

Ismét napok teltek el úgy, hogy némán feküdt az ágyban. Nagyon ritkán szólalt meg, és akkor is csak annyit mondott „Köszönöm” vagy „Kaphatok vizet?”.

Szegény, még annál is jobban összetört, mint amennyire volt, már ha ez lehetséges. Egyik nap viszont mikor felébredt megszólalt és megkért, hogy mindenkit hívjunk ide a szobájába. Talán ezek a napok alatt gyűjtötte az erőt, erre a beszélgetésre.

Amint megérkezett az összes farkas és vámpír, Ann bele kezdett mondandójába.

- Valamit tudnotok kell Stev-ről. – nyelt egyet. – Azt hiszem, hogy Ő uralja az egyik elemet.

- Micsoda? – morgott Paul. – Ez biztos?

- Igen, mert mikor megjelent akkor… - elhallgatott, mintha nem udná, hogy mit mondjon el és mit ne. Vajon mi történhetett akkor? – Használta rajtam, szóval biztos. És azt mondta, hogy amint jobban leszek visszajön. – nézte takaróját. – Azt nem értem, hogy Heloise az Istennő, miért nem jött el? – nézett könnyes szemekkel. – Azt mondta, hogy segít, megvéd. Hazudott.

- Mi vigyázunk rád. Nem esik többé bajod. – tette vállára kezét Carlisle.

Bólintott.

- Mindjárt jövünk. – mosolyogtam.

- Mi? – arca ijedt volt.

- Majd én itt maradok. – ajánlotta fel Paul. – Persze csak, ha nem bánod. – nézett Ann-re.

- Ne… Nem. – dadogta pirultan. – Dehogy.

- Akkor jó. – vigyorodott el, ami Ann arcára is mosolyt csalt.

Kisétáltunk mind a szobából és ismét a kórház mellé mentünk tanácskozni.

- Szóval a kezében van a szél ereje. Ez nem jó hír. – csóválta fejét Sam.

- És még mindig ott van a rejtély. Mikor lettek vámpírok, és mit akarnak Ann-től? – fonta össze karjait Jake. – Talán majd mikor Edward-ék visszajönnek, előrébb leszünk.

- Reméljük. – bizakodtam.

Már egy lassan egy hete ment el szerelmem testvéreivel. Nem tudom, hogy mit csinálnak ott ennyi ideig, de már nagyon hiányoznak. Három napja azt mondták, hogy még utána néznek pár dolognak, azután jönnek.

Mindenesetre nagyon aggaszt ez a Stev ügy. Nem értem, hogy mit akarhat Ann-től… Mi lehet a célja? És mégis mi történt akkor néhány nappal ezelőtt? Félek, egy hamar nem tudom meg.

Ann:

Csak Paul és én voltunk a szobában. Szörnyű helyes ez a srác és pont Ő neki kellett itt maradnia velem? Kár, hogy nem ismertem meg azelőtt, hogy azzal a rohadékkal kereszteződött utam. Az egész életemet tönkre vágta egy pillanat alatt. És mikor már kezdtem volna rendbe jönni, ismét felbukkant. Egyszerűen képtelen vagyok ezt a lelki terrort tovább elviselni. Véget akarok már vetni ennek. Azt hittem, hogy Heloise segíteni fog, de hazudott. Nem jött el, pedig számítottam rá. Cserbenhagyott. Pedig akkor olyan kedvesnek tűnt.

Behunytam szemem és visszaemlékeztem az Istennővel való első találkozásomra.

- Szegény lány. Hogy tehették ezt vele? – suttogta az egyik nővér.

Úgy hitték alszom, és nem hallok semmit.

- Remélem a rendőrség hamar megtalálja az elkövetőket. – mondta egy másik, majd kimentek kórházi szobámból.

Lassan nyitottam ki szememet, mert a mellettem lévő lámpa fénye túl erős volt az eddig a sötétséget élvező szemeimnek. Picit homályosan láttam, de aztán minden kitisztult. Sajnos mindenre tisztán emlékszem. Túl tisztán. Régen azt hallottam, ha valakivel ilyesmi történik, akkor csak kis idő múlva emlékeznek vissza a szörnyű pillanatokra, és akkor is csak néhány kép ugrik be. De én sajnos más vagyok. Az egész nyomorult éjszakára emlékszem.

Először felhívtak a szüleim halála miatt, majd a fiúm és annak haverjai megerőszakoltak. – csordultak ki könnyeim a fájdalmas emlékek felidézése miatt.

- Mégis mit követtem el, hogy így büntetsz? – néztem ki az ablakon.

Ujjaimat összefontam és imádkozásba kezdtem csukott szemekkel.

- Kérlek… - szólaltam meg rekedtes hangon. - Kérlek, segítsetek. Segítsetek túlélni. Egyedül nem fogom bírni. És… - egy pillanatig csendben maradtam. Nem tudtam, kimondjam e vagy sem, de megtettem. – Kérlek, adjatok erőt, hogy megöljem őket. – nyitottam ki szememet, miközben az utolsó pár szót ejtettem ki ajkaimon.

Mikor ismét az ablak irányába néztem ijedtemben megugrottam.

Egy ismeretlen nő nézett rám szokatlan megjelenésben. Hosszú fehér haja volt és úgy öltözött, mint a régi időkben. Egy káprázatos vérvörös ruha volt rajta, melynek szoknya része egy sátrat formált, és különböző fehér minták díszelegtek rajta különböző helyeken.

Még soha életemben nem láttam hozzá foghatott. Egyszerűen gyönyörű nő volt, főleg mikor az egyik pillanatban a telihold fénye világította meg.

- Ki… Ki vagy? – dadogtam.

Kicsit sem féltem, csak éppenséggel a szépsége nem enged megszólalni.

- Szia Ann. Én Heloise vagyok. – szólalt meg mámorító hangján.

- Honnan tudod a nevem? – suttogtam.

- Minden tudok rólad. – mosolygott kedvesen. – Azért jöttem, hogy segítsek.

- Segíts? – ismételtem.

Jelenlététől még arra is alig emlékszem, hogy kivagyok, nem hogy arra miben kértem segítséget.

- Megakarod ölni őket. – emlékeztettet.

- Valóban. És te azért jöttél, hogy segíts ebben? – raktam össze a játék darabjait.

- Így van. – nevetett.

- Sajnálom, hogy ilyen lassan forognak a kerekeim. Csak még nem láttam hozzád foghatót. – vallottam őszintén.

- Nem te vagy az első, aki ezt gondolja. Bárki, aki előtt megjelenek így viselkedik. És a férfiak, még egy értelmes szót sem képesek kinyögni. – kacsintott rám.

Felkuncogtam.

- Amúgy ki vagy te? – méregettem kíváncsian.

- A Holdistennője.

Majdhogynem az állam a földet érte, de próbáltam higgadt maradni. Mindig is hittem a természet feletti lényekben, főleg az Istenekben. De az, hogy most itt áll előttem egy, az sokkoló. Sosem hittem volna, hogy találkozok eggyel is.

- Miért akarsz segíteni nekem? – vontam fel szemöldököm.

- Mert szeretem megbüntetni az ilyen alakokat. És a te erőddel nem mennél ellenük semmire.

- Miért nem? Van fegyverem. Csak megkeresem és lelövöm őket.

Ezt a megnyilvánulásomat nem csak viccből mondtam, hanem komolyan is gondoltam. Képes vagyok embert ölni, főleg ha ezekről a férgekről van szó. Nem akarom, hogy más lányokkal is megtegyék.

- Szóval nem csak magadon akarsz bosszút állni? Nem akarod, hogy mással is megtegyék. – jelentette ki.

- Ezt meg honnan tudod? – ráncosodott homlokom.

- Látom a gondolataidat. – elkerekedtek szemeim. – Minden emberi képzeletet felülmúlok. Szóval előttem nincs titok. – somolygott.

- Értem. Ezen nem is kellene annyira meglepődnöm. – ráztam fejemet.

- Te más vagy, mint a többi ember. – húzta össze szemeit. – Te komolyan hiszel bennünk, természetfeletti lényekben. És nem csak ez. Te nem tudom, hogy milyen értelemben, de jobb vagy náluk.

- Öm… Köszönöm. Azt hiszem. – néztem zavartan.

Miben különböznék a többi embertől? – gondolkodtam el.

- Még nem tudom. De hamarosan úgyis kiderítem. – mondta elégedetten.

- Oké. – nem tudtam mi mást feleljek.

- Ja és ami a fegyvert illeti. Nem árt nekik a golyó. – tért vissza előző témánkra.

- Mindenkinek árt. – javítottam ki.

Talán nem kellene egy Istennővel ilyenen vitáznom.

Elnevette magát gondolatom hallatán.

- Nos, azt hiszem, hogy ennek nem fogsz túlzottan örülni, de Stev és drágalátos ölebei, nem emberek.

- Hogy mi?

- Vámpírok. – nyeltem egy nagyot. – Nem tudod megölni őket a segítségem nélkül.

- Szóval végig egy vámpírral jártam és én nem tudtam róla? – meredtem magam elé. – De ez, hogy lehet? Hiszen nappal együtt jártunk suliba. Nem kellett volna elégnie vagy valami?

- Ezek a vámpírok nem olyanok, mint a filmekben. Járhatnak nappal az utcákon, csak azt nem engedhetik, hogy a nap megvilágítsa őket, mert akkor a bőrük feltűnően csillogni fog. És amúgy is az iskoládnak az ablakai különleges üvegek. Ezek a fajták nem engednek be annyi fényt. És a sulid körbe van véve fákkal. A napos napokon könnyen betudott húzódni az árnyékba. – magyarázta.

Igaza lehet. De akkor is nehéz felfognom, hogy a pasim egy vámpír vagyis a volt pasim, és nem is tudtam róla. Mégis miért járt velem? Megakart enni?

- Mondhatjuk úgy is. Persze nem akkor és ott.

- Ez mit akar jelenteni?

- Ismét elfog érted jönni.

- Mi? – kezdett gyorsulni szívverésem.

- Nyugodj meg. Nem eshet bajod, ha engeded, hogy segítsek.

- Akkor kérlek, segíts.

- De van egy apró feltételem.

Szóval valamit valamiért. Gondolhattam volna.

- És mi lenne az?

- Megölöm őket a te kezed által, de mikor végeztünk nekem adod a lelkedet. – mondta köntörfalazás nélkül.

- A lelkemet? – érintettem kezem mellkasomhoz.

- Tudom, hogy nehéz döntés, de most kell választ adnod.

- Rendben. – vágtam rá azonnal, amitől Heloise arcára a döbbenet ült ki.

- Ilyen gyorsan beleegyezel?

- Nincs veszteni valóm.

- Értem. Hát akkor az egyezség megköttettet. Mától a te testedben fogok lenni, és a telihold napjain átveszem az irányítást. És majd egy ilyen napon, végzünk velük.

- Rendben.

Az alkunk után, mesélt el mindent Bella-ról és Jake-ről. Persze azt mondta titokban kell tartanunk, az Ő létezését, ezért hallgatnom kellett arról is, hogy tudom, hogy micsodák ők.

Ma már kicsit bánom, hogy ezt tettem, de ha visszamehetnék sem változtatnék. Mi értelme élnem, ha folyton attól kell félnem, mikor jön el újból Stev vagy bárki más. A legjobb megoldás, ha őket magammal viszem a halálba.

- Szeretnéd, hogy hozzak valamit? – kérdezte Paul megtörve a csöndet.

- Nem. Köszönöm.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Miért adtad el a lelked? – szomorodtak el szemei.

Erre a kérdésére nem számítottam.

- Nem tudtam, hogy máshogy állíthatnám meg őket. Én csak egy ember vagyok. Nem vagyok olyan erős, mint ti. És nem akarom, hogy másokat is bántsanak. Na meg, családom sincs már többé. Nincs miért élnem.

- Van családod.

- Hogyan? – kerekedtek el szemeim.

- Jake, Bella, Charlie és Sue. És persze itt vagyunk mi farkasok és Cullen-ék. Mi vagyunk a családod. – szavaitól könnyek úsztak szemembe. – Nem hagyjuk, hogy meghalj. Biztosan van valami kibúvó.

- Igazad van. – mosolyodtam el. – Valóban van családom. Köszönöm. De ami az alkut illeti, nincs másik út. Megegyeztem vele és ha itt az idő elvisz. Akár ti ölitek meg őket, akár ő. És amúgy is… Belefáradtam már ebbe az életbe. – néztem rá szomorúan. – Nem akarok mást, csak hogy vége legyen.

Arcán fájdalom és megértés suhant át.

- Ann. Nem teheted.

- Már megtettem.

- Nem hagyom, hogy meghalj. Megértetted? – állt fel dühösen.

- Mégis, hogy jössz te az én életemhez? – emeltem fel hangom. Kezdtem mérges lenni. – Ki vagy te nekem? Még csak nem is ismerlek. Szóval, ha lehet, ne szólj bele a dolgaimba. Megfogok halni és kész. – mély levegőt vettem, mert üvöltésemtől fájni kezdett szinte az egész testem, majd halkabban folytattam. - Nem tehetsz ez ellen semmit. Az életem, maga a pokol. – fakadtam sírva. – Egyszerűen képtelen vagyok több fájdalmat elviselni. Véget kell, hogy érjen. És már döntöttem. Jobb, ha elfogadod.

Nem szólt semmit, csak közelebb lépett és magához ölelt. Eléggé fájdalmas ölelés volt, tekintve, hogy még a levegővétel is fáj, de hagytam. A fájdalom ellenére annyira jól esett, hogy örökké így akartam maradni. Nem tudom, hogy miért, de Paul szinte vonzott magához.

Talán mi emberek, így viszonyulunk a természetfeletti lényekhez. Mikor Stev-vel találkoztam első látásra belészerettem. Azt hittem, hogy számomra ő az igazi. De tévedtem.

Paul-ba viszont nem vagyok szerelmes. Csak tetszik. De hát, ha jól megnézem, az összes vámpír és farkas, aki körülvesz, mind nagyon helyes. Persze Paul a leghelyesebb. És ha másképp alakult volna az életem, akkor lehet, hogy összejöttünk volna. Persze ki tudja, hogy tetszem e egyáltalán neki. De ez már lényegtelen.