Dawn - Virradat 2: Full Moon - Telihold - első fejezet

1. ÚJRA EGYÜTT

CSENDBEN LOPAKODTAM megközelítve áldozatomat. A szél csak úgy nyaldosta a bőrömet miközben egy fa ágára ugrottam. Figyeltem, ahogy a medve mit sem sejtve cammog az erdőben. És mikor már úgy éreztem, hogy itt az idő, megtorpantam. Három medvebocs szaladt az anyjuk felé, majd az anyuka visszaterelte őket a rejtekhelyükre. Egyszerűen képtelen voltam végezni a medvével. A könyörület lecsapott rám. Átéreztem a fájdalmát, hogy miközben haldoklik csakis az jár a fejében, hogy „Mi lesz a kölykeimmel?”. Ezért nem tudtam megtenni. Én is anya vagyok és tudom milyen fájdalmas lenne.

Mielőtt még meggondolnám magam, hátat fordítottam és elmentem. A Cullen ház felé tartva egy szarvas akadt az utamba és tétovázás nélkül megöltem. Majd még egyet és még egyet. Jól lakottan simogattam a teli hasamat.

- Sziasztok. – léptem be az ajtón.

- Bella. Eljössz velem vásárolni? – szökkent mellém Alice.

- Bocsi, de most apuhoz megyek. – fancsali arcát látva hozzátettem. – Majd mikor visszajövök akkor mehetünk.

- Oké.

A kanapén ülő férjemhez sétáltam.

- Velem jössz? – simítottam végig a karján.

- Ne haragudj, de jobb, ha egyedül mész.

- Miért? Tudod, hogy már nem utál. Sőt szívesen lát.

- Igen, tudom. – mosolyog. – De hidd el, jobb, ha nem megyek. Majd meglátod, hogy miért. – csókolt meg.

Nem szeretem, ha titkolóznak előttem, főleg, ha Edward. De biztosan jó oka van rá. Hát hamarosan kiderül.

Már apám háza előtt álltam az autóval. Kiszálltam és lassan, emberi tempóban az ajtóhoz sétáltam. Bekopogtam.

- Gyere be. – hallottam apám hangját.

Kinyitottam az ajtót és beléptem. A nappali felé fordultam és megtorpantam. Nem hittem a szememnek. Apám mellett nem más állt, mint…

- Ann? – kerekedtek ki szemeim.

- Bella. – csendült fel az ismerős hang. – Jaj, annyira hiányoztál. – rohant felém és megölelt.

Annyira meg voltam lepődve, hogy csak pár pillanat múlva viszonoztam az ölelést. A boldogság teljesen elöntött és szinte sírni tudtam volna. Évek óta nem láttuk egymást és most végre itt van. El sem hiszem. Mindig csak telefonon beszéltünk vagy leveleztünk. Persze hetente többször is. Ő az egyik legjobb és a legrégebbi barátnőm.

Hát ezért nem akart jönni Edward, hogy kettesben legyünk.

- Te is nagyon hiányoztál már. - boldogságunkban még mindig nem engedtük el egymást, majd apám kuncogására lettünk figyelmesek. Mikor eltávolodtunk láttam, hogy Ann egy pillanatra elbizonytalanodik, majd újból mosolyogni kezd.

- Min nevetsz? – kérdeztük egyszerre.

- Semmi, csak olyan jó látni, hogy ilyen boldogok vagytok. – mosolygott ránk.

- Nos, mi lenne, ha elmennénk sétálni, és közben dumálhatnánk. – kérdeztem.

- Miért nem maradtok inkább itthon? Úgy, mint régen. Felmentek Bella szobájába, vagyis már Ann-ébe. – szólt közbe apa.

- Szerintem is ez lenne a legjobb. – nézett rám reménykedve.

- Rendben. Az is jó. – egyeztem bele. Megfogtam a kezét, és mentünk a lépcső irányába.

Mikor már a szobánkban voltunk leültünk az ágyra, egymással szemben. Felhúztam a lábamat és ráültem. Ann is így tett, majd lassan felém hajolt, kezeit maga elé tette megtámasztva magát. Csendben figyeltem, hogy mégis mire készül.

- Na jó, ki vele Bella. – kezdte.

- Mégis mivel? – meglepődöttség ült ki arcomra.

- Mi történt veled?

Egy kicsit megrándult az arcom és ezt ő is észrevette.

- Nem tudom miről beszélsz. – színleltem.

- Süket duma. Ismerlek már. Tökre máshogy nézel ki…

- Igen, de csak azért, mert már három éve nem találkoztunk. Te is megváltoztál. Megnövesztetted a hajad? – próbáltam elterelni a témát.

- Igen, tök jól áll nem? – vigyorgott.

- Bizony, bizony.

- De azért ilyen könnyen nem rázol le. – folytatta. Sóhajtottam egyet. – Ha megengeded sorolnám, hogy mi változott. Először is kontaktlencséd van, másodszor a bőröd még fehérebb, mint volt és nagyon hideg, az illatod lélegzetelállító, és olyan gyönyörű vagy, mint egy angyal. Ne értsd félre, eddig is nagyon szép voltál, de most megvakulok a szépségedtől. És a hangod is… olyan csilingelő. Mikor telefonon beszéltünk, már akkor is észrevettem, hogy teljesen más a hangod. Alig ismertem fel. És a kézírásod is…

Annyira meglepődtem, hogy alig bírtam megszólalni. Ezt mind ennyi idő alatt észrevette?

- Honnan tudod, hogy kontaktlencsém van?

- Onnan, hogy a te igazi szemed, gyönyörű barna. Ez pedig olyan mű…

Szomorúan bámultam magam elé.

- Figyelj, ha nem akarod elmondani, nem kell. Csak azt akarom, hogy tudd, bennem megbízhatsz. – nézett rám kedvesen.

Mit tegyek? Elmondjam neki vagy ne? Egyszerűen mindent tudunk egymásról, mindent. És nem akarok titkolózni előtte ennyi év után. De félek attól, hogy mit fog szólni, ha megtudja az igazságot.

Láttam, hogy beszédre nyitja ajkait. Gondolom témát akar váltani. Mielőtt még megszólalt volna, megelőztem.

- Csak azért nem merem elmondani, mert félek attól, hogy megutálsz vagy hogy félni fogsz tőlem.

Értetlenség terült el az arcán.

- Ne butáskodj. Hogy utálnálak meg? És főleg félni tőled? Ne nevetess. – kuncogott. – Sose tudnálak utálni téged. – bátorítóan mosolygott.

Na jó. Győzött a barátság.

- Jól van, elmondom. – mélyet sóhajtottam. Megfeszültem. – Én… - nyeltem egyet. - …vámpír vagyok.

Bambán figyelt és láttam, hogy a gondolatai csak úgy cikáznak a fejében.

- Hát erre nem számítottam. És mond csak mióta vagy vámpír? – kérdezte. Próbált komoly arcot vágni, de túl jól ismerem már. Csak viccelődik.

- Nem hiszel nekem…

- Nem. De tudod mit, ha be tudod bizonyítani, akkor elhiszem. Csak egy feltételem van! Nem haraphatsz meg. – nevette el magát.

- Ne aggódj, nem volnék képes téged bántani. – kis szünetet tartottam. - Akkor bebizonyítom, hogy az vagyok. Csak koncentrálj rám. Nézz végig engem. Rendben?

- Rendben. – mikor kimondta ezt a szót, eltűntem a szemei elől.

- Ömm… Bella?! Hol vagy? – szólongatott. Még mindig azt a pontot bámulta, ahol néhány másodperce még álltam.

- Mögötted.

Ijedten felém kapta a fejét. Szívem összeszorult a fájdalomtól. Nem szabadott volna ezt tennem.

- Ezt meg hogy csináltad? – ijedt arcát felváltotta a kíváncsiság.

- Mondtam már, vámpír vagyok. Ez az egyik képességünk, a gyorsaság.

- Vááóóóó… Ez hihetetlen és fantasztikus is egyben.

Tágra nyíltak szemeim.

- Azt hittem félsz tőlem.

- Miből gondoltad? – értetlenkedett.

- Mikor megszólaltam mögötted, nagyon ijedt voltál. – felkacagott.

- Nem a-miatt ijedtem meg, mert hogy rémisztő vagy-vagy valami. Hanem a-miatt, mert megijesztettél. Tudod nem hittem volna, hogy a legjobb barátnőm vámpír..

- Komolyan nem félsz tőlem? – nem hittem neki.

- Komolyan. – mondta meggyőzően. - Nézz csak rám. Szerinted félek?

Végig mértem és egy pillanatig az arcát tanulmányoztam. Semmi félelem nem látszódott rajta és még a szívverése is normális volt. Végül a boldogság és a megkönnyebbülés terült el az arcomon.

- El sem hiszed, hogy mennyire örülök ennek. Annyira féltem, hogy mit fogsz szólni… - megöleltük egymást.

- Nekem bármit elmondhatsz, mindig a barátnőd leszek. Ja és egy valamit nem értek. Miért hordasz kontaktlencsét? – gondolkodott el.

- Várj csak... Megmutatom. – hátat fordítottam és kivettem a kontaktlencsémet. Mikor visszafordultam, Ann tátott szájjal nézte a gyönyörű borostyán színű szemeimet.

- Ez gyönyörű. De hogyan…? – akadt el a lélegzete.

- A vámpíroknak más a szemük színe. Van akinek vörös, míg másoknak borostyán.

- És ez mitől függ? – érdeklődése őszintének tűnt

- Aki emberekkel táplálkozik annak vörös, aki pedig állatokkal annak borostyán.

- Értem. Szóval tényleg léteznek vámpírok. Mindig is hittem ezekben a természet feletti dolgokban, de sosem gondoltam volna, hogy találkozok is eggyel. És azt végképp nem hittem volna, hogy te leszel az. – meredt a távolba. – Sok vámpír van?

- Igen. – megborzongott. - De nem kell félned. Már van egy törvény miszerint, embert többé nem ölhet a fajtám.

- A „fajtám”. – ismételte el. Rám nézett. – Sajnálom, de még ez új nekem. De nyugi, hamarosan megszokom. Nyitott vagyok mindenre, csak adj egy percet.

- Rendben.

Türelmesen vártam, míg megemészti a hallottakat. Majd kevesebb, mint egy perc múlva megszólalt.

- Oké. Most már minden rendben. – mondta büszkén. – Charlie is tudja?

- Hát… Mondjuk. – kérdőn pillantott rám. – Azt mondta nem akar mindent tudni. Szóval csak annyit tud, hogy más lettem. Teljesen más. És, hogy valami természet feletti lény lettem. De, hogy pontosan micsoda, azt nem tudja.

- Értem.

- Ja és te most itt laksz? – eszembe jutott, mikor mondta apám, hogy „Ann szobája”.

- Igen. Miért, baj? – nézett rám kutyaszemekkel.

- Dehogyis. De mi van Los Angeles-el? És a sulival, meg a szüleiddel? Ja és persze a barátoddal, Stev-vel? Ő mit szól hozzá, hogy ide költöztél?

- Hát… Öm… - leült az ágy szélére és könnyek gyűltek a szemébe.

- Mi a baj? – letérdeltem elé és megfogtam a kezeit.

- A szüleim néhány héttel ezelőtt meghaltak.

- Te jó ég. Annyira sajnálom. Nem tudtam.

- Igen, tudom. Megkértem Charlie-t, hogy ne mondja el. – szipogta.

Szerettem a szüleit, mindig is nagyon kedvesek voltak.

El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet elveszíteni a szüleinket.

Nem akartam kérdezgetni arról, pontosan mikor és mi történt. Tudom, ha el akarja mondani, akkor elmondja. Ilyenkor semmit sem szabad siettetni.

Kifújta az orrát, majd megköszörülte a torkát, hogy rendesen, érthetően tudjon beszélni.

- Egy autó balesetben haltak meg. – szünetet tartott. – A házassági évfordulójuk volt. – emlékezett vissza. – Egy üzleti útról tartottak haza felé. Három hétig voltak távol és már nagyon vártam, hogy megérkezzenek. Évfordulójuk alkalmából szépen kitakarítottam a lakást és vacsorát készítettem. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen. Mikor az óra nyolcat ütött, megcsörrent a telefonom. „Halló?” – szóltam bele izgatottan. Azt hittem, hogy a szüleim azok. De tévedtem. – „Jó estét. Annebel Gilbert-el beszélek?” – kérdezte az ismeretlen nő. – „Igen, én vagyok.” – Azt gondoltam, biztosan csak valami felmérést akar végezni vagy valami. – „Én Judy Store vagyok. Te Ben és Stacie Gilbert lánya vagy?” – hangja furcsa volt. Éreztem, hogy valami nincs rendben. – „Igen. Ők a szüleim. Va… Valami gond van?” – dadogtam. Féltem a választól. – „Sajnálattal közlöm, hogy a szüleid…” – elhallgatott egy pillanatra. Erőt gyűjtött, hogy kimondja. – „…meghaltak.” „Hogy mi?” – éreztem, hogy ez lesz, de nem akartam hinni a fülemnek. – „Sajnálom Annebel. A szüleidnek balesetük volt.” – nem válaszoltam. Nem tudtam elhinni, hogy ez most valójában megtörténik. – „Annebel… Annebel.” – szólongatott. – „Szenvedtek?” – alig bírtam kinyögni a kérdést. – „Nem. Azonnal meghaltak. Nem éreztek fájdalmat.” – mit is vártam. Még szép, hogy ezt mondja. – „Értem.” – hosszú csönd állt be. – „Van valaki akit felhívhatsz?” – aggódott. – „Igen” „Rendben. Sajnálom, hogy ezt mondom, de betudnál jönni holnap azonosítani őket?” „Igen.” „Őszinte részvétem Annebel.” „Köszönöm.” – többre nem futotta. Lenyomtam a telefont. Néhány percig még ott álltam, majd hírtelen rám tört a hányinger. Beszaladtam a fürdőbe és a WC kagyló fölé térdeltem. Megállás nélkül hánytam és sírtam együttesen. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Mikor már kicsit megnyugodtam, megmosakodtam és elmentem otthonról. Egyenesen Stev lakása felé indultam. Ő volt az egyetlen, akihez mehettem. – mondta üveges tekintettel. Egy pillanatra elfintorodott, majd rendezte arcvonásait. – Aztán jött Charlie és Sue. Elintézték a temetést, és miután véget ért, azonnal idejöttünk. Ennyi. – nézett rám szomorúan.

Tudom, hogy itt még nincs vége a történetnek, de nem akarja valamiért elmondani, hogy mi történt Stev-nél. Valamit eltitkol előlem.

Megöleltem és hagytam, hogy kisírja magát.

Szegénynek nagyon nehéz lehet.

- Szóval már hetek óta itt vagy és én nem is tudtam róla? – világosodott ki előttem.

- Igen. Nagyon sajnálom, de nem akartam még találkozni senkivel. – mentegetőzött.

- Nem úgy értettem. Nem haragszom. Hogy is haragudhatnék. Sajnálom. – néztem bűnbánóan. Mekkora hülye vagyok.

- Semmi baj. – mosolygott.

Már a mosolya sem olyan, mint amilyen régen volt. Már akkor is észre vettem, mikor ma találkoztunk. Valami megváltozott benne, és nem hiszem, hogy a szülei halála miatt. Valami más van itt.

- Na és mi van veled? Hogy vagy? – törölte le könnyeit.

- Jól vagyok. Ez most meg fog hökkenteni, de képzeld csak… Van egy lányom.

Szemei kikerekedtek, szája tátva maradt.

- Komolyan?

- Igen.

- Miért nem mondtad? – ütött vállba. – Szemét.

- Bocsi, bocsi. Gondoltam, majd akkor, ha tudod a titkom. Úgyanis ő…

- Vámpír. – fejezte be helyettem.

- Félig. Csak félig az. Mikor ember voltam, akkor lettem terhes, és mivel az apja vámpír…

- Hőhőhő… - emelte fel kezeit. – Álljunk csak meg. Azt mondod, hogy Edward vámpír?

- Igen. És nem csak ő, hanem az egész családja.

- Hű… Ez sok. Le kell ülnöm.

- Már ülsz. – mosolyogtam.

- Ja, tényleg. Szóval had foglaljam össze. Te vámpír vagy, a gyereked félig vámpír és a férjed és a családja úgy szintén vámpírok.

- Pontosan. – mondtam óvatosan.

- Van még valami, amiről tudnom kéne? – kérdezte a halántékán körözve ujjaival. – Ha van még valami, akkor most mond. Inkább zúdítsd rám az egészet, mint hogy apránként.

- Ahogy akarod.

Elmondtam neki mindent a Cullen családról és Renesmee-ről is. Egészen az elejétől elmeséltem neki mindent. És persze Jake-et sem hagytam ki. És ami meglepő… Nem lepődött meg azon, hogy Jake egy alakváltó. Azt mondta mindig is sejtette, hogy közük van a farkasokhoz. Azt is mondta, hogy majd hamarosan megakarja látogatni Jake-et és Billy-t, de fél kilépni a házból. Kérdeztem, hogy miért, de nem válaszolt.