Elizabeth és Dark története negyedik rész

A sötét erdőben állva kémleltem az utat amerre eltűnt, hátha még utoljára megpillanthatom, de nem láttam semmit. Testem remegett a félelemtől és a csalódottságtól, majd azzal nyugtatva magam, hogy visszajön, enyhült a remegés. Mégis miért történik ez velem? Végre rátaláltam a szerelemre és most lehet, hogy elveszítem, csak azért mert ő nem ember. Ez egyáltalán nem fair, sőt az élet maga nem fair.

Könnyes szemekkel, álltam és vártam, hogy mellém érjenek apámék. De mit mondjak majd nekik? Biztosan sok kérdésük lesz majd, de most képtelen lennék rájuk válaszolni.

Hallottam lépteiket egyre közelebbről, majd egy kéz érintette meg vállamat.

- Elizabeth, jól vagy? Mond, jól vagy? – rángatott vállamnál fogva apám.

Lassan izzadt arcára néztem, melyen a rémület uralkodott és oly annyira elszorult a szívem, hogy azt hittem belehalok.

Nem csak Dark-nak okozok azzal fájdalmat, hogy ez történik, de még a családomnak is. Főleg apámnak, akinek hazudtam és ezáltal veszélybe sodortam Dark-ot.

- Jól vagyok. – feleltem.

- Nem bántott?

- Nem. – megfordultam és az otthonom iránya felé vettem utamat.

Apám és Noel zavarodottan néztek utánam, majd beérve engem védelmezően átfogtak vállamnál fogva és együtt csendben hazasétáltunk. Persze apám és Noel nagyon körültekintőek voltak, féltek, hogy ismét feltűnik a „Démon” ahogy ők nevezték. De ez miatt nem kell aggódniuk. Dark nem fogja őket bántani, mert szeret engem.

Amint beléptünk házunkba, Lena és anyám felpattantak székükről és hozzánk rohantak.

- Mi történt? Olyan hírtelen eltűntetek. – szólalt meg aggódó anyám.

- Megyek aludni. – suttogtam és azonnal a szobámba mentem.

Átöltöztem hálóingembe, majd befeküdtem az ágyamba, és közben a családom beszélgetésére koncentráltam.

- Egy démon? – kérdezte elhaló hangon Lena. – Biztosak vagytok benne?

- Igen. – felelte férje. – A szemei vörösen izzottak, mi ez ha nem démon? Elizabeth pedig egyenesen a karjai közt volt.

- Bántotta? – remegett anyám hangja.

- Nem hinném. Azt mondta jól van. De nagyon rémült volt. Biztosan ijesztő lehetett, hogy olyan közel állt hozzá egy szörny. – mondta apám teli méreggel.

Micsoda? Még, hogy amiatt féltem, hogy a közelemben van? Inkább akkor félek, mikor nincs. Tudom, hogy furcsa, de ez a néhány nap alatt az életem részévé vált. Ő az én hiányzó felem, aki nélkül nem tudok élni. Ő létezésem tárgya. És egyébként is ő nem szörny és nem is démon, semmi ilyen becsmérlő szó nem illik rá. Ő olyan, mint mi, csak különlegesebb mindnyájunknál. Nem értem, hogy ez miért ekkora baj. Hiszen még csak nem is gyilkos. A démonok embereket ölnek, de ő nem. Vagy várjunk csak… Hiszen ő vámpír, akkor mégis csak gyilkos, mivel emberekkel táplálkozik. Vagy lehetséges, hogy máshogy is életben tudnak maradni? Talán állati vérrel?

- Holnap riadóztatom a népet. Már egy ideje sejtjük, hogy van itt valami, ugyanis nagyjából egy hete három hullát találtunk, melyeknek teljesen levolt csapolva a vérük. – jaj ne. - Amint felkészültünk indulunk vadászni. Soha többet nem bánthat senkit, főleg nem a lányomat. Megfogjuk állítani.

Szóval mégis csak gyilkos. – kezdett rám törni ismételten a sírás, de most azért, mert lehet, hogy egy gyilkosba szerettem bele. – De hát mit is képzelek? Ő nem olyan. Nem lehet. Ő jó.

A francba. Miért történik mindez? Miért nem lehetek végre boldog? Nem akarom, hogy bántsák Dark-ot, még akkor sem, ha emberekkel táplálkozik. Elvégre neki az a rendes étele, mint nekünk az állatok. Ennyi erővel mi is gyilkosok vagyunk. Jó persze azért mégis más, hogy az én fajtám béliekket öli, de nem tudok változtatni az iránta érzet szerelmemen.

Apámék még kicsit tanácskoztak a történtekről, de ez az egész oly annyira lefárasztott, hogy észre se vettem, hogy mikor, de elaludtam.

~°~

Álmomban magunkat láttam. Egy szigeten sétáltunk, távol mostani otthonomtól, vagyis Franciaországtól. Azt hiszem, valahol Italy környékén lehettünk, de nem vagyok benne biztos. Egy embert sem láttam, viszont állatot annál inkább. Rengeteg volt. Az egész pillanat, kellemes és nyugodt érzést árasztott szét testemben. Sosem éreztem még magam ilyen boldognak.

Kényelmes tempóban, összekulcsolt kezekkel, mentünk egy kastély felé, de mielőtt még odaérhettünk volna egy hatalmas nagy durranás terelte el figyelmemet. A mellettem álló férfi összeesett, mintha csak lassított felvételről néztem volna végig. Azonnal utána kaptam, próbáltam megtartani testét, de túl gyenge voltam, így térdre rogytam, így ő az ölemben landolt. Szememet arcára irányítottam, de csak annyit láttam, hogy rendkívül nagy fájdalmai vannak. Lassan elindult tekintetem lefelé testén, majd megláttam… A mellkasa csupa vér volt. Egyik kezemet rányomtam sebére, míg a másikkal tartottam fejét. Fogalmam sem volt róla, hogy mi történt, csak könnyes szemekkel figyeltem, ahogy egyre jobban elhagyja az élet.

„Kérlek, tarts ki” – próbáltam mondani, de egy hang sem jött ki torkomon. Ettől csak még jobban bepánikoltam, s testem remegni kezdett. Hangos léptek zajára kaptam fel fejemet. Abba az irányba néztem, amerről jöttünk, és megpillantottam apámat, Noel-t és a többi falum bélit, amint puskákkal rohannak felénk, és hangtalanul üvöltöznek.

Szóval ők tették. De miért? Miért? Hiszen ő nem szörnyeteg, ő az én szerelmem, az életem. És most elvették tőlem. Ismét szerelmemre néztem, kinek már a fájdalmat nem lehetett látni arcán, csak a szomorúságot. Vörös szemei, már nem izzottak úgy, mint eddig, inkább kezdett halványulni. Ajkait szólásra nyitotta, s azt tátogta: „Szeretlek”. Amint kimondta ezt a szót, szemei lassan becsukódtak, s köddé vált kezeim között.

Testem még jobban remegni kezdett, majd véres tenyeremet magam felé fordítottam, s bele temettem arcomat. Hihetetlenül hatalmas düh, fájdalom és harag éledt fel testemben. Pár pillanatig így ültem, majd mikor már a bosszúvágy és vérszomj is rám talált, lassan felálltam. A felém futó emberekhez fordultam, majd kinyitottam szemem. Szemeim vörösen izzottak, akár Dark-é, s arcom néhol vértől virított. Nem tudtam, mi történik velem, de nem is érdekelt. Csakis egy dologra tudtam koncentrálni, még pedig a bosszúra. Ajkamat elhúztam, hogy gyönyörű fehér fogaim kivillanjanak, s haragtól fűtve előttük teremtem. Gyors és erős voltam akár egy vámpír. Falumbéliek rémületükben, le akartak lőni, de túl gyors voltam szemeikhez képest, így könnyű szerrel végeztem velük. Már csak apám és Noel volt életben. Mindketten fájdalommal teli arccal néztek rám, s amint felém emelték fegyverüket, velük is végeztem. Egy csepp bűntudatot sem éreztem amiatt, hogy megöltem saját apámat. Ebben a gyilkolásban furcsa módon az örömet leltem felfedezni.

Apám élettelen testére néztem, s egy pont teljesen megragadta tekintetemet. Feje oldalra volt fordulva, így nyaka jól látható volt. Csupasz testrésze láttán egy vad érzés tört rám, aminek nem tudtam és nem is akartam ellenállni. Letérdeltem teste mellé, egyik karommal megemeltem hátánál fogva, míg a másik kezemmel félrehúztam fejét, majd lassan számat nyakához emeltem, s belemélyesztettem borotvaéles fogaimat.

Ekkor hírtelen felpattantak szemeim, majd zihálva és izzadtan az ágyamban felültem, s meredtem magam elé. Gyorsan körbenéztem szobámban, s kipattantam ágyamból, majd a falon lógó tükörhöz sántítottam. Hatalmasat sóhajtva vettem tudomásul kék szemeim semmit sem változtak. Nyugodtan visszaültem ágyamra, s álmomon kezdtem gondolkodni.

Az elején annyira boldog voltam, majd végül szörnyé változtam. Megöltem apámat, Noel-t és a többieket. Mégis, hogy tehettem ilyet? Ennyire elvesztettem volna a fejemet? És az, hogy kiszívtam apám vérét, az már túl tesz mindenen.

Vajon ez az álom egy figyelmeztetés volt arra, hogy mi vár rám, ha Dark-al maradok? Vagy csak egy értelmetlen horror volt? Nem tudom, de biztos vagyok benne, ha vámpírrá is változnék a családomat, soha semmiféle körülmények között nem bántanám. Soha.

Ismét felálltam ágyamról, s kisétáltam szobámból. A nappaliban a családom és Michael várt rám.

- Michael? – ez meg mi a francot keres itt már megint?

- Ó, Elizabeth. Hál’ Istennek, hogy jól vagy. – sétált hozzám és megölelt.

- Még szép, hogy jól vagyok. És kérlek, eressz el. – toltam el magamtól.

- Édesem miket beszélsz? – nézett rám szem ráncolva anyám. – Nem fogod fel ennek a súlyosságát? Meg is ölhetett volna.

- Nem akart bántani. – vallottam be az igazságot.

- Hiszen az egy démon volt, még szép, hogy bántani akart. – emelte fel hangját nővérem.

- Ne nevezd így. – morogtam rá.

- Mi ütött beléd? – kérdezte zavarodott tekintettel.

Nem tudtam, hogy mit feleljek erre, így a padlót kezdtem tanulmányozni.

- Azonnal indulunk és levadásszuk. – jelentette ki apám.

Fejemet rémületemben felkaptam, apámhoz rohantam, és megragadtam karjánál fogva.

- Kérlek, ne bántsátok őt. Kérlek.

- Hogy mi? – kerekedtek el szemei.

- Szeretem őt. – bukott ki belőlem.

Arca vörös lett a haragtól, s szabad kezét felém lendítette, ugyanúgy, mint néhány nappal ezelőtt. Ismét a földre estem a hírtelen jött csapástól, s égő arcomat fogva néztem fel rá.

- Hívjátok Timothy atyát. Az a démon megbabonázta a lányomat. Nem engedhetjük, hogy így éljen. - mondta undorral rám nézve.

Dawn - Virradat 2: Full Moon - Telihold - tizenegyedik fejezet

11. A HOLDISTENNŐ

- RENDBEN. Elmondom. – sóhajtott nagyot Heloise.

- Bármit is mondasz, nem lehet egy ilyen tettnek jó oka, azon kívül, hogy beteg vagy. – vágta a képébe Jake.

Mióta Ann meghalt, azóta mindenkivel agresszíven viselkedik, természetesen főleg Heloise-sal. Őt hibáztatja, azért ami történt. Ha azon a napon, mikor megtámadta Stev Ann-t, és Heloise megmentette volna, az egész nem így ért volna véget. Nem halt volna meg. De ez mind az ő hibája! Na jó, nem csak az övé. Ann-é is… Hogy lehetett ilyen hülye? Annyira haragszom rá, hogy így ment el. Feladta a bosszúját, s még tőlünk sem búcsúzott el. Legalább ennyit megtehetett volna. De persze tudta, hogy nem hagytuk volna, hogy megtegye. Ha kellett volna, bezártuk volna akár a házba, akár máshova.

- Ha még egyszer így merészelsz velem beszélni, akkor kitépem a nyelvedet, megértetted korcs? – szikrázott szeme a dühtől.

- Na jó. Nyugalom. – állt közéjük Alice. – Szerintetek Ann ezt akarná? Mert én nem hinném. – mondta a bölcs és igaz szavakat.

- Gondolod érdekli ezt itt, hogy Ann meghalt? – üvöltött teljes torka szakadtából.

- Igenis érdekel. – védte magát.

- Chhh… Ja persze. – vicsorgott. – Neked csak a lelke kell. Semmi több. Csakis azért vagy még itt, hogy megöld azokat a nyomorultakat, és utána jól járj. Nem vezérel téged semmi más.

- Ez nem igaz. – üvöltött vissza. – Ann igenis sokat jelent számomra.

Utolsó mondatán mind meglepődve álltunk és bámultunk rá, s az ő arcáról is ugyan azt a döbbenetet lehetett leolvasni. Úgy tűnik még magának sem akarta bevallani az igazságot, miszerint igenis, megkedvelte Ann-t. De hát őt ki ne kedvelné? Csupa szív az a lány. Az egész valója tele van szeretettel, boldogsággal, barátsággal, törődéssel és még sorolhatnám. Nála jobb barátot senki sem kívánhatna magának. De sajnálatos módon, elvesztettük. Többet nem jön vissza, így mások nem lehetnek oly szerencsések, hogy a barátjuknak mondhatnák magukat. Minden ember, aki valaha is találkozott vele, jobb kedvre derült. Legalábbis ilyen volt, mielőtt még azok a szörnyű incidensek meg nem történtek volna. Azután már csak halvány képe volt önmagának. Nem volt többet az a mindig mosolyogós, bohókás lány. Hihetetlenül gyönyörű szíve elsötétült, s végül a fájdalom és a bosszú teljesen felemésztette.

- Mi folyik itt? – nyitott be a szobába Carlisle. – A nővérek már azt hitték, kitört a harmadik világháború annyira hangosak vagytok.

- Minden rendben. Csak beszélgetünk. – nyugtattam meg. – Csendesebbek leszünk. – ígértem.

- Rendben. – bólintott kissé hezitálva, majd elhagyta a szobát, s mindenkit megnyugtatott, hogy nincs semmi gond, csak egy apró családi vita lendült fel közöttünk.

A nővérek természetesen bevették ezt a szép kis hazugságot, így folytatták tovább munkájukat.

Ez a néhány perc, míg a hatalmas csönd tartott, lecsillapodtak a kedélyek, s nyugodtabban szólalt meg Jake.

- Ha valóban sokat jelent számodra, akkor miért nem védted meg? – tette fel a már oly sokszor elhangzott kérdést.

- Már mondtam. Nem tehettem. Szabályokba ütközött, s én nem szeghetem meg egyszer sem.

- Na de miért? Mitől tartasz ennyire? – néztem vele farkas szemet.

- Hogy megértsétek, elmesélem életemet. – kezdte lassan. – De ez csak akkor fog sikerülni, ha csendben maradtok. – nézett Jake-re.

Jake beletörődve visszaült székébe, s várta, hogy neki kezdjen.

- A nevem Heloise Carsen, és az életem i.e. 2023-ban kezdődött, amikor megszülettem. – meglepődöttség suhant át arcunkon.

Nem hittem volna, hogy Heloise valaha is ember volt. Azt hittem, hogy ő mindig is Istennő volt.

- Igen jól halljátok. Egyszer én is ember voltam. Imádtam az életemet. Mindenem megvolt, szerető család és barátok. Nem voltunk sem szegények, sem gazdagok, de ennek ellenére hihetetlenül boldogok voltunk. Miután betöltöttem 16-ik életévemet, megismertem egy férfit. Ő volt… - könnyesek lettek szemei, emlékei felidézése végett. – Sigismund Buol. Amint egymás szemébe néztünk, azonnal tudtam, hogy ő lesz a férjem. És így is lett. – vigyorodott el. – Néhány héten belül összeházasodtunk, hiszen akkoriban már olyan korán állapodtak meg az emberek. Soha senkit nem szerettem annyira, mint őt. Ő volt az egyetlen férfi az életemben. Nem sokkal később elköltöztünk szüleimtől, hogy elkezdjük saját életünket. Természetesen nem mentünk messzire, hátha szükségük lesz ránk. Egy év múltán gyermekünk született. Kislány volt. – érzékenyült el arca. – Sheila volt a neve. Gyönyörű kisbaba volt. Kerekded arcocskája, ragyogóan zöld szeme és csillogó fekete haja volt. A szemeit édesapjától örökölte, viszont a haját tőlem. – de hiszen neki fehér haja van. – Hamarosan arra is rátérünk. – nézett rám sokat mondóan. – Na szóval. Mint rájöttetek fekete hajam volt, és ezen kívül irigylésre méltó tengerkék szemem. E kettő párosítás miatt, csodálattal néztek rám a falum béliek. Nagy kincsnek tekintettek kinézetem miatt, s erre büszke is voltam, hogy valamivel kitűnhetek a tömegből. Így keltettem fel Sigismund érdeklődését is. Sheila-t elképesztően nagy szeretettel neveltük. Soha nem volt semmi gondunk, így békességben éldegéltünk, míg nem… - megvonaglott az arca. - Meghaltak. – mindnyájunk arca eltorzult a fájdalomtól, s lélegzet visszafojtva vártuk, hogy folytassa. – Egyik reggel a szüleimnél voltunk, s én elmentem gyógynövényt szedni. Néhány óra múltán mikor visszatértem, ők már halottak voltak. A szüleim, a férjem és a három éves lányom. Minden csupa vér volt. Először fel sem tudtam fogni, hogy mi történt, csak bambán meredtem az élettelen testekre. Néhány pillanat múltán eljutott tudatomig, hogy mi történt. Teljesen összeomlottam. Nem tudtam, hogy mit tegyek, mihez kezdjek. Lassan, nehézkesen lépdelve közelebb mentem a családomhoz, s a kislányom mellé rogytam. Megérintettem apró kezét, de az már teljesen kihűlt. Jég hideg volt. Zokogásba kezdtem, s azt hittem mentem belehalok a fájdalomba, de ekkor megláttam a véres lábnyomokat. A düh minden egyes porcikámat elárasztotta, s elvakított a bosszúvágy. Soha nem éreztem még olyat, amit akkor. Bosszúra voltam szomjas, pedig az előtt még egy hangyát sem voltam képes bántani. De az… Az teljesen elvette az eszemet. Felálltam. S azonnal a lábnyomok után eredtem. Egy idő után már nem látszódtak, így a megérzésemre hagyatkoztam, s két nap múltán egy faluban rátaláltam. Amint megláttam, máris tudtam, hogy ő az. Egyszerűen éreztem a zsigereimben. Éppen kora délután volt, s ő az otthona felé tartott. Cseppet sem tétovázva, elé léptem, s haragommal lesújtottam, vagyis jobban mondva egy kést a szívébe döftem. Képtelen voltam megállni, hogy ne tegyem meg még egyszer, így annyiszor ki –be húzgáltam a vértől csöpögő kést, míg a körülöttünk lévő emberek le nem fogtak. Azonnal tömlöcbe vetettek gyilkolás vádjával, s közölték velem, hogy másnap vár rám az akasztófa, de előtte még egy papot küldtek be hozzám, hogy mondjam el, miért öltem meg a férfit. De nem válaszoltam. Csak annyit mondtam, „Az olyanoknak, mint ő, nincs számukra hely eme világon.” Feleltem rezzenetlen arccal. Az estét keserves fájdalmak között töltöttem, s már tülkön ülve vártam, hogy végre eljöjjön a halálom ideje. Az életem akkor véget ért, mikor a családomé is. Nem létezett többé számomra semmi. Mindenemet elvesztettem néhány óra leforgása alatt. Az pedig, amit tettem, hogy megöltem azt a rohadékot, a mai napig nem bántam meg. Ha tehetném, most is megtenném. Nagy nehezen eljött a másnap este, s miközben nyakamra tették a kötelet végig a teliholdat figyeltem, míg nem hírtelen egy reccsenés következtében minden elsötétült.

- Heloise. – kezdte Jake. – Annyira sajnálom. Nem tudtam. – nézett rá bocsánatkérően.

Heloise elmosolyodott.

- Még nincs vége. – kis szünetet tartott, majd folytatta. – Halálom után, egy különleges helyen tértem magamhoz. Egy hatalmas erdő volt, melyben a fákat hó és jégcsapok díszítették, s előtte egy hosszú kristálytiszta folyócska kígyózott. A táj lenyűgöző volt, álomba illő. A hőmérséklet furcsa módon nem volt hideg, hanem tökéletesen kellemes volt. Fogalmam sem volt arról, hogy mégis hol vagyok, így felálltam, s körbe kémleltem, de nem láttam semmit, ami bizonyítaná, hogy a közelben él valaki. A folyó felé sétáltam, s mikor megálltam előtte, ledermedtem. Az ezüstösen csillogó vízben egy gyönyörű, sőt káprázatos nőt pillantottam meg. Nem láttam még hozzá hasonlót. Egy pillanatig eltűnődtem, hogy ki lehet az, de mikor megláttam, hogy ugyan azok a mozdulataink, rájöttem, én vagyok az. Hosszú fekete hajam, immáron nem létezett, s helyét felvette eme hófehéren ragyogó hajam. Szemem színe megmaradt tengerkék, s bőröm is hófehér lett. Igaz mikor ember voltam, akkor is fehérbőrű voltam, de nem ennyire. Arcom semmit sem változott, csak a körülötte lévő új hajtól, teljesen másnak tűnt. Amit pedig addig furcsa módon nem vettem észre az a ruhám volt. Fekete volt, néhol ezüstszínű mintákkal borítva. Lélegzetelállító voltam. Teljesen mássá változtam. Nem tudtam, hogy mi történt, mégis mi ez az egész, s míg kezdtem kétségbeesni, megjelent előttem egy idegen férfi. Neki is fehér haja volt, s fekete és ezüstszínű ruhában állt tőlem karnyújtásnyira. Csak egyetlen egy különbség volt köztünk, azon kívül, hogy ő férfi volt, mégpedig az, hogy gyönyörű zöld szemei voltak, mint Sigismund-nak. Egy pillanatig azt hittem, hogy ő az, de hamar csalódnom kellett. Megkérdezte az idegen mire emlékszem, s elmondtam utolsó emlékeimet, hogy meghalt a családom, megöltem a gyilkost, majd végül én is meghaltam. Erre ő csak annyit mondott, hogy egy feladata van számomra, amire saját érdekemben jobb, ha nem mondok nemet. Azt mondta, tanúja volt bosszúmnak és látta, milyen hidegvérrel öltem meg azt a férfit, ezért az lesz a feladatom, hogy ha valaki ellen olyan szörnyűséget követnek el, mint ellenem, akkor ajánljam fel az illetőnek a segítségemet, de a lelkéért cserébe. Azonnal nemet mondtam neki, viszont erre csak egy meglepő választ kaptam. Azt mondta, ha nem teljesítem azt, amit mond, akkor soha többet nem láthatom viszont a családomat. Ezzel a fenyegetésével erősen hatott rám, így elfogadtam, végtére is mi mást tehettem volna? Kérdeztem, hogy mégis meddig kell ezt tennem, de csak annyit mondott „Az csakis tőled függ, mennyire vagy erős. Minél erősebb vagy, annál hamarabb lehetsz velük.” Válaszolta nyugodtan. Amint elmondta végső mondatát, eltűnt szemeim elől, s míg vártam, hogy történjen valami, hogy az illető segítségére tudjak sietni, addig felfedeztem erőimet. Halálom óta már több mint 4000 év telt el, és még mindig ezt kell csinálnom. Azt mondta, addig kell csinálnom, míg nem leszek elég erős. De nem tudom, hogy ennél még tudnám e magasabb szintre emelni képességeimet. Kezdem azt hinni, hogy sosem jön el az-az idő, hogy ismét a családommal lehetek, de bíznom kell benne. Muszáj.

- Szóval e-miatt van ez az egész. Ezért nem segítettél Ann-en, mert félsz, ha megszegsz egy törvényt, akkor soha nem találkozhatsz velük újra. – suttogtam.

- Igen. Nem tudnám elviselni a tudatot, hogy már ennyi ideje teszem ezt, és egy kis hiba miatt minden reményt elveszítsek. – remegett ajka, miközben csurgott könnye arcán.

- Higgy benne, hogy egy napon eljön az idő. – fogta meg kezét Alice.

- Köszönöm. – hüppögte.

Pár percig csöndbe burkolóztunk, míg emésztettük Heloise szomorú történetét, majd mint legutóbb is Jake törte meg a csendet.

- Szóval, azért vagy te a Holdistennője, mert egy teliholdas éjszakán haltál meg?

- Igen. Tudjátok, a telihold hatalmas erővel bír. Még akkor is, ha csökken vagy nő a hold, de a legerősebb az akkor mikor teljes alakját mutatja. A telihold minden természetfeletti lény erejéhez kapcsolódik. A hold teszi lehetővé, hogy létezzenek olyan különleges élőlények, mint ti alakváltók, vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok, tündérek és még oly sok különleges élőlény. Minden lény, aki hozzánk hasonló, eme éjszakán születik meg vagy változik át. Nincs kivétel. Mindig is így volt, ez az élet természetesen rendje. Persze az már más, hogy ki mikor a legerősebb.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem rá azonnal kíváncsiságtól égve.

- Nos például a vérfarkasok, mint tudjátok eleinte csak teliholdas éjszakákon tudnak átváltozni, de később már bármikor. Viszont ezen az éjszakán az erejük megnő. Az alakváltóknak, akkor a legnagyobb az erejük, mikor nő a hold. A vámpíroknak pedig, akkor mikor csökken.

- És mi van a boszorkányokkal meg tündérekkel? Valóban léteznek? – kerekedtek ki Jake szemei.

- Léteznek vámpírok, alakváltók, vérfarkasok, istenek, istennők, és te nem hiszel a boszorkányokban és a tündérekben? – vonta fel szemöldökét egy fél oldalas mosoly kíséretében.

- Hmm… - gondolkodott el, simogatva állát. – Ebben van valami.

Felnevetett Heloise.

- A boszorkányoknak természetesen nappal van a legnagyobb erejük, ugyanis a napból nyerik az energiájukat. Viszont van egy hatalmas gyenge pontjuk. Még pedig az, hogy amikor napfogyatkozás van, arra az időre elveszítik erejüket. Ekkor nagyon sebezhetőek. A tündéreknek pedig akkor van a legnagyobb erejük, amikor esik az eső. Ők a vízből merítenek erőt. De ők nem harcra lettek teremtve, inkább a védelemre és gyógyításra.

- Honnan tudsz ennyi mindent? – kérdeztem, ámuldozva szavain.

- Édesem, már 4000 éves vagyok. Hidd el, ha te ennyi ideig fogsz élni, akkor találkozni fogsz egy-kettővel. – nevette el magát, s mi is csatlakoztunk.

Most először nevettünk őszintén, azóta, hogy Ann meghalt. Ez a néhány nap alatt még egy mosolyt is csak nehezen tudtunk megereszteni.

- Heloise. Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Miután teljesítettük Ann bosszúját, akkor utána mi lesz? Ki szállsz a testéből, de mit fogsz tenni a lelkével? – kérdeztem homlok ráncolva félve a választól.

Lélegzetvisszafojtva vártam válaszát.

Attól féltem, azt fogja mondani, hogy bezárja valahova, ahol sosem lehet boldog és nem találkozhat családjával.

- Mégis mit tennénk? – zavarodott volt arca. – Az alkunk annyiból állt, ha teljesítem a bosszúját, akkor elviszem a lelkét, de ezt úgy értettem, hogy akkor máris meghal és átléphet a másik oldalra. Persze valaki a mennyországba kerül, valaki viszont a pokolba. De ezt nem én döntöm el.

- Micsoda? – ijedt volt Jake arca. – A pokolba?

- Így van. Attól függ, milyen volt az-az ember életében. Hogy mégis miért akart bosszút állni. Például itt van Ann. Ő nem csak maga miatt akart bosszút állni azokon a mocskokon, hanem azért is, hogy ne ártsanak senki másnak. Ha nem is teljesen, de tiszta volt a szándéka. Viszont vannak olyanok, akik csakis magukra gondolnak és nem is maguk vagy családjuk miatt akarnak bosszút, hanem azért mert ölni akarnak és ezt úgy mond, csak alibiként használják. Az ilyenek jutnak a pokolba.

- Értem. – mondta végül Jake.

- Bejöhetünk? – állt az ajtóban Carlisle egy nővérrel az oldalán.

- Persze. – szólalt meg Heloise.

- Nos, jó hírem van Ann. – fordult Heloise felé.

Az, hogy így szólította, amiatt ismét összeszorult a szívem, de nem csak az enyém hanem mindnyájunké, de hát muszáj volt így szólítania hiszen a nővér nem tud semmit.

- Ma haza mehetsz.

- Végre. Köszönöm. Már nem bírtam volna sokáig itt. – úgy látszik a gyakorlás jót tett neki, mert ahogy ismerem Ann pontosan ezt mondta volna. – Ne értsétek félre nagyon kedves itt mindenki, de inkább, ha lehet nem töltenék itt több éjszakát. – hihetetlen, hogy menyire jól elő tudja adni.

- Dehogy baj. – mondta a nővér. – Örülök, hogy jobban vagy. – mosolygott, amit Heloise is viszonzott.

- Akkor mi megyünk is, majd otthon találkozunk. – köszönt el Carlisle, s ki is mentek a szobából.

Jake, Alice és én is ki mentünk, hogy Heloise át tudjon öltözni, és amint kész lett, már mentünk is a kocsimmal Cullen villa felé, ahol már a család többi tagja várt ránk.

Dawn - Virradat 2: Full Moon - Telihold - tizedik fejezet

10. A TERV

Bella:

VÉGRE MEGÉREZTEM Ann illatát. La Push-ban van a hegyen a tengernél. Azonnal irányt változtattam és célba vettem a hegyet. Rohantam, ahogy csak bírtam, szinte már a lábam nem is érintette a földet, olyan gyorsan süvítettem.

Kérlek Ann, ne csinálj semmi meggondolatlanságot. Tarts ki, mindjárt ott vagyok.

Végre megérkeztem a partra, s mindenki más is most ért ide. Nem tudtam vagyis tudtuk, hogy ismét hova tűnt el Ann, mert a szél a szikláról ide fújta az illatát, de láttuk, hogy nincs ott. Csak nem a vízben van? Az végül is logikus lenne, hiszen a víz elmossa mindenki illatát, beleértve az övét is. De hát akkor mire várok még? Azonnal utána kell mennem mielőtt még megfulladna.

Ismételten rohanni kezdtem a víz felé, majd egy furcsa látvány miatt megtorpantam. A vízből vakító kék fénysugár tört fel az égre. A megmagyarázhatatlan jelenségtől kővé dermedve álltam, s le sem tudtam venni a hihetetlenül magas fényoszlopról szemem. Ahol a fény kitört a vízből, ott forrni kezdett a tenger felszíne.

- Mi a pokol? – hüledezett Emmett.

- Még sosem láttam ilyet. – csatlakozott Carlisle.

- Mégis mi történik? – aggódott Esme.

A fénysugár ereje nem akart gyengülni, viszont egyre közelebb és közelebb jött felénk. Majd mikor már csak néhány méter választott el bennünket, a fény közepén megláttuk Paul-t Ann-el a karjaiban.

- Ann. – sikítottam fel.

Mindannyian hozzájuk rohantunk, Paul pedig óvatosan a földre helyezte Ann-t.

- A fény Ann testéből jön. – hitetlenkedett Edward.

- Paul, mi a franc történik vele? – üvöltötte Jake.

- Nem tudom. Mikor megéreztem az illatát, azonnal idejöttem. A szikla tetején állt, és öngyilkos akart lenni. Le is ugrott, én pedig máris utána eredtem, de valamiért nem tudtam a közelébe úszni, mintha valami nem engedte volna, hogy megmentsem. Majd mikor a fény feltört testéből, már megtudtam közelíteni, de addigra késő volt. Már nem dobogott a szíve. – hadarta.

Paul szemein keresztül jól látszott, hogy teljesen összetört szíve. Egy cseppet sem volt közömbös Ann iránt. Először Rachel-t vesztette el, és most Ann-t. Úgy tűnik, Paul sosem lehet boldog.

- Őt sem tudtam megmenteni. – suttogta elhalóan.

Carlisle azonnal Ann fénytől izzó teste mellé térdelt és vizsgálni kezdte. Arcáról csakis egy dolgot lehetett leolvasni, mégpedig a döbbenetet. Egyikünk sem látott még ehhez hasonlót. A látvány egyszerre volt káprázatos és hátborzongató. Carlisle próbálta újralélegeztetni, de Ann teste nem reagált.

Vajon mi történik vele? Mi ez a fény? Miért ölte meg magát? Mi lesz most? – tettem fel magamban a válaszra váró kérdéseket.

- Carlisle, mondj valamit. – kérlelte Jake.

- Nem tudom, hogy mi történik vele. De egy valamit bizton állíthatok. Ő már sajnos… - tartott szünetet, mielőtt kimondta volna a végzetes szót. - Halott.

- De ő nem halhat meg… - hüppögtem, mintha a könnyeimmel küszködnék. – Így nem.

Edward mellém jött, s átölelt. Miközben csitító karjai között álltam tehetetlenül, Ann-re néztem. Arca cseppet sem volt békés, ami számomra azt jelenti, hogy attól függetlenül, hogy teljesült akarata, nem lett boldog. Pedig azt hittem, hogy ha meghal, akkor arcán a békesség és boldogság fog tükröződni, de e-helyett a magány és keserűség vette át felette a hatalmat. De hát miért? Hiszen megszabadult Stev-től, soha többet nem bánthatja elhatározása végett. És mégis… Valami nem stimmel. Talán a szíve legmélyén mégsem erre vágyott? Csak egy kétségbeesett pillanatában döntött így.

Ó… Ann. Bárcsak ne tetted volna. Bárcsak ne így végződött volna. Bárcsak boldogabb életed lett volna. Annyira sajnálom, hogy hagytam, hogy ez történjen. Az egész az én hibám. Nem voltam elég erős, hogy megvédjelek. Pedig az én feladatom lett volna. Te voltál és még most is te vagy a legjobb barátom, már kis gyermekkorunk óta. Miért kellett így véget érnie a barátságunknak? Egy részről megértem döntésedet, biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz lehetett ezeket a szörnyűségeket elviselni és én még csak bele sem gondolhatok, hogy mekkora fájdalmat kellett elviselned, de másrészről utállak, azért amiért itt hagytál minket és feladtad bosszúdat. Nem vagyok bosszú párti, de ebben melletted álltam. És hogy teljesüljön akaratod… Megölöm őket. Nem hagyom, hogy több gondot okozzanak. Megfizetnek, azért amit veled tettek.

- Nem szükséges. – sóhajtott fel egy ismerős hang.

Még mindig Ann arcát figyeltem, mikor láttam ajkait mozogni, miközben hozzám szólt s élettel teli szemeit rám irányította. Lassan elkezdett felülni, s e közben a kék fény egyre halványult, míg el nem tűnt testében.

- A… An… Ann… - akadozott hangom a döbbenettől.

- Ann. – nézte Jake könnyes szemekkel. – Hál’ Istennek, hogy életben vagy. – üvöltötte el magát, miközben megölelte.

Ann egy szót sem szólt, csak lassan eltolta magától Jake-et, majd komor arccal felállt. Egyenként végig nézett rajtunk, majd magát mérte végig tetőtől talpig.

- Mi a baj? Jól vagy? – kérdezte Esme.

- Én jól… De Ann nem.

- Hogy? Mi van? – értetlenkedett Emmett, amiben cseppet sem volt egyedül.

Ezt meg mégis, hogy értette? Hiszen itt áll velem szemben. Ő itt Ann. Más nem lehet.

- Heloise? – kérdezte Edward.

- Igen. – válaszolta savanyúan.

Még, hogy Heloise? Mégis mi a jó fene folyik itt? Hogyan lehetséges ez? Mit keres ő itt? Hiszen a telihold már elmúlt. És hol van Ann?

- Ő meg halt. – olvadt tekintete az enyémbe. - Azért vagyok itt, hogy beteljesítsem bosszúját. Legalábbis gondolom. – hajtotta oldalra fejét, zavarodottan ráncolva homlokát.

- Gondolod? – ismételte Jasper.

- Még sohasem fordult ilyen elő. Mindig sikerült végrehajtanom az emberek bosszúját és utána máris elvittem az ő lelküket cserébe. Viszont ez, hogy valaki meghaljon még azelőtt, hogy beteljesült volna kívánsága, még sosem történt ilyen. Én magam sem tudom, hogy hogyan kerültem Ann testébe, de valamiért nem tudom elhagyni. A teste rabul ejtette lelkemet. Bizonyára, hogy így hajtsam végre megállapodásunkat. De ez az egész még nekem is furcsa. – vallotta be őszintén.

- És mi van Ann lelkével? – kérdezte Sam. – Hol van?

- Bolyong. – válaszolt egy szóval. – Bolyong, várva az alku beteljesítésére. Mást nem tud tenni. Nem kellhet át, míg az alkunk rám eső része nem teljesül. Ezért is láttátok ilyen elgyötörtnek arcát, míg lélektelen teste hevert a földön. Azt hitte, amint meghal máris jobb lesz neki, és találkozhat családjával. De nem így történt. A lelke nem engedi tovább lépni. Addig nem, míg meg nem hal Stev és a másik négy. Addig nem nyugodhat békében. Ezért mihamarabb meg kell találnunk őket és végeznünk kell velük. Így Ann végre boldog lehet és én is elhagyhatom emberi testét.

- És, hogy találjuk meg őket? – néztem rá elszántan.

- Bella… - kezdte Alice, de félbeszakítva felemeltem kezemet.

- Meg kell találnunk azokat a férgeket, hogy a pokol mélyére juttassuk őket. – fordítottam hátat mindenkinek. – Ha már itt a mi világunkban nem lehetett boldog, akkor tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy a túlvilágon boldog legyen.

- Igaza van. Ann a barátunk, sőt a családunk. Megteszünk érte bármit. – értett egyet Carlisle.

- Menjünk vissza a házunkba és készítsünk egy tervet. – jelentette ki Jasper.

Amint kimondta az utolsó szót elindultunk a házunk felé.

Hamarosan megölünk titeket. – gondoltam magamban. – Meneküljetek, ha kedves az életetek férgek, mert megtalálunk és akkor már arra sem lesz időtök, hogy könyörögjetek. Nem engedem, hogy tovább szenvedjen miattatok Ann. Tönkre tettétek az életét, s még akkor sem tud nyugodni mikor már nincs az élők sorában. Megfogom bosszulni és azt fogjátok kívánni, bárcsak meg sem születtetek volna. Mindent megteszek annak érdekében, hogy szenvedjetek.

Míg magamban mondogattam e mondatokat, cseppet sem rám jellemző módon, Ann-re vagyis Heloise-ra néztem, aki szomorú tekintettel figyelt.

Hát persze… Hiszen gondolatolvasó. Mindent hall. De számít ez? Mit érdekel engem? Most csakis egy dologra kell koncentrálnom, semmi másra.

~°~

Ahogy hazaérkeztünk, azonnal felhívtam apámat, hogy megkérjem arra, még néhány napig vigyázzanak Renesmee-re. Ugyanis még tegnap este rábíztam kislányomat, hogy gondoskodjon róla, míg a telihold tart, de sajnos megváltoztak a dolgok. Még muszáj nála maradnia, mivel mindannyian elszántuk magunkat, hogy megkeressük azokat a rohadékokat, és őt nem vihetjük magunkkal. Még túl kicsi ehhez, és nem akarom, hogy baja essen.

Apám és Sue természetesen örömmel beleegyeztek Renesmee vigyázására. Sajnos nem tudtam letenni a telefont anélkül, hogy meg nem kérdezte volna, mi történt. Természetesen nagy nehézségek között, elmondtam mi történt Ann-el. Amint meghallotta, hogy meghalt, percekig csak a némaság hallatszódót a vonal túlsó feléről, majd mikor apám megszólalt, remegő és elcsukló hangja elárulta, hogy a fájdalomtól sír. Egy gyors elköszönés után, leraktuk a telefont. Egyszerűen képtelen voltam hallgatni apám szomorú hangját, s biztos voltam benne, hogy inkább egyedül akar maradni.

Bárcsak én is egyedül lehetnék egy kicsit. Annyira irigylem az embereket, amiatt, hogy tudnak sírni. Az, hogy a vámpírok nem tudnak sírni, egy hatalmas nagy kínszenvedés. Ha szomorú az ember, akkor sír, ha sír az ember, akkor utána kicsit jobb lesz. De mivel én nekem nem megy, ezért nem tudom kiadni magamból a fájdalmat, s emiatt csak még nagyobb lesz bennem az űr. Ez az egyetlen emberi tulajdonság, ami hihetetlenül hiányzik.

- Nos, akkor kezdjük. – szólalt meg határozottan Jasper. – Nem tudjuk, hogy merre vannak, s a szaguk sem érezhető, ezért előálltam egy tervvel.

- Miféle tervvel? – fonta össze karját Rose.

- Csali. Kell egy csali, hogy elődugják képüket rejtekhelyükről, s akkor lecsaphatunk rájuk.

- Csali? – vonta fel szemöldökét Emmett.

Ennél a szónál Jasper Heloise-ra nézett, s így fejtette ki tervét.

- Azoknak a rohadékoknak Ann kell. Vele előcsalhatjuk őket. Gondoljatok csak bele. Nem tudják, hogy meghalt és egy Istennő van a testében. És nem is vehetik észre, mivel semmi sem változott meg benne. Se a teste, se az illata. Könnyedén átverhetjük őket. Ahogy megérkeznek, egyszerűen lecsapunk rájuk. Ha nem is lennénk a közelben annyian, hogy legyőzzük őket, itt van Heloise. Neki meg van hozzá az ereje, hogy végezzen velük. Nem igaz?

- De igen. – bólintott az említett.

- Kipróbáltad, hogy tudod e használni minden erődet ebben a testben is? – kérdezte Edward.

Heloise szúrós szemekkel meredt Edward-ra, majd egyszer csak azt vettük észre, hogy egyik pillanatról a másikra odakint, mintha tájfun söpörne végig úgy csavarodtak ki gyökerestül a fák, azután pedig vad hóvihar keletkezett, s végül ugyanaz a borús idő vette át a hatalmat, ami szinte mindig van Forks-ban.

- Ez elég bizonyíték öcsi? – kerekedtek el Emmett szemei.

- Igen. – sandított rá.

- Akkor, most hogy mindent megbeszéltünk, és megtudtuk mekkora ereje is van Heloise-nak, mindenki foglalja el a helyét. Bella, Esme, Carlisle és Jake ti menjetek vissza Heloise-sal a kórházba. Heloise tegyél úgy mintha…

- Mintha fájdalmaim lennének?

- Ez is kiváló ötlet, de azt akartam mondani, tegyél úgy, mintha ember lennél és próbálj úgy viselkedni, mint Ann. Nem lehet tudni, mikor bukkannak fel. – bólintott Heloise. – Mi pedig többiek, ahogy eddig is csapatokban szóródjunk szét. Ne lankadjon senki figyelme. Az ellenfeleink igaz veszélyesek, de mi többen vagyunk. És még két szót mondanék. – szünetet tartott. – Óvatosan. Éberen.

Amint Jassper befejezte mondandóját, máris elindultunk a kórház fele, a terv alapján. Heloise befeküdt az ágyba, s Jake, Esme és én köré telepedtünk, Carlisle pedig a munkáját ment végezni.

Csak nagyon ritkán szólaltunk meg, mivel még mindig teljesen levoltunk sújtva Ann halála miatt, de azért próbáltunk úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, nehogy feltűnést keltsünk. Olykor egy ápolónő is bejött, ellenőrizni az infúciót, s akkor kicsit beszélgetett Heloise-sal. Mikor még Ann volt itt akkor, mindig mikor bejött egy nővér, kedvesen elcsevegett velük az utobbi időben, s emiatt Heloise is így tett. Néha-néha észre lehetett venni, hogy ő máshogy szólalt meg, mást mond, mint amit az igazi Ann mondana, de ez egy idegennek nem tűnik fel.

„Azt hiszem kicsit gyakorolnod kellene Ann beszéd stílusát.” – üzentem neki gondolatban, míg az ápolónő végezte munkáját.

Óvatosan rám sandított, s bólintott, de csak annyira, hogy vörös copfba fogott fiatal lány észre ne vegye.

Amint végzett a lány, elhagyta a szobát, s Heloise-sal gyakorolni kezdtünk. Nem kockáztathatjuk meg, hogy bárki is különbséget vegyen észre benne. Mivel úgy sem volt más dolgunk, órákon keresztül csak beszélgettünk, van hogy ő mesélt, van hogy mi, de mikor megszólalt, mindig figyeltük beszéd stílusát, és néha kijavítottuk. Volt, hogy már nagyon idegesítette az egész, és a legszívesebben elment volna, de erőt vett magán és folytatta.

Úgy vettem észre, hogy Heloise bármit is mond, bármilyen közömbös is Ann iránt, mégis kedveli. Mindig azt hajtogatja, hogy csak a munkáját végzi, de ez nem igaz. Törődik Ann-el… Megkedvelte, s a barátjának tekinti. Mikor Ann súlyosan megsérült Stev által, s ő nem mentette meg, hatalmas nagy bűntudatott lehetett leolvasni arcáról. Ő is azt akarja, hogy végre boldog legyen. És ennek ellenére még sem segített rajta. De van itt más is. Valami, amit nem mond el. Valami saját magával kapcsolatban. És emiatt olyan szomorúak mindig szemei. Vajon mi lehet az?

~°~

Már két nap telt el azóta, hogy Ann meghalt, s a fádalom még mindig ugyan olyan erős. A tudat, hogy nem lépett tovább, összeszorítja szívemet. És ebben a helyzetben még az is ront, hogy itt van a teste, csak nem ő van benne. Itt van előttem, van mikor mosolyog, van mikor szomorú arca van. Tudom, hogy ő Heloise és nem Ann, de akkor is… Ez így nehéz. Míg itt van, addig egyikünk sem tud tovább lépni. Talán mikor már véget ér az egész, akkor kicsit jobb lesz. Békében eltemethetjük, s ő továbbléphet.

- Miért csinálod ezt? – törte meg a csendet Jake.

- Mit? – nézett rá értetlenül Heloise.

- Azt, hogy alkut kötsz az emberekkel, azért, hogy el vidd a lelküket. Ez mégis mire jó neked?

Igaza van. Vajon miért csinálja?

- Ennyire unatkozol és nincs jobb elfoglaltságod? – nézte undorodva.

Heloise arcára a harag ült ki.

- Hidd el, nem élvezem azt, amit csinálok. De nincs más választásom. Muszáj megtennem. – szorította ökölbe kezeit.

- Miért lenne muszáj? – kérdezte kíváncsian Alice.

A tegnapi napon Esme helyett Rose töltötte velünk napját, ma pedig Alice.

Heloise nagyot sóhajtott, s a takarójára meredt.

- Rendben. Elmondom.

Díj

Köszönöm szépen a díjakat Detty-nek, nagyon kedves tőled!:) Küldeném:

• Detty-nek: http://detty1997-elete.blogspot.com/
• Detty-nek és Szaszának: http://topy-tapy.blogspot.com/
• Dreamworks-nek: http://meetthegossips.blogspot.com/
• Szaszának: http://2szasza.blogspot.com/

Elizabeth és Dark története harmadik rész

Néhány órája már annak, hogy az erdő szélén ülünk egy nagyobb fának dőlve. Az éjszaka csodaszép, a csillagok káprázatosak, ahogy a mellettem ülő férfi is. Igaz még csak tegnap találkoztunk először, de úgy érzem, mintha már évek óta ismerném.

- Egyébként, miért árultad el a valódi kilétedet? – kérdeztem tág szemekkel.

- Mert bízom benned. – mosolyodott el.

- De hiszen nem is ismersz.

- Ismerlek annyira, hogy tudjam, érdemes kockáztatni.

Szavai hallatán boldogságomban, megérintettem kezét, majd ő erre reagálva össze is kulcsolta. Így ültünk még néhány percig, mert sajnos rájöttem, hogy mennyire későre jár.

Illedelmesen hazakísért, és arcomon egy csók kíséretében távozott. Mondanom sem kell, eme csók után, rendkívül jól aludtam.

~°~

Másnap reggel megfürödve, tisztán és jókedvűen a családommal leültem reggelizni. Még mindenki itthon volt, a szüleim, a nővérem, a férje és kettejük apró gyermeke, aki édes pofijával beragyogja reggelünket.

- Tegnap későn jöttél haza. – sandított rám apám, a mellettem lévő székről.

- Igeeen. – nyújtottam el kissé. - Dolgom volt. – fel sem néztem rá, csak ettem tovább a szendvicsemet, melyhez finom tejet szürcsöltem.

- Egy 18 éves lánynak mégis mi dolga van az éjszaka közepén? – emelte fel kissé hangját.

Nem szereti, ha titkolózok.

- Apa, kérlek. Már felnő…

- Ne kezd megint Elizabeth. – állt fel üvöltve az asztaltól, belém fojtva a szót. – Ne mond, hogy felnőtt vagy! Nem vagy az! Ha az lennél már rég megházasodtál volna.

- Apa, kérlek, hagyd békén Elizabeth-et. Nem tehet róla, hogy még nincs férje. És egyébként is, én is csak 19 évesen házasodtam meg. – próbált segíteni nővérem.

- Ez igaz, de Noel 15 éves korod óta udvarolt neked. De ő… - nézett rám szégyenkezve. – Michael már kiskorotok óta téged akar feleségének. Miért vagy vele ilyen elutasító? Hiszen ő jómódú és mindent megadhatna neked.

- Nekem nem kell egy olyan férfi, mint ő. – válaszoltam undorodva.

- Nem érdekel. Akkor is hozzá fogsz menni. – dühétől arca a vöröstől világított, s néhol mérges erek duzzadtak homlokán.

Lassan felálltam, megtámaszkodva az asztalnál, s szemébe néztem.

- Nem. – amint kimondtam, apám haragja elpattant, s arcon vágott.

Olyan hatalmas erővel ütött, hogy elvesztettem egyensúlyom és a földre zuhantam.

- Elizabeth. – sikkantotta nővérem, miközben gyorsan mellém térdelt, és így együtt szörnyülködve néztük apánkat.

- Daniel. Hogy tehettél ilyet? – üvöltötte anyám. – Erre nem volt semmi szükség.

Apám zihálva, de még mindig mérgesen nézte tettét, majd megfordult és elment a közeli bányába dolgozni.

- Jól vagy? – kérdezte Noel, miközben visszaültettet a székbe.

- Igen, köszönöm. – bambultam magam elé.

Még sohasem, ment ilyen messzire apám. 18 évem alatt egyszer sem ütött meg. De most… Olyan érzés volt, mintha az éveim alatt felhalmozó pofont kaptam volna meg. Még mindig hihetetlenül égett az arcom, amire anyám hozott egy hideg vizes borogatást. A hidegség oly hűsítő volt, hogy egy pillanatra el is felejtettem mi történt.

- Ugye megbocsátasz apádnak?

- Természetesen. – mosolyogtam anyámra.

Igaz, hogy nagyon kiborult apám viselkedésén, de ő is tudja, hogy nem ilyen. Biztos csak rossz napja van és szemtelenségemmel rá tettem még egy lapáttal.

Nem mondom, hogy az én hibám volt, ami történt, de azt sem, hogy nem az enyém. Igaz, hogy tiszteletlen voltam, de ő viszont erőszakos. Tehát mondhatjuk, hogy ugyanannyira hibásak vagyunk a történtekben.

A nap további folyamán, segítettem a ház körül, persze csak az idegesítő lassú tempómban. Kitakarítottam a szobámat és a konyhát, a kertben segítettem ültetni zöldségeket, majd végül mentem kecskét fejni. Egyik munka sem volt könnyű, de a fejés különösen nem. Maga a sámli, amire ülnöm kellett, alapból nem volt kényelmes, és így még rosszabb volt.

Mire végeztem minden tennivalómmal beesteledett, így a pajtából bementem a házba, s vacsorához ültem.

- Elizabeth. – szólalt meg apám, aki ismét mellettem ült, mint mindig. – Sajnálom azt, ami reggel történt. – őszinte bűntudat terült el arcán.

- Én is sajnálom, ahogy viselkedtem.

Bocsánatkéréseink után neki kezdtünk a vacsorának, majd miután végeztünk, elmosogattam.

- Ha nem gond, én most kimegyek kicsit sétálni.

- Rendben. – sóhajtott nagyot apám. – De vigyázz magadra.

- Rendben.

Amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam házunkat, majd a kedvenc helyem felé vettem az irányt, vagyis oda, ahol először találkoztunk. Míg sétáltam, kicsit úgy éreztem, mintha valaki követne, de biztosan csak a sötétség játszott velem.

- Szia napsugaram. – köszönt mámorító hangján.

- Szia. Milyen napod volt? – kérdeztem miközben egymás felé közelítettünk.

- Jó. És neked?

- Nekem is. – hazudtam.

Felvont szemöldökkel és karba tett kézzel várt, míg nem mondom az igazat. Túl jól ismer.

- A reggelem nem kezdődött fényesen, de utána már nem volt semmi különös.

- Bántott az apád. – húzta össze szemöldökét.

- Csak megütött, és amúgy is az én hibám volt. – emeltem fel kezemet védelmezően, mert felismertem ezt a tekintetet.

Mint egy ragadozó, kinek én vagyok a szemefénye és mindenképpen meg kell védenie.

- Nem fogom bántani, ha te ezt szeretnéd. – nyugtatott meg, ami kicsit sem volt ínyére.

- Köszönöm. Tudod, biztosan csak rossz napja volt, és még soha nem tett ilyet, szóval nem haragszom rá.

- Rendben, de ha bármi gond támad, akkor csak kiáltsd a nevem. – fogta meg kezemet.

- Olyan jó hallásod lenne? – incselkedtem.

- Bizony. – suttogta fülembe.

Amint elhajolt fülemtől egyre közelebb és közelebb jött arcomhoz, majd mikor már csak centik választották el ajkunkat egymástól, egy szó hallatán felriadtunk.

- Démon. – üvöltötte apám és Noel felénk futva.

A rémülettől és fájdalomtól eltorzult arccal figyeltem, ahogy közelednek, majd amint magamhoz tértem Dark felé fordultam, akinek ugyan az a fájdalom tükröződött szemében.

- Fuss. – suttogtam.

- De…

- Semmi, de. Menj. Siess. – hadartam, miközben szemeim közte és apámék között cikáztak.

Nem akarom, hogy bántsák Dark-ot és azt sem akarom, hogy ő bántsa apámékat.

- Muszáj menned, különben baj lesz. – tettem mellkasára kezemet, könnyes szemekkel.

Ilyen hamar eljött volna a búcsú ideje?

- Visszajövök. – nyugtatott meg gondolatom miatt. – De többet ne gyere ide, majd én meglátogatlak.

- Hagyd békén a lányomat! – üvöltötte apám egyre közelebbről.

- Elizabeth, fuss. – kiabálta Noel.

Rájuk kaptam tekintetemet, majd ismét Dark-ra néztem.

- Biztosan védeni fogják a házat. Nem akarom, hogy bajod essen.

- Nem fog. – vette tenyerébe arcomat. – Ígérem. – egy gyors forró csókkal ajándékozta meg ajkaimat, s még egy újabb ajándékként azt suttogta. – Szeretlek.

Örömömben elvigyorodtam, s szorosan magamhoz öleltem.

- Szeretlek. – suttogtam.

Fájdalmasan eltoltam magamtól, majd Ő megfordult és eltűnt az éjszakában.