Elizabeth és Dark története harmadik rész

Néhány órája már annak, hogy az erdő szélén ülünk egy nagyobb fának dőlve. Az éjszaka csodaszép, a csillagok káprázatosak, ahogy a mellettem ülő férfi is. Igaz még csak tegnap találkoztunk először, de úgy érzem, mintha már évek óta ismerném.

- Egyébként, miért árultad el a valódi kilétedet? – kérdeztem tág szemekkel.

- Mert bízom benned. – mosolyodott el.

- De hiszen nem is ismersz.

- Ismerlek annyira, hogy tudjam, érdemes kockáztatni.

Szavai hallatán boldogságomban, megérintettem kezét, majd ő erre reagálva össze is kulcsolta. Így ültünk még néhány percig, mert sajnos rájöttem, hogy mennyire későre jár.

Illedelmesen hazakísért, és arcomon egy csók kíséretében távozott. Mondanom sem kell, eme csók után, rendkívül jól aludtam.

~°~

Másnap reggel megfürödve, tisztán és jókedvűen a családommal leültem reggelizni. Még mindenki itthon volt, a szüleim, a nővérem, a férje és kettejük apró gyermeke, aki édes pofijával beragyogja reggelünket.

- Tegnap későn jöttél haza. – sandított rám apám, a mellettem lévő székről.

- Igeeen. – nyújtottam el kissé. - Dolgom volt. – fel sem néztem rá, csak ettem tovább a szendvicsemet, melyhez finom tejet szürcsöltem.

- Egy 18 éves lánynak mégis mi dolga van az éjszaka közepén? – emelte fel kissé hangját.

Nem szereti, ha titkolózok.

- Apa, kérlek. Már felnő…

- Ne kezd megint Elizabeth. – állt fel üvöltve az asztaltól, belém fojtva a szót. – Ne mond, hogy felnőtt vagy! Nem vagy az! Ha az lennél már rég megházasodtál volna.

- Apa, kérlek, hagyd békén Elizabeth-et. Nem tehet róla, hogy még nincs férje. És egyébként is, én is csak 19 évesen házasodtam meg. – próbált segíteni nővérem.

- Ez igaz, de Noel 15 éves korod óta udvarolt neked. De ő… - nézett rám szégyenkezve. – Michael már kiskorotok óta téged akar feleségének. Miért vagy vele ilyen elutasító? Hiszen ő jómódú és mindent megadhatna neked.

- Nekem nem kell egy olyan férfi, mint ő. – válaszoltam undorodva.

- Nem érdekel. Akkor is hozzá fogsz menni. – dühétől arca a vöröstől világított, s néhol mérges erek duzzadtak homlokán.

Lassan felálltam, megtámaszkodva az asztalnál, s szemébe néztem.

- Nem. – amint kimondtam, apám haragja elpattant, s arcon vágott.

Olyan hatalmas erővel ütött, hogy elvesztettem egyensúlyom és a földre zuhantam.

- Elizabeth. – sikkantotta nővérem, miközben gyorsan mellém térdelt, és így együtt szörnyülködve néztük apánkat.

- Daniel. Hogy tehettél ilyet? – üvöltötte anyám. – Erre nem volt semmi szükség.

Apám zihálva, de még mindig mérgesen nézte tettét, majd megfordult és elment a közeli bányába dolgozni.

- Jól vagy? – kérdezte Noel, miközben visszaültettet a székbe.

- Igen, köszönöm. – bambultam magam elé.

Még sohasem, ment ilyen messzire apám. 18 évem alatt egyszer sem ütött meg. De most… Olyan érzés volt, mintha az éveim alatt felhalmozó pofont kaptam volna meg. Még mindig hihetetlenül égett az arcom, amire anyám hozott egy hideg vizes borogatást. A hidegség oly hűsítő volt, hogy egy pillanatra el is felejtettem mi történt.

- Ugye megbocsátasz apádnak?

- Természetesen. – mosolyogtam anyámra.

Igaz, hogy nagyon kiborult apám viselkedésén, de ő is tudja, hogy nem ilyen. Biztos csak rossz napja van és szemtelenségemmel rá tettem még egy lapáttal.

Nem mondom, hogy az én hibám volt, ami történt, de azt sem, hogy nem az enyém. Igaz, hogy tiszteletlen voltam, de ő viszont erőszakos. Tehát mondhatjuk, hogy ugyanannyira hibásak vagyunk a történtekben.

A nap további folyamán, segítettem a ház körül, persze csak az idegesítő lassú tempómban. Kitakarítottam a szobámat és a konyhát, a kertben segítettem ültetni zöldségeket, majd végül mentem kecskét fejni. Egyik munka sem volt könnyű, de a fejés különösen nem. Maga a sámli, amire ülnöm kellett, alapból nem volt kényelmes, és így még rosszabb volt.

Mire végeztem minden tennivalómmal beesteledett, így a pajtából bementem a házba, s vacsorához ültem.

- Elizabeth. – szólalt meg apám, aki ismét mellettem ült, mint mindig. – Sajnálom azt, ami reggel történt. – őszinte bűntudat terült el arcán.

- Én is sajnálom, ahogy viselkedtem.

Bocsánatkéréseink után neki kezdtünk a vacsorának, majd miután végeztünk, elmosogattam.

- Ha nem gond, én most kimegyek kicsit sétálni.

- Rendben. – sóhajtott nagyot apám. – De vigyázz magadra.

- Rendben.

Amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam házunkat, majd a kedvenc helyem felé vettem az irányt, vagyis oda, ahol először találkoztunk. Míg sétáltam, kicsit úgy éreztem, mintha valaki követne, de biztosan csak a sötétség játszott velem.

- Szia napsugaram. – köszönt mámorító hangján.

- Szia. Milyen napod volt? – kérdeztem miközben egymás felé közelítettünk.

- Jó. És neked?

- Nekem is. – hazudtam.

Felvont szemöldökkel és karba tett kézzel várt, míg nem mondom az igazat. Túl jól ismer.

- A reggelem nem kezdődött fényesen, de utána már nem volt semmi különös.

- Bántott az apád. – húzta össze szemöldökét.

- Csak megütött, és amúgy is az én hibám volt. – emeltem fel kezemet védelmezően, mert felismertem ezt a tekintetet.

Mint egy ragadozó, kinek én vagyok a szemefénye és mindenképpen meg kell védenie.

- Nem fogom bántani, ha te ezt szeretnéd. – nyugtatott meg, ami kicsit sem volt ínyére.

- Köszönöm. Tudod, biztosan csak rossz napja volt, és még soha nem tett ilyet, szóval nem haragszom rá.

- Rendben, de ha bármi gond támad, akkor csak kiáltsd a nevem. – fogta meg kezemet.

- Olyan jó hallásod lenne? – incselkedtem.

- Bizony. – suttogta fülembe.

Amint elhajolt fülemtől egyre közelebb és közelebb jött arcomhoz, majd mikor már csak centik választották el ajkunkat egymástól, egy szó hallatán felriadtunk.

- Démon. – üvöltötte apám és Noel felénk futva.

A rémülettől és fájdalomtól eltorzult arccal figyeltem, ahogy közelednek, majd amint magamhoz tértem Dark felé fordultam, akinek ugyan az a fájdalom tükröződött szemében.

- Fuss. – suttogtam.

- De…

- Semmi, de. Menj. Siess. – hadartam, miközben szemeim közte és apámék között cikáztak.

Nem akarom, hogy bántsák Dark-ot és azt sem akarom, hogy ő bántsa apámékat.

- Muszáj menned, különben baj lesz. – tettem mellkasára kezemet, könnyes szemekkel.

Ilyen hamar eljött volna a búcsú ideje?

- Visszajövök. – nyugtatott meg gondolatom miatt. – De többet ne gyere ide, majd én meglátogatlak.

- Hagyd békén a lányomat! – üvöltötte apám egyre közelebbről.

- Elizabeth, fuss. – kiabálta Noel.

Rájuk kaptam tekintetemet, majd ismét Dark-ra néztem.

- Biztosan védeni fogják a házat. Nem akarom, hogy bajod essen.

- Nem fog. – vette tenyerébe arcomat. – Ígérem. – egy gyors forró csókkal ajándékozta meg ajkaimat, s még egy újabb ajándékként azt suttogta. – Szeretlek.

Örömömben elvigyorodtam, s szorosan magamhoz öleltem.

- Szeretlek. – suttogtam.

Fájdalmasan eltoltam magamtól, majd Ő megfordult és eltűnt az éjszakában.