Dawn - Virradat 2: Full Moon - Telihold - kilencedik fejezet

9. HALÁLOS DÖNTÉS

ÖSSZEFONT KAROKKAL ÁLLTAM a kórház bejárata előtt a falnak támaszkodva, miközben Ann szörnyű szavai keveregtek a fejemben.

„Szerelem…”

„Erőszak…”

„Félvér…”

„Halál…”

„Vámpírlét…”

Mégis, hogy képzeli az a féreg, hogy ezt megteheti vele? Esküszöm, hogy megölöm. Senki sem állhat az utamba, és az sem érdekel, hogy mennyire erős. Az egyetlen, ami jelen pillanatban foglalkoztat, az-az hogy Ann boldog legyen, márpedig, ha rajtam múlik, igenis az lesz. Nem hagyom, hogy még többet szenvedjen. Így is túl sok minden történt vele, mit egy ember vagy bármilyen más élőlény el tud viselni. Kinyírom azt a szemet, még ha az életembe kerül is.

- Bella. – suttogta egy csodálatos hang nevemet fülembe.

Oldalra kaptam tekintetemet és megláttam szerelmemet.

- Edward. – öleltem magamhoz. – Végre itthon vagy! Annyira hiányoztál. – suttogtam mellkasára szorított fejjel.

- Te is nekem. – rejtette arcát hajamba. – Mi a baj? Mi történt? – simogatta meg hátamat.

- Majd elmesélem, de előbb mond el, hogy mit tudtatok meg. – húzódtam el, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Los Angeles-ben rátaláltunk Stev szüleire, a vérszerinti családjára. Először tettették, hogy nem tudnak semmit, de mikor elmondtuk, hogy mit tett és tesz a drágalátos fiúk, megeredt a nyelvük. Stev 1988-ban lett vámpír, és Victoria változtatta át.

- Mily meglepő. – forgattam szemeimet.

Annak a nőnek, mindig keresztbe kell tennie, még akkor is mikor már a pokolban szenved.

- Miután vámpír lett, elmondta szüleinek, s ők mindenben segítettek neki. Igaz, hogy újszülött volt, de az emberi vér még sem csábította annyira, mint legtöbbünket. Persze természetesen nem vetette meg a gyilkolást. Ember korában mindent megkapott, amit csak akart, így természetesnek veszi, hogy most is minden úgy van, mint volt. Két évvel átváltozása után, egy csecsemővel állított haza, s azt mondta ő a gyermeke. Majd rá néhány évvel ez még háromszor megismétlődött. Az a négy féreg, akikkel megerőszakolta Ann-t, nem mások, mint a fiai. És az a célja, ho…

- Hogy megölje Sarah-ékat, és ezenkívül Ann-től akar egy kislányt. – fejeztem be mondatát.

- Honnan…

- Ann mesélte. Mindent elmondott, ami itt történt Forks-ban. És akkor mondta ezt el neki Stev. Szóval azt hiszem, hogy nagyon újat nem tudsz mondani.

Elgondolkodott.

- Nem. – hajtotta le fejét.

- Azt mondta Ann, hogy miután világra jött a baba, Stev átakarja változtatni, hogy vele legyen.

- Na de miért tenne ilyet? – kerekedtek el szemei.

- Hát nem emlékszel, mi volt az sms-ben? Szerelmes belé, csak nem tudja visszafogni magát, ha a közelében van. De mikor már vámpír lesz, akkor már nem kell tartania attól, hogy megsebzi Ann-t. De persze Ann ezt nem hagyta szó nélkül. Azt mondta, idézem „Ha átváltoztatsz, akkor esküszöm, hogy az lesz az első dolgom, hogy megöllek. Utána pedig jönnek a fattyaid. És egyet biztosan állíthatok. Élvezni fogom azt, mikor végzek veletek.”. – mosolyodtam el csodás szavain.

- Hű… Ha egyszer neki kezd…

- Nincs megállás. – vigyorogtunk egymásra.

- És mi volt Stev válasza?

- Nem hitt Ann szavainak. Úgy vélte, hogy csak a fájdalom beszél belőle. Szóval, visszafog jönni.

- És akkor megöljük.

- Így van. – bólintottam.

Ahogy befejeztük beszélgetésünket, megkerestük a többieket és mindenkit tájékoztattunk Stev tervéről.

~*~

- Ismét telihold van. – dőlt az ablaknak Jake.

- Végre kiderül, hogy miért is nem jött segíteni a drága kis Istennőnk. – szólalt meg gúnyosan Emmett.

- Vigyázz fiam. Még a végén feldühíted és nem lesz jó vége. – csitította Carlisle.

- De most nincs igazam? – förmedt rá.

- Dehogynem. De akkor is, jobb, ha óvatosak leszünk.

- Értettem. – húzta fintorra száját.

Hosszú csönd állt be, amit Rose suttogó szavai törtek meg.

- Hamarosan beesteledik.

~*~

- Miért hagytad, hogy bántsa őt? – fortyogtam a dühtől.

E reakciómra homlokráncolva meredt rám az Istennő, de miután rájött, hogy mérgem megalapozott, megenyhült tekintete.

- Csak akkor vehetem át Ann fölött a hatalmat, mikor telihold van. Az ellenséggel mindig eme éjszakákon hozott össze utunk. Még soha sem történt kivétel. – zavarodottan ráncolta szemöldökét. – Nem értem, hogy fordulhatott elő. Ennek nem így kellett volna lennie.

Szavai őszintén csengtek, valóban nem tudta, hogy ez fog történni.

- Hogy értetted, hogy csak a teliholdas éjszakákon veheted át felette a hatalmat? – kérdezte Jasper a „veheted” szót kissé megnyomva.

- Tudod, nekem is van főnököm, és szabályok is. A szabályok világosan kimondják, hogy csakis azon az egy éjjelen léphetek testükbe. Nem tehetek kedvem szerint. – magyarázta.

- Nem tehetsz vagy nem akarsz? – jött az újabb fondorlatos kérdés Jake-től.

- Is-is.

- Szóval te most azt mondod, hogy megvédhetted volna Ann-t, csak nem akartad? – kezdett elborulni Paul agya.

- Ez nem ilyen egyszerű.

- Akkor magyarázd el. – üvöltött.

Heloise becsukta szemeit, s kezeit ökölbe szorította. Néhány percig így állt, majd mikor újból kinyíltak szemei, egy könnycsepp cikázott végig gyönyörű arcán.

- Nem tehetem. – suttogta.

- Ann felajánlotta lelkét azért, hogy segíts neki. Erre te nem mondod el, miért nem védted meg? – kérdezte Alice.

- Nem tartozom se nektek se Ann-nek magyarázattal. Az alku csak arról szólt, hogy a teliholdas éjszakákon én irányítom, s akkor végzünk ellenségeivel. Egy szó sem esett arról, mi lesz ilyen esetben. Mindig csúszhatnak be bakik, és most ez történt.

- Baki? – vonta fel szemöldökét Esme.

- Te ezt bakinak nevezed? És akkor mit mondasz arra, hogy ha letépem a fejedet? – állt támadóhelyzetbe Jake.

- Egy az, hogy te vagyis ti nem tudtok megölni. Még csak megsebesíteni sem. Mint ahogy a múltkor is mondtam, alattam álltok. Kettő, ha most megpróbálnál megsebesíteni, akkor szerinted kinek a testében okoznál kárt? Mert az enyémben biztos nem. Azt hiszem, hogy Ann nem örülne túlságosan még egy sebtől, ami akár halálos is lehet számára. És három, hogy merészelsz ilyen hangon beszélni velem te korcs? Még egy ilyen, és Ann-nek eggyel kevesebb barátja lesz. Tényleg ezt akarod? – húzta gonosz mosolyra ajkait, míg szemei összeszűkültük, hogy még félelmetesebbnek tűnjön.

Jake kissé meghátrált és egy pillanatig arcán a rémület futott át. De nem Helois-tól való félelme miatt, hanem attól, hogy majdnem annyira elvesztette fejét, hogy meg is ölhette volna Ann-t.

- Tudom, hogy aggódtok a barátnőtök miatt, de hamarosan minden jobb lesz. – vette kedvesebbre hangját.

- Nem nevezném „jobbnak” azt, hogy meg fog halni a te kezed által. – okította Carlisle.

- Tévedsz és ezt te is tudod. Szerinted, ha nem akarna meghalni, akkor mégis, miért egyezett bele, szinte gondolkodás nélkül az alkuba? Ann, úgy érzi, számára már nem maradt semmi ezen a világon. Túl sok fájdalom és csalódás érte, melyek egyszerre sújtottak reá. A ti kedvetekért próbált visszatérni régi önmagához, és valamennyire sikerült is. De rájött, a fájdalmát, a múltját sosem feledheti el. Mindig a nyomában lesz. Ezáltal nem lehet boldog. S itt van még Stev és fiai is. Nem akarja, hogy másnak is ártsanak, így őket is magával akarja vinni a halálba. Tehát higgyétek el… Ann számára a halál a fájdalom végét jelenti.

Igaza van. A lelkem mélyén mindig is sejtettem, hogy így érez, de reménykedtem benne, hogy másképp fognak alakulni a dolgok. Ann a legjobb barátnőm és nem akarom, hogy elhagyjon… De ha neki így jobb, akkor hát legyen. Örökké emlékezni fogok rá, sosem feledem el. – amint ezt az utolsó mondatot kimondtam gondolatomban, Heloise elmosolyodott, mint ha csak Ann lett volna az. – Hát persze… Hiszen Heloise gondolatolvasó és Ann mindenről tud, ami történik. Vagyis valóban ő volt az. – bólintott igazamra. Fájdalmasan, de elmosolyodtam.

- Hamarosan mennem kell. – nézett fel az égre. – Védjétek meg addig, míg nem jön el ismét az én időm.

- Rendben. – mondtam azonnal.

- Ann-nek szüksége van rátok. Tegyetek meg mindent azért, hogy könnyebb legyen az élete. Szeret tite… - hírtelen elhallgatott, mikor teste halványulni kezdett. – Mi folyik itt? – kerekedett el szeme.

- Mi a baj? – aggódott Esme.

- Nem te csinálod? – csatlakozott Emmett.

- Nem… Ez Ann. – egy pillanatig csönd támadt, majd ismét megszólalt egy oktávval magasabb hangon. – Jaj ne. Próbálja használni az erőmet, hogy eljusson… - eltűnt.

- Mi… Mi történt? – dadogta Embry.

- Valami baj van. Láttátok Heloise kétségbeesett arcát? – kérdezte Jasper. – Azonnal meg kell találnunk őket mielőtt még baj lenne.

- Váljunk szét. Amint visszaváltozik Ann-é, megérezzük az illatát. – hadarta Carlisle. – Gyerünk, indulás. – adta ki a végső parancsot.

Azonnal szétváltunk, mi vámpírok és farkasok is. Mindannyian más-más irányba indultunk.

Mire készülsz Ann? – vetettem fel magamban a legfontosabb kérdést. – Ugye nem?

~*~

Ann:

Itt az idő. Addig kell megtennem, míg egyedül vagyok, ami viszont nem fog sokáig tartani, mivel már bizonyára megérezték az illatomat. Bella bizonyára már sejti, hogy mire is készülők, ezért sietnem kell.

Nadrágom hírtelen rezegni kezdett, mitől összerezzentem. Mobilomat, amit még a kórházban visszakértem Bella-tól, kivettem zsebemből. A képernyőre néztem, amely egy üzenetet jelzett, amit Stev-től kaptam. Remegő ujjal rányomtam a megnyitásra.

„Hogy vagy? Kérlek, ne haragudj. Hamarosan ismét meglátogatlak és akkor már minden másabb lesz. Szeretlek. XOXO”

- Sosem fog békén hagyni. – suttogtam rekedtes hangon.

Mobilomat elejtve, karjaimat védelmezően magam köré fontam, s remegni kezdtem. Nem bírom tovább! Nem akarok tovább szenvedni és azt sem akarom, hogy a barátaimnak valami baja essen. Márpedig, ha meg akarnak védeni, akkor valaki megsérül. És azt már végképp nem tudnám elviselni. Itt és most véget vetek mindennek. Ha eldobom az életemet, akkor vége lesz az örökös félelemnek és fájdalomnak. Nem kell majd semmi miatt aggódnom, és talán a szüleimmel is találkozhatok.

A tudat, hogy megszabadulhatok mindentől boldoggá tett.

A La Push-ban lévő hegy tetején álltam, s lassan a szikla széle felé közeledtem, felkészülve az ugrásra. Egyedül csak azt bánom, hogy nem tudtam elbúcsúzni a barátaimtól, de legfőképpen Bella-tól, Jake-től és Charlie-tól. Remélem, megértik döntésemet. Amint a szikla szélére érkeztem, karjaimat angyalszárnnyá tártam szét.

- Héj. – hallottam meg egy férfihangot.

Rémülten hátra fordultam.

- Mit csinálsz? – kérdezte szemöldökét ráncolva. – Gyere el onnan. – nyújtotta felém a kezét, rájőve hogy mire készülök.

- Hagyj békén. – mondtam remegő hangon, teli félelemmel. Egy pillanatra meghátrált. Talán attól fél, hogy ő csak még jobban megrémiszt.

- Kérlek Ann, ne tedd. Majd én segítek neked, csak kérlek, gyere el onnan. – már-már könyörgő volt hangja.

- Paul. – emeltem fel hangomat. - Azzal segítesz, ha most magamra hagysz. – kezdte átvenni félelmemet a harag. – Menj. – utasítottam.

Arcán fájdalom suhant át.

- Nem hagyom, hogy ezt tedd. – jött felém.

- Ez nem a te döntésed. Foglalkozz a saját életeddel. És ami engem illet… így lesz a legjobb. – néztem elmerengve magam elé. - Életem első jó döntése.

Rá sem pillantva, gyorsan megfordultam, és leugrottam, mielőtt még megállíthatott volna.

Miközben zuhantam, éreztem egyre közelebb jutok boldogságom kapujához. Úgy repültem, mintha angyal lennék. Csodálatos érzés volt. Szememet nyitva tartva figyeltem, ahogy egyre közelebb kerülök a jéghideg vízhez. Ha a becsapódásba nem is halok bele, de a víz hőmérsékletébe biztosan. Először az arcom érte a vizet, majd egész testemmel csapódtam bele, mintha szikla lenne. Mélyen elmerültem a tengerben, és hagytam, hogy az ár sodorjon. Testem a hidegtől teljesen elernyedt, így ha akarnék sem tudnék a felszínre úszni, hogy magamba szívjam az életmentő levegőt. Tehetetlenül süllyedtem a tenger fenekére, emlékeimen rágódva. Mindig is úgy gondoltam, mikor meghalok, lepereg az egész életem a szemem előtt, de csak néhány boldog emlékkép tárult szemeim elé.

Az egyik mikor a szüleim megtanítottak biciklizni. Mikor Bella-val és Jacob-bal elbújtunk az ágy alá, mert nem akartuk megenni a kelbimbót. A családommal és a barátaimmal a tizenötödik szülinapomon elmentünk a kedvenc tengerpartomra. Fürödtünk, játszottunk és homokvárat építettünk. Sok boldog emlékem volt, de mind közül ezek voltak a legjobbak. Bárcsak végig ilyen életem lett volna. Majd még végül egy arckép

Ahogy egyre több emlék jutott eszembe, olyan gyorsan sötétedett el minden szemeim előtt. Majd mielőtt még teljesen ellepett volna a sötétség, egy arckép kúszott emlékezetembe.

Paul.

De miért ő? Vajon azért, mert őt láttam halálom előtt utoljára vagy mert érzek iránta valamit? De most már mindegy is. Sosem volt egymáshoz közünk, és már nem is lesz.

Szinte már semmit sem láttam, és semmit sem éreztem a jéghideg víz és a levegő hiánya miatt. Emlékképem Paul-ról fokozatosan halványodni kezdett, majd mikor eltűnt, már csak a szívemre tudtam koncentrálni. Szívverésem a becsapódáskor oly annyira felgyorsult, hogy majdnem kiszakadt testemből, viszont most már csak a végét dobogja, felkészülve a megállásra. Éltető szervem egyre ritkábban vert, majd végül egy óriásit dobbant, mely véget vetett életemnek.