Elizabeth és Dark története második rész

A tegnapi éjszaka óta folyamatosan, csak az ismeretlen férfire tudok gondolni. Arra hogy milyen gyors volt, titokzatos, jó képű és a vörös szemei. Lélegzetelállító az egész lénye. Vajon látom még valaha? Annyira kedves volt hozzám, bár nem tudom mire vélni, mikor tegnap úgy megfeszült mikor mellkasára hajtottam fejemet. Talán kényelmetlenül érezte magát? Vagy nem tetszettem neki? Nem tudom. De remélem, hogy hamarosan ismét találkozunk. Viszont egy valamit nem értek. Mégis honnan tudta, hogy Lena a nővérem szülni fog, és hogy amiatt sietek? Hiszen nem is mondtam. Nem értem. Nagyon titokzatos volt, de emiatt is varázsolt el ennyire.

- Elizabeth drágám.

- Igen anyám? – kérdeztem szobámból.

- Jött hozzád egy vendég.

Egy vendég ilyen későn? Mégis kicsoda? Csak nem ő? Kérlek Istenem, add, hogy ő legyen az.

Boldogan sántikáltam szobám ajtaja fele, erősen megragadtam a kilincset és magam felé rántottam. Amint nyitva volt ajtóm, kiléptem, s már fordultam is a bejárati ajtó fele. Mikor megláttam a szobában álló illetőt a boldogság, ahogy jött úgy is szállt tovább.

- Michael? – vontam fel szemöldököm. – Mit keresel itt?

- Gondoltam elmehetnénk sétálni. Vagy, ha mást szeretnél csinálni akkor csak mond. – mondta boldogan.

Már csak ez hiányzott. Már szinte gyermekkorunk óta koslat utánam, s próbál elkápráztatni vagyonával és tökéletesnek hitt külsejével, mind hiába. Mindig is próbáltam tudomására adni, hogy én nem érzek, úgy iránta, mint ahogy ő irántam. Mégis miért akar ennyire? Ennyi idő alatt nem vette volna észre, hogy egy kicsit sem érdekel? Így el lenne szállva magától? Az igaz, hogy valóban jó képű, de nekem még sem az esetem. Oly sok lány van, akit megkaphatna és ő mégis engem akar, sajnálatomra. Igaz, volt egy időszak, mikor elgondolkodtam rajta, mi lenne, ha összeházasodnánk. Akkor a családomnak soha nem kellene aggódnia semmi miatt, viszont én boldogtalan lennék. És hát az élet rövid, aminek pedig kiakarom élvezni minden percét. Úgyhogy az ötletet hamar elvetettem, főleg amikor az idegenbe ütköztem. Igaz, hogy nem láttam sokat az arcából, és nem is tudok róla semmit, de mégis őt akarom. Csakis őt és senki mást. Tudom, hogy hülyeség, de az hiszem, hogy belé szerettem.

- Sajnálom Michael. De más dolgom van. Most mennem kell. Szia. – amint elköszöntem már mentem is az ajtó fele, ő pedig csak bambán bámulta távozásom.

Ugyan arra a helyre tartottam, ahol tegnap találkoztam vele. Hát ha ma is arra fog járni.

Hosszú időbe telt, míg odaértem, ugyanis ez a törött láb nagyon hátráltat, és sokszor meg is kellett állnom pihenni. Egyszerre nem tudok nagy távot megtenni, így sérülten. Mikor már csak néhány méterre voltam a céltól, jól lehetett látni a pontot a fák között, s észre vettem, hogy ő is ott van. Végtelen boldogság töltötte el szívemet, és gyorsabb tempóra váltottam. Kicsit botladoztam, de nem érdekelt. A lényeg, hogy ismét láthatom őt. Recsegéses jövetelemre felfigyelve felém fordult és elmosolyodott, amitől a lábam legyökerezett, így a maradék távot ő tette meg felém.

- Jó reggelt napsugár. – köszönt vidáman, végig mérve testemet.

Napsugár? Vajon a szőke hosszú hajam miatt mondja? De végül is mindegy, hogy szólít, amit kiejt az ajkán az mind gyönyörű.

- Jó reggelt. – köszöntem vissza udvariasan. – Tegnap jó gyorsan eltűnt.

- Igen, sajnálom. Dolgom volt.

- Azt hittem, hogy rosszat tettem. – pirultam el őszinteségemen, amitől még nagyobb lett mosolya.

- Mi rosszat tett volna kegyed?

- Hát… Szóval… Hogy a mellkasára hajtottam fejemet.

Felnevetett.

- Egyszerűen csak éhes voltam és nem akartam bántani. – közölte rezzenetlen arccal.

- Bántani? – ráncoltam szemöldököm zavaromban.

Miért akarna bántani, ha éhes? Ezt vajon, hogy értette.

- Úgy, hogy én nem vagyok ember. – szólalt meg határozottan féloldalas mosollyal, viszont a szeméből a félelem sugárzott.

- Akkor micsoda? – kérdeztem lélegzet visszafojtva.

Azt már eddig is gondoltam, hogy ő különbözik tőlünk, de hogy ne lenne ember. Ez még nekem is furcsa.

- Vámpír vagyok.

A madarak, tücskök sőt minden élőlény elhallgatott, s némán várták reakciómat. A szél halkan suhogott, majd egy nagyot fújt, és a fölöttünk lévő fa lombkoronáját megtáncoltatva, leszakított néhány levelet, melyek körkörösen felénk szálltak.

- Vámpír? – nyögtem ki nagy nehezen.

- Így van.

Ha valóban vámpír, akkor bizonyítsa be. Biztosan csak átakar verni, és ostobának beállítani.

- Ez nem igaz. Nem ez a szándékom.

- Tessék? – néztem rá zavarodottan.

- Azt hitte, hogy átakarom verni, de téved. Sohasem tennék ilyet magával.

- Gondolatolvasó? – suttogtam.

- Igen. Ezzel gondolom bizonyítottam állításomat.

- Ez még nem jelent semmit. Mutasson mást, hogy tényleg elhiggyem.

- Rendben.

Karjait oldalra emelte tenyerét felfelé fordítva, s közben egy pillanatra sem vette le rólam szemeit.

- Most figyeljen. – elvigyorodott.

Egy aprót rugaszkodott, miközben kezeit mellkasához húzta majd ismét kinyújtotta, és mindezt olyan gyorsasággal, hogy csak egy elmosódást láttam mindebből. Amint ismét tudtam koncentrálni, megpillantottam a levegőben lévő földdarabokat, majd a földben lévő víz külön vált és így lebegtek.

- Hűűű… Ezt… Ezt meg, hogy csinálja? – csillogott a csodálattól kíváncsi szemem.

- Sok különleges képességem van, és ez az egyik. Nos mit mond? Bizonyítottam? Hisz nekem? – visszahelyezte a vizet, majd a földet is helyükre.

- Hiszek. Várjon csak. Innen tudja, hogy a nővérem szült?

- Igen. Tudja már régóta figyelem magát, és az első pillanattól kezdve teljesen megbabonázott.

- Még, hogy én magát? Inkább maga engem. Az a tegnapi éjszaka volt életem legcsodásabb éjjele.

- Nekem is.

Olyan csodálatos érzés, hogy ő is így érez irántam, és férfi létére képes őszintén bevallani érzéseit.

- Kérhetnék valamit? – fordítottam tekintetemet a föld felé.

- Amit csak akar.

- Tegezhetnénk egymást? – a mai időkben nem túlságosan közkedvelt a tegezés, mivel úgy gondolják, hogy ezzel nem mutatjuk ki, az egymás iránti tiszteletet, de szerintem ez nem igaz.

Ha szeretsz valakit, akkor oly mindegy, hogy hogyan szólítod meg. Mondjuk leginkább a nemesek hajlanak az udvarias megszólításhoz, de mi akik úgy mond „parasztok” vagyunk, mi nem így gondoljuk. Az időseket és idegeneket természetesen udvariasan szólítjuk meg, de ha megismerünk és megkedvelünk valakit, sokszor megkérjük egymást, hogy tegeződjünk. Főleg ez ránk fiatalokra jellemző.

- Örülnék neki. – egymást méricskélve csendben álltunk, majd felém lépett. – A nevem Dark.

Dark vagyis sötét. Miért van ilyen neve?

- Én Elizabeth vagyok.

- Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek drága Elizabeth. - lágyan megérintette kezemet, majd ajkához emelte, s finoman megcsókolta.