Dawn - Virradat 2: Full Moon - Telihold - tizenegyedik fejezet

11. A HOLDISTENNŐ

- RENDBEN. Elmondom. – sóhajtott nagyot Heloise.

- Bármit is mondasz, nem lehet egy ilyen tettnek jó oka, azon kívül, hogy beteg vagy. – vágta a képébe Jake.

Mióta Ann meghalt, azóta mindenkivel agresszíven viselkedik, természetesen főleg Heloise-sal. Őt hibáztatja, azért ami történt. Ha azon a napon, mikor megtámadta Stev Ann-t, és Heloise megmentette volna, az egész nem így ért volna véget. Nem halt volna meg. De ez mind az ő hibája! Na jó, nem csak az övé. Ann-é is… Hogy lehetett ilyen hülye? Annyira haragszom rá, hogy így ment el. Feladta a bosszúját, s még tőlünk sem búcsúzott el. Legalább ennyit megtehetett volna. De persze tudta, hogy nem hagytuk volna, hogy megtegye. Ha kellett volna, bezártuk volna akár a házba, akár máshova.

- Ha még egyszer így merészelsz velem beszélni, akkor kitépem a nyelvedet, megértetted korcs? – szikrázott szeme a dühtől.

- Na jó. Nyugalom. – állt közéjük Alice. – Szerintetek Ann ezt akarná? Mert én nem hinném. – mondta a bölcs és igaz szavakat.

- Gondolod érdekli ezt itt, hogy Ann meghalt? – üvöltött teljes torka szakadtából.

- Igenis érdekel. – védte magát.

- Chhh… Ja persze. – vicsorgott. – Neked csak a lelke kell. Semmi több. Csakis azért vagy még itt, hogy megöld azokat a nyomorultakat, és utána jól járj. Nem vezérel téged semmi más.

- Ez nem igaz. – üvöltött vissza. – Ann igenis sokat jelent számomra.

Utolsó mondatán mind meglepődve álltunk és bámultunk rá, s az ő arcáról is ugyan azt a döbbenetet lehetett leolvasni. Úgy tűnik még magának sem akarta bevallani az igazságot, miszerint igenis, megkedvelte Ann-t. De hát őt ki ne kedvelné? Csupa szív az a lány. Az egész valója tele van szeretettel, boldogsággal, barátsággal, törődéssel és még sorolhatnám. Nála jobb barátot senki sem kívánhatna magának. De sajnálatos módon, elvesztettük. Többet nem jön vissza, így mások nem lehetnek oly szerencsések, hogy a barátjuknak mondhatnák magukat. Minden ember, aki valaha is találkozott vele, jobb kedvre derült. Legalábbis ilyen volt, mielőtt még azok a szörnyű incidensek meg nem történtek volna. Azután már csak halvány képe volt önmagának. Nem volt többet az a mindig mosolyogós, bohókás lány. Hihetetlenül gyönyörű szíve elsötétült, s végül a fájdalom és a bosszú teljesen felemésztette.

- Mi folyik itt? – nyitott be a szobába Carlisle. – A nővérek már azt hitték, kitört a harmadik világháború annyira hangosak vagytok.

- Minden rendben. Csak beszélgetünk. – nyugtattam meg. – Csendesebbek leszünk. – ígértem.

- Rendben. – bólintott kissé hezitálva, majd elhagyta a szobát, s mindenkit megnyugtatott, hogy nincs semmi gond, csak egy apró családi vita lendült fel közöttünk.

A nővérek természetesen bevették ezt a szép kis hazugságot, így folytatták tovább munkájukat.

Ez a néhány perc, míg a hatalmas csönd tartott, lecsillapodtak a kedélyek, s nyugodtabban szólalt meg Jake.

- Ha valóban sokat jelent számodra, akkor miért nem védted meg? – tette fel a már oly sokszor elhangzott kérdést.

- Már mondtam. Nem tehettem. Szabályokba ütközött, s én nem szeghetem meg egyszer sem.

- Na de miért? Mitől tartasz ennyire? – néztem vele farkas szemet.

- Hogy megértsétek, elmesélem életemet. – kezdte lassan. – De ez csak akkor fog sikerülni, ha csendben maradtok. – nézett Jake-re.

Jake beletörődve visszaült székébe, s várta, hogy neki kezdjen.

- A nevem Heloise Carsen, és az életem i.e. 2023-ban kezdődött, amikor megszülettem. – meglepődöttség suhant át arcunkon.

Nem hittem volna, hogy Heloise valaha is ember volt. Azt hittem, hogy ő mindig is Istennő volt.

- Igen jól halljátok. Egyszer én is ember voltam. Imádtam az életemet. Mindenem megvolt, szerető család és barátok. Nem voltunk sem szegények, sem gazdagok, de ennek ellenére hihetetlenül boldogok voltunk. Miután betöltöttem 16-ik életévemet, megismertem egy férfit. Ő volt… - könnyesek lettek szemei, emlékei felidézése végett. – Sigismund Buol. Amint egymás szemébe néztünk, azonnal tudtam, hogy ő lesz a férjem. És így is lett. – vigyorodott el. – Néhány héten belül összeházasodtunk, hiszen akkoriban már olyan korán állapodtak meg az emberek. Soha senkit nem szerettem annyira, mint őt. Ő volt az egyetlen férfi az életemben. Nem sokkal később elköltöztünk szüleimtől, hogy elkezdjük saját életünket. Természetesen nem mentünk messzire, hátha szükségük lesz ránk. Egy év múltán gyermekünk született. Kislány volt. – érzékenyült el arca. – Sheila volt a neve. Gyönyörű kisbaba volt. Kerekded arcocskája, ragyogóan zöld szeme és csillogó fekete haja volt. A szemeit édesapjától örökölte, viszont a haját tőlem. – de hiszen neki fehér haja van. – Hamarosan arra is rátérünk. – nézett rám sokat mondóan. – Na szóval. Mint rájöttetek fekete hajam volt, és ezen kívül irigylésre méltó tengerkék szemem. E kettő párosítás miatt, csodálattal néztek rám a falum béliek. Nagy kincsnek tekintettek kinézetem miatt, s erre büszke is voltam, hogy valamivel kitűnhetek a tömegből. Így keltettem fel Sigismund érdeklődését is. Sheila-t elképesztően nagy szeretettel neveltük. Soha nem volt semmi gondunk, így békességben éldegéltünk, míg nem… - megvonaglott az arca. - Meghaltak. – mindnyájunk arca eltorzult a fájdalomtól, s lélegzet visszafojtva vártuk, hogy folytassa. – Egyik reggel a szüleimnél voltunk, s én elmentem gyógynövényt szedni. Néhány óra múltán mikor visszatértem, ők már halottak voltak. A szüleim, a férjem és a három éves lányom. Minden csupa vér volt. Először fel sem tudtam fogni, hogy mi történt, csak bambán meredtem az élettelen testekre. Néhány pillanat múltán eljutott tudatomig, hogy mi történt. Teljesen összeomlottam. Nem tudtam, hogy mit tegyek, mihez kezdjek. Lassan, nehézkesen lépdelve közelebb mentem a családomhoz, s a kislányom mellé rogytam. Megérintettem apró kezét, de az már teljesen kihűlt. Jég hideg volt. Zokogásba kezdtem, s azt hittem mentem belehalok a fájdalomba, de ekkor megláttam a véres lábnyomokat. A düh minden egyes porcikámat elárasztotta, s elvakított a bosszúvágy. Soha nem éreztem még olyat, amit akkor. Bosszúra voltam szomjas, pedig az előtt még egy hangyát sem voltam képes bántani. De az… Az teljesen elvette az eszemet. Felálltam. S azonnal a lábnyomok után eredtem. Egy idő után már nem látszódtak, így a megérzésemre hagyatkoztam, s két nap múltán egy faluban rátaláltam. Amint megláttam, máris tudtam, hogy ő az. Egyszerűen éreztem a zsigereimben. Éppen kora délután volt, s ő az otthona felé tartott. Cseppet sem tétovázva, elé léptem, s haragommal lesújtottam, vagyis jobban mondva egy kést a szívébe döftem. Képtelen voltam megállni, hogy ne tegyem meg még egyszer, így annyiszor ki –be húzgáltam a vértől csöpögő kést, míg a körülöttünk lévő emberek le nem fogtak. Azonnal tömlöcbe vetettek gyilkolás vádjával, s közölték velem, hogy másnap vár rám az akasztófa, de előtte még egy papot küldtek be hozzám, hogy mondjam el, miért öltem meg a férfit. De nem válaszoltam. Csak annyit mondtam, „Az olyanoknak, mint ő, nincs számukra hely eme világon.” Feleltem rezzenetlen arccal. Az estét keserves fájdalmak között töltöttem, s már tülkön ülve vártam, hogy végre eljöjjön a halálom ideje. Az életem akkor véget ért, mikor a családomé is. Nem létezett többé számomra semmi. Mindenemet elvesztettem néhány óra leforgása alatt. Az pedig, amit tettem, hogy megöltem azt a rohadékot, a mai napig nem bántam meg. Ha tehetném, most is megtenném. Nagy nehezen eljött a másnap este, s miközben nyakamra tették a kötelet végig a teliholdat figyeltem, míg nem hírtelen egy reccsenés következtében minden elsötétült.

- Heloise. – kezdte Jake. – Annyira sajnálom. Nem tudtam. – nézett rá bocsánatkérően.

Heloise elmosolyodott.

- Még nincs vége. – kis szünetet tartott, majd folytatta. – Halálom után, egy különleges helyen tértem magamhoz. Egy hatalmas erdő volt, melyben a fákat hó és jégcsapok díszítették, s előtte egy hosszú kristálytiszta folyócska kígyózott. A táj lenyűgöző volt, álomba illő. A hőmérséklet furcsa módon nem volt hideg, hanem tökéletesen kellemes volt. Fogalmam sem volt arról, hogy mégis hol vagyok, így felálltam, s körbe kémleltem, de nem láttam semmit, ami bizonyítaná, hogy a közelben él valaki. A folyó felé sétáltam, s mikor megálltam előtte, ledermedtem. Az ezüstösen csillogó vízben egy gyönyörű, sőt káprázatos nőt pillantottam meg. Nem láttam még hozzá hasonlót. Egy pillanatig eltűnődtem, hogy ki lehet az, de mikor megláttam, hogy ugyan azok a mozdulataink, rájöttem, én vagyok az. Hosszú fekete hajam, immáron nem létezett, s helyét felvette eme hófehéren ragyogó hajam. Szemem színe megmaradt tengerkék, s bőröm is hófehér lett. Igaz mikor ember voltam, akkor is fehérbőrű voltam, de nem ennyire. Arcom semmit sem változott, csak a körülötte lévő új hajtól, teljesen másnak tűnt. Amit pedig addig furcsa módon nem vettem észre az a ruhám volt. Fekete volt, néhol ezüstszínű mintákkal borítva. Lélegzetelállító voltam. Teljesen mássá változtam. Nem tudtam, hogy mi történt, mégis mi ez az egész, s míg kezdtem kétségbeesni, megjelent előttem egy idegen férfi. Neki is fehér haja volt, s fekete és ezüstszínű ruhában állt tőlem karnyújtásnyira. Csak egyetlen egy különbség volt köztünk, azon kívül, hogy ő férfi volt, mégpedig az, hogy gyönyörű zöld szemei voltak, mint Sigismund-nak. Egy pillanatig azt hittem, hogy ő az, de hamar csalódnom kellett. Megkérdezte az idegen mire emlékszem, s elmondtam utolsó emlékeimet, hogy meghalt a családom, megöltem a gyilkost, majd végül én is meghaltam. Erre ő csak annyit mondott, hogy egy feladata van számomra, amire saját érdekemben jobb, ha nem mondok nemet. Azt mondta, tanúja volt bosszúmnak és látta, milyen hidegvérrel öltem meg azt a férfit, ezért az lesz a feladatom, hogy ha valaki ellen olyan szörnyűséget követnek el, mint ellenem, akkor ajánljam fel az illetőnek a segítségemet, de a lelkéért cserébe. Azonnal nemet mondtam neki, viszont erre csak egy meglepő választ kaptam. Azt mondta, ha nem teljesítem azt, amit mond, akkor soha többet nem láthatom viszont a családomat. Ezzel a fenyegetésével erősen hatott rám, így elfogadtam, végtére is mi mást tehettem volna? Kérdeztem, hogy mégis meddig kell ezt tennem, de csak annyit mondott „Az csakis tőled függ, mennyire vagy erős. Minél erősebb vagy, annál hamarabb lehetsz velük.” Válaszolta nyugodtan. Amint elmondta végső mondatát, eltűnt szemeim elől, s míg vártam, hogy történjen valami, hogy az illető segítségére tudjak sietni, addig felfedeztem erőimet. Halálom óta már több mint 4000 év telt el, és még mindig ezt kell csinálnom. Azt mondta, addig kell csinálnom, míg nem leszek elég erős. De nem tudom, hogy ennél még tudnám e magasabb szintre emelni képességeimet. Kezdem azt hinni, hogy sosem jön el az-az idő, hogy ismét a családommal lehetek, de bíznom kell benne. Muszáj.

- Szóval e-miatt van ez az egész. Ezért nem segítettél Ann-en, mert félsz, ha megszegsz egy törvényt, akkor soha nem találkozhatsz velük újra. – suttogtam.

- Igen. Nem tudnám elviselni a tudatot, hogy már ennyi ideje teszem ezt, és egy kis hiba miatt minden reményt elveszítsek. – remegett ajka, miközben csurgott könnye arcán.

- Higgy benne, hogy egy napon eljön az idő. – fogta meg kezét Alice.

- Köszönöm. – hüppögte.

Pár percig csöndbe burkolóztunk, míg emésztettük Heloise szomorú történetét, majd mint legutóbb is Jake törte meg a csendet.

- Szóval, azért vagy te a Holdistennője, mert egy teliholdas éjszakán haltál meg?

- Igen. Tudjátok, a telihold hatalmas erővel bír. Még akkor is, ha csökken vagy nő a hold, de a legerősebb az akkor mikor teljes alakját mutatja. A telihold minden természetfeletti lény erejéhez kapcsolódik. A hold teszi lehetővé, hogy létezzenek olyan különleges élőlények, mint ti alakváltók, vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok, tündérek és még oly sok különleges élőlény. Minden lény, aki hozzánk hasonló, eme éjszakán születik meg vagy változik át. Nincs kivétel. Mindig is így volt, ez az élet természetesen rendje. Persze az már más, hogy ki mikor a legerősebb.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem rá azonnal kíváncsiságtól égve.

- Nos például a vérfarkasok, mint tudjátok eleinte csak teliholdas éjszakákon tudnak átváltozni, de később már bármikor. Viszont ezen az éjszakán az erejük megnő. Az alakváltóknak, akkor a legnagyobb az erejük, mikor nő a hold. A vámpíroknak pedig, akkor mikor csökken.

- És mi van a boszorkányokkal meg tündérekkel? Valóban léteznek? – kerekedtek ki Jake szemei.

- Léteznek vámpírok, alakváltók, vérfarkasok, istenek, istennők, és te nem hiszel a boszorkányokban és a tündérekben? – vonta fel szemöldökét egy fél oldalas mosoly kíséretében.

- Hmm… - gondolkodott el, simogatva állát. – Ebben van valami.

Felnevetett Heloise.

- A boszorkányoknak természetesen nappal van a legnagyobb erejük, ugyanis a napból nyerik az energiájukat. Viszont van egy hatalmas gyenge pontjuk. Még pedig az, hogy amikor napfogyatkozás van, arra az időre elveszítik erejüket. Ekkor nagyon sebezhetőek. A tündéreknek pedig akkor van a legnagyobb erejük, amikor esik az eső. Ők a vízből merítenek erőt. De ők nem harcra lettek teremtve, inkább a védelemre és gyógyításra.

- Honnan tudsz ennyi mindent? – kérdeztem, ámuldozva szavain.

- Édesem, már 4000 éves vagyok. Hidd el, ha te ennyi ideig fogsz élni, akkor találkozni fogsz egy-kettővel. – nevette el magát, s mi is csatlakoztunk.

Most először nevettünk őszintén, azóta, hogy Ann meghalt. Ez a néhány nap alatt még egy mosolyt is csak nehezen tudtunk megereszteni.

- Heloise. Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Miután teljesítettük Ann bosszúját, akkor utána mi lesz? Ki szállsz a testéből, de mit fogsz tenni a lelkével? – kérdeztem homlok ráncolva félve a választól.

Lélegzetvisszafojtva vártam válaszát.

Attól féltem, azt fogja mondani, hogy bezárja valahova, ahol sosem lehet boldog és nem találkozhat családjával.

- Mégis mit tennénk? – zavarodott volt arca. – Az alkunk annyiból állt, ha teljesítem a bosszúját, akkor elviszem a lelkét, de ezt úgy értettem, hogy akkor máris meghal és átléphet a másik oldalra. Persze valaki a mennyországba kerül, valaki viszont a pokolba. De ezt nem én döntöm el.

- Micsoda? – ijedt volt Jake arca. – A pokolba?

- Így van. Attól függ, milyen volt az-az ember életében. Hogy mégis miért akart bosszút állni. Például itt van Ann. Ő nem csak maga miatt akart bosszút állni azokon a mocskokon, hanem azért is, hogy ne ártsanak senki másnak. Ha nem is teljesen, de tiszta volt a szándéka. Viszont vannak olyanok, akik csakis magukra gondolnak és nem is maguk vagy családjuk miatt akarnak bosszút, hanem azért mert ölni akarnak és ezt úgy mond, csak alibiként használják. Az ilyenek jutnak a pokolba.

- Értem. – mondta végül Jake.

- Bejöhetünk? – állt az ajtóban Carlisle egy nővérrel az oldalán.

- Persze. – szólalt meg Heloise.

- Nos, jó hírem van Ann. – fordult Heloise felé.

Az, hogy így szólította, amiatt ismét összeszorult a szívem, de nem csak az enyém hanem mindnyájunké, de hát muszáj volt így szólítania hiszen a nővér nem tud semmit.

- Ma haza mehetsz.

- Végre. Köszönöm. Már nem bírtam volna sokáig itt. – úgy látszik a gyakorlás jót tett neki, mert ahogy ismerem Ann pontosan ezt mondta volna. – Ne értsétek félre nagyon kedves itt mindenki, de inkább, ha lehet nem töltenék itt több éjszakát. – hihetetlen, hogy menyire jól elő tudja adni.

- Dehogy baj. – mondta a nővér. – Örülök, hogy jobban vagy. – mosolygott, amit Heloise is viszonzott.

- Akkor mi megyünk is, majd otthon találkozunk. – köszönt el Carlisle, s ki is mentek a szobából.

Jake, Alice és én is ki mentünk, hogy Heloise át tudjon öltözni, és amint kész lett, már mentünk is a kocsimmal Cullen villa felé, ahol már a család többi tagja várt ránk.