Elizabeth és Dark története első rész

Elöszó

1733.

A fájdalom teljes erővel söpör végig testemen. Hihetetlenül erős fájdalom, még a vámpírrá válásom sem volt ilyen szörnyű. Úgy éreztem a testem menten szétszakad. Olyan érzés mintha valami belülről szaggatná és égetné el szerveimet. A fájdalom oly annyira elviselhetetlen, hogy a körülöttem lévő dolgokra már nem is bírok koncentrálni. A fájdalom napról-napra erősebb lesz, de sajnos nem öl meg. Szándékosan így készítették, hogy örökké szenvedjen az, aki megkapja ezt a mérget.

Tegnap még nem volt ilyen szörnyű ez az egész, így meg tudtam játszani gyermekeim előtt magamat, de most képtelen lennék rá. Pedig annyira hiányoznak.

Bárcsak véget érne már és meghalnék, egyszerűen képtelen vagyok ezt tovább elviselni. Valamit tennem kell, de mit? Hiszen még mozogni is alig tudok. Azt hiszem a legjobb lesz, ha megkérek valakit, hogy vessen véget szenvedésemnek. De kit? És mégis, hogy tehetnék ilyet? Hiszen annak az illetőnek csak fájdalmat okoznék, hogy meg kell ölnie… De nem tudom, mi mást tehetnék. És mi lenne a családommal, ha meghalok? Nem akarom elhagyni őket. De ezt nem bírom tovább. És azt sem akarom, hogy a családom miattam szenvedjen…

Nincs más megoldás. Meg kell tennem. Véget kell vetni ennek az egésznek és csak egy valaki van, aki megteheti. És az nem más, mint… .

1598.

Olyan gyorsan futok, ahogy csak bírok, de nem megy. Nem fogok időben odaérni. Pedig most nem késhetek. Most az egyszer nem.

Futásom közepette mély levegőt veszek, ezáltal pillanatról-pillanatra egyre gyorsabb vagyok, s már csak azt veszem észre, hogy a körülöttem lévő sötét táj teljesen elmosódott villám lépteim miatt. Még sohasem voltam ilyen gyors. Mintha szállnék, annyira szabadnak érzem magam.

Annyira lefoglal gyorsaságom, hogy nem is figyelek hova lépek, így szépen és ügyesen átesek egy kisebb sziklán, majd egy erős csapással hassal lefele érek földet. Nagy fájdalmak közepette a hátamra fordulok és jobb lábamat remegő kezekkel átölelem, majd sziszegni és jajgatni kezdek.

- Aúúú…

- Héj, jól van? – szólalt meg egy hang előttem, melytől oly annyira megijedtem, hogy kihagyott egy ütemet a szívem.

Egy mély férfias hang volt, de mégis kellemesen csengett fülemnek. Pontosan velem szemben ült a földön, de sajnos az arcát nem láttam túl tisztán, mert már elég sötét volt, viszont egy valami fogva tartotta tekintetemet, méghozzá a vörösen izzó szemei. Mikor megláttam egy pillanatra megijedtem, de amint jobban ki tudtam venni arcának tökéletes vonásait, máris elillant félelmem. Rémisztő szemei aggódással voltak teli, miközben arcomat fürkészte. Ha most világos lenne biztosan szégyellném magamat, mivel biztosan tiszta mocsok vagyok, de mivel nem láthat rendesen ezért nyugodt vagyok. Ami érthetetlen, hiszen ő számomra idegen, ezért félnem kellene tőle, de mégis… Ez az érzés… Valami olyan különleges erőt bocsát ki magából, ami vonz magához.

- Jól érzi magát? – kérdezte meg újból, ami kizökkentet a csodálatból.

- Öm… Igen, jól. – alig bírtam kinyögni ezt a pár szót, annyira elvarázsolt.

Várjunk csak! Ezek szerint benne estem el, nem is egy sziklában. Te jó ég! Vajon nincs semmi baja? Megsérült?

- Mondja jól van? Nem sérült meg? Nagyon megrúgtam? Annyira sajnálom, nem láttam. Remélem nem tört el semmije! Bevigyem a kórházba? Vagy mit tegyek? Jól van? – záporoztak belőlem az aggódó és bűntudattal teli kérdések.

Annyira hihetetlenül szégyelltem magam… Hogy lehettem ennyire vak?

- Ne aggódjon, jól vagyok. – mosolyodott el. – De ön… - irányította szemeit törött lábamra. – Eltört. – suttogta.

Utolsó szava után felállt és mellém guggolt.

- Elvihetem a kórházba? – ajánlotta fel kedvesen.

- Öm… Ne… Nem… Köszönöm. – dadogtam.

Olyan kínosan érzem magam… Még sohasem volt férfi ilyen közel hozzám. Ha most látna biztosan kiröhögne, mivel az egész arcom úszik a vörösben, de hát sajnos az érzéseinket nem tudjuk irányítani, bármennyire is szeretnénk.

- Kérem, hiszen még fel sem tud állni. – kérlelt tovább.

- Köszönöm a kedvességét, de jól vagyok. – hírtelen bevillant nővérem képe a „jól” szavam után. – Te jó ég! – sikkantottam fel. – Mennem kell. Nem késhetek el. De már biztosan elkések. A francba. Sietnem kell. – hadartam miközben álltam fel.

A bal lábamra helyeztem testsúlyomat, így egyszerűen ment a felállás, de amint meg akartam tenni az első lépést, összecsuklottam a fájdalomtól. Felkészülve vártam az ismételt becsapódást, de két kar máris a megmentésemre sietett. Mikor felnéztem a férfira, oly közel volt az arca, hogy ha akartam volna, megcsókolhattam volna. És akartam is… Nagyon. De én nem vagyok az a fajta lány. És ki tudja, hogy ő milyen. Lehet, hogy felesége van, vagy udvarol valakinek.

Óvatosan egyenesbe állított, majd egyik kezét a combom alá csúsztatta és felemelt.

- Hova vigyem szép hölgy? – mosolygott csábosan.

Ilyen közelről már sokkal jobban láttam arcát, és hát mit is mondjak. Ha lehet ilyet férfire mondani, akkor mondom. Gyönyörű. Hihetetlenül jó képű, soha életemben nem láttam még hozzá foghatót. Bőre hófehér, akár az enyém. És azt mondanám, hogy a húszas éveit éli. Teljesen levett a lábamról és ezt érthetjük szó szerint is.

- Észak fele, ki az erdőből. – nyögtem ki az úti célt.

Bólintott, majd fordult az útirány felé, s futni kezdett.

- Kérem, nem kell futnia, ne erőltesse meg magát. – érintettem meg izmos mellkasát.

- Hiszen a nővére szül vagy nem? Időben oda kell érnie, ha nem akar lemaradni a pillanatról.

- Igaza van, de… - próbáltam ellenkezni, de a szavamba vágott.

- Semmi de. Ne vitázzon. Ha valaki segítséget ajánl, akkor fogadja el. És mivel miattam sérült meg, ezért kötelességem segíteni, és természetesen amiatt is, mert kegyed egy hölgy.

- Maga miatt sérültem meg? Hiszen én ütköztem magába. Az én hibám volt.

- Erről szó sincs. Hallottam, hogy jön, de elejtettem a gyűrűmet, és amiatt hajoltam le. Tehát az én hibám. Sajnálom.

- Óóó… Semmi baj. Baleset volt. És egyébként is, én is odafigyelhettem volna. – tekintetét rám emelte, így szemeink összeforrtak.

Hihetetlen egy férfi.

- Köszönöm.

- Mégis mit?

- Hogy haza visz.

- Igazán szívesen teszem.

Fejemet mellkasára hajtottam a kimerültségtől, majd azt vettem észre, hogy megfeszült a teste. Ez a cselekedetem nem volt túl jó ötlet, így azonnal ismét a levegőbe emeltem fejemet.

- Megjöttünk. – tett le a házunk előtt.

Milyen hamar ide értünk. – csak ámultam és bámultam hihetetlen gyorsaságán.

- Mennem kell. Viszlát. – fordított hátat.

- Várjon. – nyújtottam felé kezemet, hogy még egyszer utoljára megérintsem, de messze volt.

- Most születik a baba. Le ne késse.

Fejemet a ház felé fordítottam, nővérem kiabálására, majd ismét a titokzatos férfi felé.

Eltűnt. – szemeim elkerekedtek. – Hiszen nem is halottam lépteit. És elbúcsúzni sem tudtam.

Szomorúan, lehajtott fejjel egy lábon besántikáltam a házba, ahol egy csodálatos látvány fogadott hangos gyermeteg sírással fűszerezve.

- Kislány. - szólalt meg édesanyám önfeledtül boldogan, majd az egész családom csöndbe borult és a jövő új nemzedékét tanulmányoztuk.