Dawn - Virradat 2: Full Moon - Telihold - tizedik fejezet

10. A TERV

Bella:

VÉGRE MEGÉREZTEM Ann illatát. La Push-ban van a hegyen a tengernél. Azonnal irányt változtattam és célba vettem a hegyet. Rohantam, ahogy csak bírtam, szinte már a lábam nem is érintette a földet, olyan gyorsan süvítettem.

Kérlek Ann, ne csinálj semmi meggondolatlanságot. Tarts ki, mindjárt ott vagyok.

Végre megérkeztem a partra, s mindenki más is most ért ide. Nem tudtam vagyis tudtuk, hogy ismét hova tűnt el Ann, mert a szél a szikláról ide fújta az illatát, de láttuk, hogy nincs ott. Csak nem a vízben van? Az végül is logikus lenne, hiszen a víz elmossa mindenki illatát, beleértve az övét is. De hát akkor mire várok még? Azonnal utána kell mennem mielőtt még megfulladna.

Ismételten rohanni kezdtem a víz felé, majd egy furcsa látvány miatt megtorpantam. A vízből vakító kék fénysugár tört fel az égre. A megmagyarázhatatlan jelenségtől kővé dermedve álltam, s le sem tudtam venni a hihetetlenül magas fényoszlopról szemem. Ahol a fény kitört a vízből, ott forrni kezdett a tenger felszíne.

- Mi a pokol? – hüledezett Emmett.

- Még sosem láttam ilyet. – csatlakozott Carlisle.

- Mégis mi történik? – aggódott Esme.

A fénysugár ereje nem akart gyengülni, viszont egyre közelebb és közelebb jött felénk. Majd mikor már csak néhány méter választott el bennünket, a fény közepén megláttuk Paul-t Ann-el a karjaiban.

- Ann. – sikítottam fel.

Mindannyian hozzájuk rohantunk, Paul pedig óvatosan a földre helyezte Ann-t.

- A fény Ann testéből jön. – hitetlenkedett Edward.

- Paul, mi a franc történik vele? – üvöltötte Jake.

- Nem tudom. Mikor megéreztem az illatát, azonnal idejöttem. A szikla tetején állt, és öngyilkos akart lenni. Le is ugrott, én pedig máris utána eredtem, de valamiért nem tudtam a közelébe úszni, mintha valami nem engedte volna, hogy megmentsem. Majd mikor a fény feltört testéből, már megtudtam közelíteni, de addigra késő volt. Már nem dobogott a szíve. – hadarta.

Paul szemein keresztül jól látszott, hogy teljesen összetört szíve. Egy cseppet sem volt közömbös Ann iránt. Először Rachel-t vesztette el, és most Ann-t. Úgy tűnik, Paul sosem lehet boldog.

- Őt sem tudtam megmenteni. – suttogta elhalóan.

Carlisle azonnal Ann fénytől izzó teste mellé térdelt és vizsgálni kezdte. Arcáról csakis egy dolgot lehetett leolvasni, mégpedig a döbbenetet. Egyikünk sem látott még ehhez hasonlót. A látvány egyszerre volt káprázatos és hátborzongató. Carlisle próbálta újralélegeztetni, de Ann teste nem reagált.

Vajon mi történik vele? Mi ez a fény? Miért ölte meg magát? Mi lesz most? – tettem fel magamban a válaszra váró kérdéseket.

- Carlisle, mondj valamit. – kérlelte Jake.

- Nem tudom, hogy mi történik vele. De egy valamit bizton állíthatok. Ő már sajnos… - tartott szünetet, mielőtt kimondta volna a végzetes szót. - Halott.

- De ő nem halhat meg… - hüppögtem, mintha a könnyeimmel küszködnék. – Így nem.

Edward mellém jött, s átölelt. Miközben csitító karjai között álltam tehetetlenül, Ann-re néztem. Arca cseppet sem volt békés, ami számomra azt jelenti, hogy attól függetlenül, hogy teljesült akarata, nem lett boldog. Pedig azt hittem, hogy ha meghal, akkor arcán a békesség és boldogság fog tükröződni, de e-helyett a magány és keserűség vette át felette a hatalmat. De hát miért? Hiszen megszabadult Stev-től, soha többet nem bánthatja elhatározása végett. És mégis… Valami nem stimmel. Talán a szíve legmélyén mégsem erre vágyott? Csak egy kétségbeesett pillanatában döntött így.

Ó… Ann. Bárcsak ne tetted volna. Bárcsak ne így végződött volna. Bárcsak boldogabb életed lett volna. Annyira sajnálom, hogy hagytam, hogy ez történjen. Az egész az én hibám. Nem voltam elég erős, hogy megvédjelek. Pedig az én feladatom lett volna. Te voltál és még most is te vagy a legjobb barátom, már kis gyermekkorunk óta. Miért kellett így véget érnie a barátságunknak? Egy részről megértem döntésedet, biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz lehetett ezeket a szörnyűségeket elviselni és én még csak bele sem gondolhatok, hogy mekkora fájdalmat kellett elviselned, de másrészről utállak, azért amiért itt hagytál minket és feladtad bosszúdat. Nem vagyok bosszú párti, de ebben melletted álltam. És hogy teljesüljön akaratod… Megölöm őket. Nem hagyom, hogy több gondot okozzanak. Megfizetnek, azért amit veled tettek.

- Nem szükséges. – sóhajtott fel egy ismerős hang.

Még mindig Ann arcát figyeltem, mikor láttam ajkait mozogni, miközben hozzám szólt s élettel teli szemeit rám irányította. Lassan elkezdett felülni, s e közben a kék fény egyre halványult, míg el nem tűnt testében.

- A… An… Ann… - akadozott hangom a döbbenettől.

- Ann. – nézte Jake könnyes szemekkel. – Hál’ Istennek, hogy életben vagy. – üvöltötte el magát, miközben megölelte.

Ann egy szót sem szólt, csak lassan eltolta magától Jake-et, majd komor arccal felállt. Egyenként végig nézett rajtunk, majd magát mérte végig tetőtől talpig.

- Mi a baj? Jól vagy? – kérdezte Esme.

- Én jól… De Ann nem.

- Hogy? Mi van? – értetlenkedett Emmett, amiben cseppet sem volt egyedül.

Ezt meg mégis, hogy értette? Hiszen itt áll velem szemben. Ő itt Ann. Más nem lehet.

- Heloise? – kérdezte Edward.

- Igen. – válaszolta savanyúan.

Még, hogy Heloise? Mégis mi a jó fene folyik itt? Hogyan lehetséges ez? Mit keres ő itt? Hiszen a telihold már elmúlt. És hol van Ann?

- Ő meg halt. – olvadt tekintete az enyémbe. - Azért vagyok itt, hogy beteljesítsem bosszúját. Legalábbis gondolom. – hajtotta oldalra fejét, zavarodottan ráncolva homlokát.

- Gondolod? – ismételte Jasper.

- Még sohasem fordult ilyen elő. Mindig sikerült végrehajtanom az emberek bosszúját és utána máris elvittem az ő lelküket cserébe. Viszont ez, hogy valaki meghaljon még azelőtt, hogy beteljesült volna kívánsága, még sosem történt ilyen. Én magam sem tudom, hogy hogyan kerültem Ann testébe, de valamiért nem tudom elhagyni. A teste rabul ejtette lelkemet. Bizonyára, hogy így hajtsam végre megállapodásunkat. De ez az egész még nekem is furcsa. – vallotta be őszintén.

- És mi van Ann lelkével? – kérdezte Sam. – Hol van?

- Bolyong. – válaszolt egy szóval. – Bolyong, várva az alku beteljesítésére. Mást nem tud tenni. Nem kellhet át, míg az alkunk rám eső része nem teljesül. Ezért is láttátok ilyen elgyötörtnek arcát, míg lélektelen teste hevert a földön. Azt hitte, amint meghal máris jobb lesz neki, és találkozhat családjával. De nem így történt. A lelke nem engedi tovább lépni. Addig nem, míg meg nem hal Stev és a másik négy. Addig nem nyugodhat békében. Ezért mihamarabb meg kell találnunk őket és végeznünk kell velük. Így Ann végre boldog lehet és én is elhagyhatom emberi testét.

- És, hogy találjuk meg őket? – néztem rá elszántan.

- Bella… - kezdte Alice, de félbeszakítva felemeltem kezemet.

- Meg kell találnunk azokat a férgeket, hogy a pokol mélyére juttassuk őket. – fordítottam hátat mindenkinek. – Ha már itt a mi világunkban nem lehetett boldog, akkor tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy a túlvilágon boldog legyen.

- Igaza van. Ann a barátunk, sőt a családunk. Megteszünk érte bármit. – értett egyet Carlisle.

- Menjünk vissza a házunkba és készítsünk egy tervet. – jelentette ki Jasper.

Amint kimondta az utolsó szót elindultunk a házunk felé.

Hamarosan megölünk titeket. – gondoltam magamban. – Meneküljetek, ha kedves az életetek férgek, mert megtalálunk és akkor már arra sem lesz időtök, hogy könyörögjetek. Nem engedem, hogy tovább szenvedjen miattatok Ann. Tönkre tettétek az életét, s még akkor sem tud nyugodni mikor már nincs az élők sorában. Megfogom bosszulni és azt fogjátok kívánni, bárcsak meg sem születtetek volna. Mindent megteszek annak érdekében, hogy szenvedjetek.

Míg magamban mondogattam e mondatokat, cseppet sem rám jellemző módon, Ann-re vagyis Heloise-ra néztem, aki szomorú tekintettel figyelt.

Hát persze… Hiszen gondolatolvasó. Mindent hall. De számít ez? Mit érdekel engem? Most csakis egy dologra kell koncentrálnom, semmi másra.

~°~

Ahogy hazaérkeztünk, azonnal felhívtam apámat, hogy megkérjem arra, még néhány napig vigyázzanak Renesmee-re. Ugyanis még tegnap este rábíztam kislányomat, hogy gondoskodjon róla, míg a telihold tart, de sajnos megváltoztak a dolgok. Még muszáj nála maradnia, mivel mindannyian elszántuk magunkat, hogy megkeressük azokat a rohadékokat, és őt nem vihetjük magunkkal. Még túl kicsi ehhez, és nem akarom, hogy baja essen.

Apám és Sue természetesen örömmel beleegyeztek Renesmee vigyázására. Sajnos nem tudtam letenni a telefont anélkül, hogy meg nem kérdezte volna, mi történt. Természetesen nagy nehézségek között, elmondtam mi történt Ann-el. Amint meghallotta, hogy meghalt, percekig csak a némaság hallatszódót a vonal túlsó feléről, majd mikor apám megszólalt, remegő és elcsukló hangja elárulta, hogy a fájdalomtól sír. Egy gyors elköszönés után, leraktuk a telefont. Egyszerűen képtelen voltam hallgatni apám szomorú hangját, s biztos voltam benne, hogy inkább egyedül akar maradni.

Bárcsak én is egyedül lehetnék egy kicsit. Annyira irigylem az embereket, amiatt, hogy tudnak sírni. Az, hogy a vámpírok nem tudnak sírni, egy hatalmas nagy kínszenvedés. Ha szomorú az ember, akkor sír, ha sír az ember, akkor utána kicsit jobb lesz. De mivel én nekem nem megy, ezért nem tudom kiadni magamból a fájdalmat, s emiatt csak még nagyobb lesz bennem az űr. Ez az egyetlen emberi tulajdonság, ami hihetetlenül hiányzik.

- Nos, akkor kezdjük. – szólalt meg határozottan Jasper. – Nem tudjuk, hogy merre vannak, s a szaguk sem érezhető, ezért előálltam egy tervvel.

- Miféle tervvel? – fonta össze karját Rose.

- Csali. Kell egy csali, hogy elődugják képüket rejtekhelyükről, s akkor lecsaphatunk rájuk.

- Csali? – vonta fel szemöldökét Emmett.

Ennél a szónál Jasper Heloise-ra nézett, s így fejtette ki tervét.

- Azoknak a rohadékoknak Ann kell. Vele előcsalhatjuk őket. Gondoljatok csak bele. Nem tudják, hogy meghalt és egy Istennő van a testében. És nem is vehetik észre, mivel semmi sem változott meg benne. Se a teste, se az illata. Könnyedén átverhetjük őket. Ahogy megérkeznek, egyszerűen lecsapunk rájuk. Ha nem is lennénk a közelben annyian, hogy legyőzzük őket, itt van Heloise. Neki meg van hozzá az ereje, hogy végezzen velük. Nem igaz?

- De igen. – bólintott az említett.

- Kipróbáltad, hogy tudod e használni minden erődet ebben a testben is? – kérdezte Edward.

Heloise szúrós szemekkel meredt Edward-ra, majd egyszer csak azt vettük észre, hogy egyik pillanatról a másikra odakint, mintha tájfun söpörne végig úgy csavarodtak ki gyökerestül a fák, azután pedig vad hóvihar keletkezett, s végül ugyanaz a borús idő vette át a hatalmat, ami szinte mindig van Forks-ban.

- Ez elég bizonyíték öcsi? – kerekedtek el Emmett szemei.

- Igen. – sandított rá.

- Akkor, most hogy mindent megbeszéltünk, és megtudtuk mekkora ereje is van Heloise-nak, mindenki foglalja el a helyét. Bella, Esme, Carlisle és Jake ti menjetek vissza Heloise-sal a kórházba. Heloise tegyél úgy mintha…

- Mintha fájdalmaim lennének?

- Ez is kiváló ötlet, de azt akartam mondani, tegyél úgy, mintha ember lennél és próbálj úgy viselkedni, mint Ann. Nem lehet tudni, mikor bukkannak fel. – bólintott Heloise. – Mi pedig többiek, ahogy eddig is csapatokban szóródjunk szét. Ne lankadjon senki figyelme. Az ellenfeleink igaz veszélyesek, de mi többen vagyunk. És még két szót mondanék. – szünetet tartott. – Óvatosan. Éberen.

Amint Jassper befejezte mondandóját, máris elindultunk a kórház fele, a terv alapján. Heloise befeküdt az ágyba, s Jake, Esme és én köré telepedtünk, Carlisle pedig a munkáját ment végezni.

Csak nagyon ritkán szólaltunk meg, mivel még mindig teljesen levoltunk sújtva Ann halála miatt, de azért próbáltunk úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, nehogy feltűnést keltsünk. Olykor egy ápolónő is bejött, ellenőrizni az infúciót, s akkor kicsit beszélgetett Heloise-sal. Mikor még Ann volt itt akkor, mindig mikor bejött egy nővér, kedvesen elcsevegett velük az utobbi időben, s emiatt Heloise is így tett. Néha-néha észre lehetett venni, hogy ő máshogy szólalt meg, mást mond, mint amit az igazi Ann mondana, de ez egy idegennek nem tűnik fel.

„Azt hiszem kicsit gyakorolnod kellene Ann beszéd stílusát.” – üzentem neki gondolatban, míg az ápolónő végezte munkáját.

Óvatosan rám sandított, s bólintott, de csak annyira, hogy vörös copfba fogott fiatal lány észre ne vegye.

Amint végzett a lány, elhagyta a szobát, s Heloise-sal gyakorolni kezdtünk. Nem kockáztathatjuk meg, hogy bárki is különbséget vegyen észre benne. Mivel úgy sem volt más dolgunk, órákon keresztül csak beszélgettünk, van hogy ő mesélt, van hogy mi, de mikor megszólalt, mindig figyeltük beszéd stílusát, és néha kijavítottuk. Volt, hogy már nagyon idegesítette az egész, és a legszívesebben elment volna, de erőt vett magán és folytatta.

Úgy vettem észre, hogy Heloise bármit is mond, bármilyen közömbös is Ann iránt, mégis kedveli. Mindig azt hajtogatja, hogy csak a munkáját végzi, de ez nem igaz. Törődik Ann-el… Megkedvelte, s a barátjának tekinti. Mikor Ann súlyosan megsérült Stev által, s ő nem mentette meg, hatalmas nagy bűntudatott lehetett leolvasni arcáról. Ő is azt akarja, hogy végre boldog legyen. És ennek ellenére még sem segített rajta. De van itt más is. Valami, amit nem mond el. Valami saját magával kapcsolatban. És emiatt olyan szomorúak mindig szemei. Vajon mi lehet az?

~°~

Már két nap telt el azóta, hogy Ann meghalt, s a fádalom még mindig ugyan olyan erős. A tudat, hogy nem lépett tovább, összeszorítja szívemet. És ebben a helyzetben még az is ront, hogy itt van a teste, csak nem ő van benne. Itt van előttem, van mikor mosolyog, van mikor szomorú arca van. Tudom, hogy ő Heloise és nem Ann, de akkor is… Ez így nehéz. Míg itt van, addig egyikünk sem tud tovább lépni. Talán mikor már véget ér az egész, akkor kicsit jobb lesz. Békében eltemethetjük, s ő továbbléphet.

- Miért csinálod ezt? – törte meg a csendet Jake.

- Mit? – nézett rá értetlenül Heloise.

- Azt, hogy alkut kötsz az emberekkel, azért, hogy el vidd a lelküket. Ez mégis mire jó neked?

Igaza van. Vajon miért csinálja?

- Ennyire unatkozol és nincs jobb elfoglaltságod? – nézte undorodva.

Heloise arcára a harag ült ki.

- Hidd el, nem élvezem azt, amit csinálok. De nincs más választásom. Muszáj megtennem. – szorította ökölbe kezeit.

- Miért lenne muszáj? – kérdezte kíváncsian Alice.

A tegnapi napon Esme helyett Rose töltötte velünk napját, ma pedig Alice.

Heloise nagyot sóhajtott, s a takarójára meredt.

- Rendben. Elmondom.