Elizabeth és Dark története negyedik rész

A sötét erdőben állva kémleltem az utat amerre eltűnt, hátha még utoljára megpillanthatom, de nem láttam semmit. Testem remegett a félelemtől és a csalódottságtól, majd azzal nyugtatva magam, hogy visszajön, enyhült a remegés. Mégis miért történik ez velem? Végre rátaláltam a szerelemre és most lehet, hogy elveszítem, csak azért mert ő nem ember. Ez egyáltalán nem fair, sőt az élet maga nem fair.

Könnyes szemekkel, álltam és vártam, hogy mellém érjenek apámék. De mit mondjak majd nekik? Biztosan sok kérdésük lesz majd, de most képtelen lennék rájuk válaszolni.

Hallottam lépteiket egyre közelebbről, majd egy kéz érintette meg vállamat.

- Elizabeth, jól vagy? Mond, jól vagy? – rángatott vállamnál fogva apám.

Lassan izzadt arcára néztem, melyen a rémület uralkodott és oly annyira elszorult a szívem, hogy azt hittem belehalok.

Nem csak Dark-nak okozok azzal fájdalmat, hogy ez történik, de még a családomnak is. Főleg apámnak, akinek hazudtam és ezáltal veszélybe sodortam Dark-ot.

- Jól vagyok. – feleltem.

- Nem bántott?

- Nem. – megfordultam és az otthonom iránya felé vettem utamat.

Apám és Noel zavarodottan néztek utánam, majd beérve engem védelmezően átfogtak vállamnál fogva és együtt csendben hazasétáltunk. Persze apám és Noel nagyon körültekintőek voltak, féltek, hogy ismét feltűnik a „Démon” ahogy ők nevezték. De ez miatt nem kell aggódniuk. Dark nem fogja őket bántani, mert szeret engem.

Amint beléptünk házunkba, Lena és anyám felpattantak székükről és hozzánk rohantak.

- Mi történt? Olyan hírtelen eltűntetek. – szólalt meg aggódó anyám.

- Megyek aludni. – suttogtam és azonnal a szobámba mentem.

Átöltöztem hálóingembe, majd befeküdtem az ágyamba, és közben a családom beszélgetésére koncentráltam.

- Egy démon? – kérdezte elhaló hangon Lena. – Biztosak vagytok benne?

- Igen. – felelte férje. – A szemei vörösen izzottak, mi ez ha nem démon? Elizabeth pedig egyenesen a karjai közt volt.

- Bántotta? – remegett anyám hangja.

- Nem hinném. Azt mondta jól van. De nagyon rémült volt. Biztosan ijesztő lehetett, hogy olyan közel állt hozzá egy szörny. – mondta apám teli méreggel.

Micsoda? Még, hogy amiatt féltem, hogy a közelemben van? Inkább akkor félek, mikor nincs. Tudom, hogy furcsa, de ez a néhány nap alatt az életem részévé vált. Ő az én hiányzó felem, aki nélkül nem tudok élni. Ő létezésem tárgya. És egyébként is ő nem szörny és nem is démon, semmi ilyen becsmérlő szó nem illik rá. Ő olyan, mint mi, csak különlegesebb mindnyájunknál. Nem értem, hogy ez miért ekkora baj. Hiszen még csak nem is gyilkos. A démonok embereket ölnek, de ő nem. Vagy várjunk csak… Hiszen ő vámpír, akkor mégis csak gyilkos, mivel emberekkel táplálkozik. Vagy lehetséges, hogy máshogy is életben tudnak maradni? Talán állati vérrel?

- Holnap riadóztatom a népet. Már egy ideje sejtjük, hogy van itt valami, ugyanis nagyjából egy hete három hullát találtunk, melyeknek teljesen levolt csapolva a vérük. – jaj ne. - Amint felkészültünk indulunk vadászni. Soha többet nem bánthat senkit, főleg nem a lányomat. Megfogjuk állítani.

Szóval mégis csak gyilkos. – kezdett rám törni ismételten a sírás, de most azért, mert lehet, hogy egy gyilkosba szerettem bele. – De hát mit is képzelek? Ő nem olyan. Nem lehet. Ő jó.

A francba. Miért történik mindez? Miért nem lehetek végre boldog? Nem akarom, hogy bántsák Dark-ot, még akkor sem, ha emberekkel táplálkozik. Elvégre neki az a rendes étele, mint nekünk az állatok. Ennyi erővel mi is gyilkosok vagyunk. Jó persze azért mégis más, hogy az én fajtám béliekket öli, de nem tudok változtatni az iránta érzet szerelmemen.

Apámék még kicsit tanácskoztak a történtekről, de ez az egész oly annyira lefárasztott, hogy észre se vettem, hogy mikor, de elaludtam.

~°~

Álmomban magunkat láttam. Egy szigeten sétáltunk, távol mostani otthonomtól, vagyis Franciaországtól. Azt hiszem, valahol Italy környékén lehettünk, de nem vagyok benne biztos. Egy embert sem láttam, viszont állatot annál inkább. Rengeteg volt. Az egész pillanat, kellemes és nyugodt érzést árasztott szét testemben. Sosem éreztem még magam ilyen boldognak.

Kényelmes tempóban, összekulcsolt kezekkel, mentünk egy kastély felé, de mielőtt még odaérhettünk volna egy hatalmas nagy durranás terelte el figyelmemet. A mellettem álló férfi összeesett, mintha csak lassított felvételről néztem volna végig. Azonnal utána kaptam, próbáltam megtartani testét, de túl gyenge voltam, így térdre rogytam, így ő az ölemben landolt. Szememet arcára irányítottam, de csak annyit láttam, hogy rendkívül nagy fájdalmai vannak. Lassan elindult tekintetem lefelé testén, majd megláttam… A mellkasa csupa vér volt. Egyik kezemet rányomtam sebére, míg a másikkal tartottam fejét. Fogalmam sem volt róla, hogy mi történt, csak könnyes szemekkel figyeltem, ahogy egyre jobban elhagyja az élet.

„Kérlek, tarts ki” – próbáltam mondani, de egy hang sem jött ki torkomon. Ettől csak még jobban bepánikoltam, s testem remegni kezdett. Hangos léptek zajára kaptam fel fejemet. Abba az irányba néztem, amerről jöttünk, és megpillantottam apámat, Noel-t és a többi falum bélit, amint puskákkal rohannak felénk, és hangtalanul üvöltöznek.

Szóval ők tették. De miért? Miért? Hiszen ő nem szörnyeteg, ő az én szerelmem, az életem. És most elvették tőlem. Ismét szerelmemre néztem, kinek már a fájdalmat nem lehetett látni arcán, csak a szomorúságot. Vörös szemei, már nem izzottak úgy, mint eddig, inkább kezdett halványulni. Ajkait szólásra nyitotta, s azt tátogta: „Szeretlek”. Amint kimondta ezt a szót, szemei lassan becsukódtak, s köddé vált kezeim között.

Testem még jobban remegni kezdett, majd véres tenyeremet magam felé fordítottam, s bele temettem arcomat. Hihetetlenül hatalmas düh, fájdalom és harag éledt fel testemben. Pár pillanatig így ültem, majd mikor már a bosszúvágy és vérszomj is rám talált, lassan felálltam. A felém futó emberekhez fordultam, majd kinyitottam szemem. Szemeim vörösen izzottak, akár Dark-é, s arcom néhol vértől virított. Nem tudtam, mi történik velem, de nem is érdekelt. Csakis egy dologra tudtam koncentrálni, még pedig a bosszúra. Ajkamat elhúztam, hogy gyönyörű fehér fogaim kivillanjanak, s haragtól fűtve előttük teremtem. Gyors és erős voltam akár egy vámpír. Falumbéliek rémületükben, le akartak lőni, de túl gyors voltam szemeikhez képest, így könnyű szerrel végeztem velük. Már csak apám és Noel volt életben. Mindketten fájdalommal teli arccal néztek rám, s amint felém emelték fegyverüket, velük is végeztem. Egy csepp bűntudatot sem éreztem amiatt, hogy megöltem saját apámat. Ebben a gyilkolásban furcsa módon az örömet leltem felfedezni.

Apám élettelen testére néztem, s egy pont teljesen megragadta tekintetemet. Feje oldalra volt fordulva, így nyaka jól látható volt. Csupasz testrésze láttán egy vad érzés tört rám, aminek nem tudtam és nem is akartam ellenállni. Letérdeltem teste mellé, egyik karommal megemeltem hátánál fogva, míg a másik kezemmel félrehúztam fejét, majd lassan számat nyakához emeltem, s belemélyesztettem borotvaéles fogaimat.

Ekkor hírtelen felpattantak szemeim, majd zihálva és izzadtan az ágyamban felültem, s meredtem magam elé. Gyorsan körbenéztem szobámban, s kipattantam ágyamból, majd a falon lógó tükörhöz sántítottam. Hatalmasat sóhajtva vettem tudomásul kék szemeim semmit sem változtak. Nyugodtan visszaültem ágyamra, s álmomon kezdtem gondolkodni.

Az elején annyira boldog voltam, majd végül szörnyé változtam. Megöltem apámat, Noel-t és a többieket. Mégis, hogy tehettem ilyet? Ennyire elvesztettem volna a fejemet? És az, hogy kiszívtam apám vérét, az már túl tesz mindenen.

Vajon ez az álom egy figyelmeztetés volt arra, hogy mi vár rám, ha Dark-al maradok? Vagy csak egy értelmetlen horror volt? Nem tudom, de biztos vagyok benne, ha vámpírrá is változnék a családomat, soha semmiféle körülmények között nem bántanám. Soha.

Ismét felálltam ágyamról, s kisétáltam szobámból. A nappaliban a családom és Michael várt rám.

- Michael? – ez meg mi a francot keres itt már megint?

- Ó, Elizabeth. Hál’ Istennek, hogy jól vagy. – sétált hozzám és megölelt.

- Még szép, hogy jól vagyok. És kérlek, eressz el. – toltam el magamtól.

- Édesem miket beszélsz? – nézett rám szem ráncolva anyám. – Nem fogod fel ennek a súlyosságát? Meg is ölhetett volna.

- Nem akart bántani. – vallottam be az igazságot.

- Hiszen az egy démon volt, még szép, hogy bántani akart. – emelte fel hangját nővérem.

- Ne nevezd így. – morogtam rá.

- Mi ütött beléd? – kérdezte zavarodott tekintettel.

Nem tudtam, hogy mit feleljek erre, így a padlót kezdtem tanulmányozni.

- Azonnal indulunk és levadásszuk. – jelentette ki apám.

Fejemet rémületemben felkaptam, apámhoz rohantam, és megragadtam karjánál fogva.

- Kérlek, ne bántsátok őt. Kérlek.

- Hogy mi? – kerekedtek el szemei.

- Szeretem őt. – bukott ki belőlem.

Arca vörös lett a haragtól, s szabad kezét felém lendítette, ugyanúgy, mint néhány nappal ezelőtt. Ismét a földre estem a hírtelen jött csapástól, s égő arcomat fogva néztem fel rá.

- Hívjátok Timothy atyát. Az a démon megbabonázta a lányomat. Nem engedhetjük, hogy így éljen. - mondta undorral rám nézve.