Elizabeth és Dark története ötödik rész

Elakadt szavam apám viselkedésétől. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ismét megütött, és képes kihívni hozzám Timothy atyát. És mi az, hogy megbabonázott a démon? Egy fenét. Na meg a másik, hogy mi a jó ég köze van ahhoz, hogy én kivel találkozok, és kibe szeretek bele? Semmi! Semmi! Ez az én életem és nem az övé. Már 18 éves vagyok az ég szerelmére, nem teheti ezt velem. Már nem vagyok többé az a kicsi esetlen lány, akire minden pillanatban figyelni kell. Felnőtt nő vagyok, aki képes józan döntéseket meghozni. Semmi szükségem az ő úgymond „védelmére”. Megvagyok anélkül is. Mostantól nem fogom tovább tűrni a birtoklását. A saját lábamra fogok állni és kiállok a szerelmem mellett. Nem érdekel mit fog gondolni. Meg volt az esélye arra, hogy elfogadja a történteket, de elszúrta először is azzal, hogy felbuzdította a népet Dark megölésére, másodszor, hogy megalázott a családom előtt egy jókora pofonnal és harmadszor pedig, úgy tesz, mintha agyilag beteg lennék és az atyát küldi hozzám. Azt hiszi, hogy ezekkel jót tesz nekem? Hát nem. Ezekkel a húzásaival csak a pokol fortyogó bugyrai közé dob és ott hagy elégni a vörösen izzó lávában.

Kezemet lassan leemeltem tüzelő arcomról, majd kezeimmel megtámasztva súlyomat, felálltam. Dühösen, homlokráncolva meredtem apámra, majd szólásra nyitottam ajkaimat.

- Nem babonázott meg. Én szeretem Őt és ez ellen nem tehetsz semmit. És esküszöm, ha bántani fogjátok, akkor soha nem bocsátok meg. – jelentettem ki, rezzenéstelen arccal.

- Csend legyen. – kiáltott rám.

Ha lehet most még dühösebb volt, mint néhány perccel ezelőtt.

- Többet ne merj ekkora szentségtelenséget kiejteni szádon. – parancsolt rám.

Egész testemmel megfeszültem és farkas szemet néztem vele.

- Szeretem Őt.

Apám gyorsan mozdult, s azt hittem, hogy ismét meg fog ütni, ezért arcomat felkészítettem az újabb fájdalmas csapásra, de e-helyett megragadott karomnál fogva. Meglepődöttségemben egy hang sem jött ki torkomon, majd a szobám felé kezdett húzni gyors lépteivel, amit én csak botladozva tudtam követni, s amint beértünk az ágyra lökött. Kissé megrémültem viselkedésétől, s az ágyról feltámaszkodva figyeltem ijedten arcát.

- El ne merd hagyni a szobádat. – utasított rekedtes hangon.

- Ezt nem teheted velem. – suttogtam hitetlenkedve.

Komolyan be akar zárni a szobámba?

- Dehogynem.

Amint kiejtette veszekedésünket lezáró szavát, megfordult, s kiment szobámból, majd kulcsra zárta ajtómat, hogy véletlenül se tudjak kimenni.

Amilyen gyorsan csak tudtam, az ajtómhoz sántítottam, s ütlegelni kezdtem.

- Kérlek, ne bántsátok Őt. Kélek, ne… - üvöltöttem torkom szakadtából.

Legalább egy órán keresztül folytattam a dörömbölést és üvöltözést, ha nem tovább, ugyanis az időérzékemet teljesen elvesztettem. Miután kezeim teljesen bedagadtak az erős csapkodástól, jóformán már csak simogattam ajtómat. S hangom is kezdett rekedt lenni, attól, hogy megerőltettem hangszálaimat, és mert oly hevesen tört rám a sírás, hogy egész testemből elvette az erőt, és a földre rogytam. Testemmel dörömbölésem áldozatának dőltem, s könnyes arcomat kezeimbe temettem.

Hogy lehet ilyen az apám? Rendben azt megértem, hogy fél Dark-tól, de ha megismerné már másképp vélekedne róla. És amúgy meg, nem annak kellene lenni neki a fontosnak, hogy én boldog legyek? Miért nem tudja elfogadni boldogságomat? Hiszen Dark soha nem bántott. Igaz még csak pár napot töltöttünk együtt, de ha meg akart volna ölni, rengeteg lehetősége lett volna rá, de Ő nem tette. Mert szeret engem, ahogy én is Őt. A igaz szerelmet nem szabad megakadályozni, mert az csak egyszer talál ránk az életben. S az apám képes ezt elvenni tőlem. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni viselkedését. Bár ahogy belegondolok, az összes falubéli így reagálná le a helyzetet. Ez a tény teljesen elszomorított. Hogy lehet minden ember ennyire fafejű? Ezt sosem fogom megérteni. Remélem, hamarosan rájönnek, hogy Dark nem rossz és békén fogják hagyni.

Ezt az utolsó gondolatbeli mondatomat még jó néhányszor elismételtem magamban, majd még mindig a földön heverve álomba sírtam magam.

~°~

Álmomban ismét azon a gyönyörű szigeten voltam Dark-al, és úgy, mint a legutóbbi álmomban itt is kézen fogva sétáltunk, s nevetgéltünk, miközben egy kastély felé tartottunk, csupán annyi különbséggel, hogy én mindezt kívülről néztem végig.

Hangokat most sem hallottam, a kettőnk közti beszélgetés és nevetgélés is néma volt. Oly furcsa volt ez a jelenség, de megnyugtató is. Attól tartottam, hogy Dark-ot újból lelövik, de az álombéli magam mit sem tudva sétált tovább.

Már csak néhány méter választotta el őket a kastélytól, s én tudtam, hogy most fognak apámék kilépni az erdőből és lelőni életem szerelmét. Keserűségemben lehunytam szemeimet, nem akartam ismét látni szívfacsaró halálát, és az én örült gyilkos új énemet, melyet Dark halála ébreszt fel bennem. Ökölbe szorított kezekkel vártam a végzetet hozó embereket, de e-helyett gyermeknevetés ütötte meg fülemet.

Szívem hatalmasat dobbant a számomra csodálatos hangtól, s kinyitottam szemeimet. Egy gyönyörű fekete hajú kislány futott az álmomban lévő önmagam és Dark felé. A kislány Dark karjai közé ugrott, majd így hárman összeölelkeztek. Jobban rákoncentráltam a lányra, kinek vörös szemei a boldogságtól pompáztak, s hófehér bőre csillogott a napfényben. A lány nem lehetett több három évesnél.

Gyönyörűsége teljesen elkápráztatott, s levegővétel nélkül figyeltem, ahogy együtt sétálnak tovább. Csodálattal néztem utánuk, s már kezdtem azt hinni, teljesen más lesz a vége, mint múltkori álmomnak, de sajnos tévedtem. Ismét egy hatalmas dörrenésre lettem figyelmes, s a hírtelen jött hangtól összerándultam. A lövés irányába néztem, s láttam amint apámék puskákkal a kezükben kifutnak az erdőből, s egymásnak ordibálnak, hangtalanul. Majd az egyik férfi ismét felemeli puskáját, s elsüti.

Visszafordultam a számomra kedves emberekhez, s elborzadva láttam, hogy már nem csak szerelmem életének vetettek véget, de még a kislány életének is. Az én kislányomnak. Apámék újfent elvették a számomra oly sokat jelentő emberek életét.

Nem értem, hogy tudtak megölni egy gyermeket. Hiszen mit ártott Ő nekik? Na és Dark?

Az álombéli magam, a két élettelen test mellett térdelt vértől foltosan, s megállíthatatlanul zokogott. Az élete teljesen széthullott, két másodperc alatt. Egyik kezével Dark hatalmas kezét tartotta, míg a másikkal a gyermek apró kezecskéjét.

Mozdulni sem tudtam, annyira lesújtott a látvány. Szinte már kővé dermedtem, majd fél szemmel láttam, hogy a gyilkosok vagyis apámék megindultak a lelkileg összezuhant és remegő testű önmagam felé. Ekkor az álmomban lévő önmagam remegése elmúlt, s nehézkesen, de elengedte szerettei kezét, s felállt, majd a tömeg felé fordult. Fejét lassan felemelte, s mikor kinyitotta szemeimet, azok ismét vörösen izzottak, a mérhetetlen dühtől. Majd támadásba lendült. Amint mindenkivel végzett, apámhoz lépett, s fogait nyakába mélyesztette.

Azt hittem, most fogok felébredni, de tévedtem. Végig néztem, míg kiszívott minden egyes vércseppet az élettelen testből, majd amint végzet ledobta a földre, s felállt. Lassan felém fordult, miközben szájából vér csurgott ki, s egyenesen szemeimbe nézett. Nyugodtan, de ugyanakkor könnyes szemekkel figyelt, majd végül szólásra nyitotta ajkait, de mielőtt még bármit is mondhatott volna, felébredtem.

Zihálva dőltem előre a földön, s mély levegőt véve kezdtem lélegezni. Amint megnyugodtam, akaratom ellenére is kicsordultak könnyeim. Majd azon kezdtem gondolkozni, vajon mit akart mondani?

Miért nem tudtam, csak egy perccel később ébredni? – mérgelődtem magamban. – Mi van akkor, ha fontos lett volna mondandója? Biztos vagyok benne, hogy az volt.

- Elizabeth. Ébren vagy? – kopogott az ajtón nővérem.

- Igen. – válaszoltam kissé rekedtes hangon.

- Akkor bemegyek. – jelentette ki.

Gyorsan felálltam, hogy betudjon jönni, s míg nyitotta ki az ajtót, addig az ágyamhoz sétáltam, s letelepedtem rá.

- Hoztam reggelit. – tette le az előttem lévő szekrényre.

- Köszönöm. – suttogtam.

Csak némán néztünk egymásra, majd Lena nagyot sóhajtva leült mellém, s megfogta kézfejemet.

- Annyira sajnálom ezt az egészet. – csengett hangja őszintén.

Mindig is tudtam, ha Lena hazudik, ezért biztos voltam benne, hogy Ő nem tart örültnek.

- Hiszel nekem? – kerekedtek ki szemeim.

- Még szép. – mosolyodott el. – Igaz, mikor megtudtam, hogy egy démon jár közöttünk, és vele töltötted idődet, nagyon megijedtem. Azt hittem, hogy meg fog téged ölni, de Hál’ Istennek apáék épségben hazahoztak, majd mikor mondtad, hogy szereted Őt, akkor teljesen ledöbbentem. Éreztem, hogy nem azért mondod, mert megbabonázott, hanem mert teljes szívedből szóltál.

Szavaitól annyira elérzékenyültem, hogy ajkaim remegni kezdtek, s nyakába borultam. Erősen magamhoz szorítottam, s arcomat fekete hullámos hajába rejtettem.

- Köszönöm.

Sziasztok! Bocsánat, hogy ilyen sokáig nem volt új feji, de remélem, hogy ez elnyerte tetszéseteket!:)

És remélem megnézitek majd a "Szereplők"-ben lévő leírásokat, mivel vannak ott olyan dolgok, amelyek nincsenek beleírva történeteimbe, s nem is lesznek! Remélem, hogy megnézitek majd!:)

Puszi