Dawn - Virradat 2: Full Moon - Telihold - negyedik fejezet

4. FÁJDALOM

ANN ISMÉT ELMESÉLTE a történetet, mikor szülei meghaltak, mivel Jake csak a rövid verziót tudta eddig.

- …mikor már kicsit jobban lettem erőt vettem magamon és elmentem Stevhez. Bekopogtam és ő ajtót nyitott. Láttam rajta, hogy részeg, de nem most fordult elő először. Néhány haverja is nála volt, természetesen ők is részegek voltak. - „Bocsi, azt hittem egyedül vagy. Inkább megyek.” – fordultam volna meg, de ő megragadott a karomnál fogva. - „Ne menj, maradj. Mi a baj?” – próbált gyengéd lenni, annak ellenére, hogy alig áll a lábán. - „Gyere be.” – bementem. Tudtam, hogy nem jó ötlet és mégis megtettem. Bevezetett a hálószobájába és leültetett az ágyára. - „Mesélj. Mi történt?” – sírni kezdtem és a vállába temettem arcomat. - „Anyuék…” – alig bírtam megszólalni. A fájdalomtól a torkom elszorult és alig jött ki belőle hang. – „Meghaltak.” - „Te jó ég. Annyira sajnálom édesem.” – ölelt magához. Közelsége megnyugtató volt. Biztonságban éreztem magam, míg nem, megcsókolt és próbált levetkőztetni. - „Mit művelsz?” – suttogtam. Magasabb hangot nem tudtam megütni a gyásztól. - „Azt szokták mondani, hogy a szex gyógyír mindenre.” – közölte ártatlan fejjel. - „Mégis kik mondják?” - löktem el magamtól. - „Ugyan már Ann. Hónapok óta együtt járunk és még nem engedtél be a bugyidba. Mégis mire vársz?” – hangjában fenyegetés volt. Kezdtem félni tőle. - „Most mennem kell.” – álltam fel gyorsan, de ő megragadott és az ágyra hajított. – „Mégis mit művelsz?” – ordítottam. - „Minek látszik?” – fogta le kezeimet közben próbált vetkőztetni. - „Hagyd abba.” – küzdöttem ellene amennyire csak tudtam. De gyenge voltam. - üvegesedett el Ann tekintete. – Tovább erőszakoskodott. Nem bírtam tovább és felsikítottam. Gyorsan betapasztotta a számat, mielőtt még folytathatnám. - „Mi folyik itt?” – rontott be az egyik haverja. – „Semmi.” – vigyorgott az a szemét. Gondolatomban imádkoztam, hogy a srác állítsa le Stev-et és segítsen nekem. De nem tette. – „Én is csatlakozhatok?” – e szavaktól könnyek gyűltek szemembe és a pánik teljesen eluralkodott rajtam, amikor észrevettem, hogy a többi srác is bejött a szobába, és becsukták az ajtót. Ahányan voltak dupla annyi kéz masírozott végig rajtam. Teljesen csupaszra vetkőztettek, és a kezeik ott jártak, ahol még senki másé. – csuklott el a hangja. Jake behunyt szemekkel hallgatta, amit Ann mesél. A kiborulás szélén állt, majd egy könnycsepp cikázott végig arcán. – Amikor Stev megtette… - nem mondta ki a szót. – óvatlanul levette kezét a számról. Azonnal felsikoltottam, olyan hangosan, ahogy csak tudtam. A szoba csak úgy zenget a hangomtól. Az egyik azonban abban a pillanatban, ahogy a fülsüketítő hang kijött a torkomból egy hatalmas csapást mért arcomra, melytől a szoba forogni kezdett velem. Egy másik ez után elővett egy szikszallagot, és leragasztotta vele a számat. – „Ribanc.” – hallottam meg Stev hangját. Azt hitem, hogy számomra itt a vég, de néhány percen belül meghallottam megmenekülésemnek gyönyörű hangját. Egy rendőrautó szirénáját. A fiúk abban a pillanatban leszálltak rólam és kirohantak a lakásból. Csukott, könnyes szemekkel és szétvetett tagokkal vártam, hogy rám találjanak a rendőrök. Pár pillanaton belül meg is jelent előttem a várva várt férfi és amint leterített egy takaróval és karjaiba vett, elvesztettem az eszméletem.

Másnap egy kórházban ébredtem fel és ott volt Charlie és Sue. Elmondta, hogy azok, akik ezt tették velem körözés alatt állnak, de még nem találták őket meg. Megkérdeztem, hogy mit keresnek itt, hogy honnan tudták, hogy kórházban vagyok. Azt mondta Charlie, hogy ha bármi is történik a szüleimmel ő az első felnőtt, akit értesítenek. Így, amint megtudta, hogy meghaltak, azonnal repült hozzám. Először otthon keresett, de ott nem talált. Majd a kórházból hívták föl. Azt mondta, hogy a szomszéd hallotta sikoltásomat és ő hívta ki a rendőrséget. Ezután megszervezte a temetést és kérnem sem kellett, felültetett a repülőre és jöttünk Forksba.

Ennyi a történet. Ezt nem akartam elmondani, legalábbis még nem most. – könnyesek voltak szemei.

- Jaj Ann… - öleltem meg.

Egyszerűen nem tudtam, hogy mit csináljak és mit mondjak. Arcom a fájdalomtól ráncosodott, de sírni egyszerűen nem tudtam vámpírlétem miatt.

Jake közelebb húzódott hozzánk és forró testéhez ölelt minket. Percekig ültünk így, mikor Jake elhúzódott.

- Hogy néznek ki ezek a férgek? – forrt a dühtől.

- Meg akarod ölni őket. – kérdés helyett, kijelentette. Túl jól ismeri már Jake-t. Egy pillanatig elgondolkodott, hogy mit tegyen. Elmondja vagy ne? De végül úgy döntött… - Charlie irodájában van róluk kép.

- Ne aggódj. Megtalálom őket. – puszilta homlokon.

- Vigyázz magadra.

Jake el is ment.

- Azt hiszem beszélned kellene valakivel. – tűrtem füle mögé egy tincset.

- Nem tudom Bells. Még nektek sem akartam elmondani. – remegett ajka.

- Akire én gondolok, azzal is megtörtént… ez. És talán jobb, ha ezt egy olyan személlyel tudod megbeszélni, aki tudja, hogy milyen érzés. – győzködtem.

Bólintott.

- Amúgy tényleg nem emlékszel a tegnapi napra? – néztem szomorú arcát.

- Nem. Teljesen kiesett. – vágott fancsali arcot.

- Úgy látom, nem nagyon lep meg ez téged.

- Valóban nem. Ugyanis majdnem egy hónappal ezelőtt ugyanez történt teliholdkor. Akkor is kiesett az aznap. – magyarázta.

- Mi? Ezt miért nem mondtad? – förmedtem rá.

- Most mondom. Nem hittem volna, hogy máskor is elő fog fordulni.

- És honnan tudod, hogy ez történt? Hiszen, mint mondtad nem emlékszel.

- Igen, de tudod vannak dátumok. – nyújtotta rám nyelvét. Ezt el is felejtettem. – Meg, amit aznap mondott Sue és Charlie, hogy mit csinálunk másnap, egyáltalán nem emlékeztem rá. Ezt az egész emlékezet kiesést a gyásznak tudtam be. De most beigazolódott, hogy nem amiatt volt és van.

- Érdekes, az egyszer biztos.

- Na és mi történt tegnap? – kíváncsiskodott.

- Hát… - elmeséltem neki az egész éjszakát. Beleértve a fehérhajú lányt és a vámpírokat is. Szegény kissé megijedt a vámpírok hallatán, de mondtam neki, hogy Edward-ék már a nyomukba eredtek. Úgyhogy nincs mitől tartania. És én amúgy is megvédem.

Másnap elvittem Ann-t a Cullen házhoz, hogy beszéljen Rosalie-val. Rose-al még aznap reggel beszéltem erről és ő boldogan beleegyezett. Örült, hogy végre beszélhet valakivel, aki tudja, hogy mit élt át.

- Ugye nem lesz egy férfi sem a házban? – kérdezte szemöldökét ráncolva, miközben száguldottunk az autómmal.

- Ne aggódj. Csak mi hatan leszünk lányok. A többiek még a vámpírokat keresik. – mosolyogtam.

- Akkor jó. Bár már itt lenne az ideje, hogy férfiakkal is találkozzak. – nézet ki az ablakon.

- Csak mikor már készen állsz rá. Megjöttünk.

- Hű… Gyönyörű ház. – csukta be maga mögött a kocsi ajtaját.

- Köszönöm. – szólalt meg az ajtóból Esme.

Ann-el lassan az ajtóhoz sétáltunk.

- Szia, Ann vagyok. – mosolygott.

- Szia, én Esme. – viszonozta a mosolyt és megölelték egymást. – Gyertek beljebb.

- Hééééj. – nyújtotta el a szót Alice. – Végre itt vagy. – ölelte meg, mintha már évek óta ismernék egymást.

- Mi újság? – kérdezte Ann vidáman.

- Vettem néhány ruhát meg kiegészítőket neked.

- Ó. Köszönöm, de igazán nem kellett volna.

- Hagyd Alice-re. Mindegy, hogy mit mondasz, ő azt tesz, amit akar. – sétált le a lépcsőn Rose. – Szia, Rosalie vagyok. – mosolygott kivételesen.

- Szia, én pedig Ann.

- Renesmee? – kérdeztem Rose-ra nézve.

- Az emeleten alszik.

- Rendben.

- Nos, akkor beszélgessünk. Gyere velem.

Ann készségesen követte Rose-t az emeletre. Az ajtócsukásokból ítélve Rose-ék szobájába mentek.

- Elmesélte Bella, hogy mi történt veled. Nagyon sajnálom – kezdte Rose a beszélgetést.

- Köszönöm. Én is sajnálom azt, ami veled történt. Nekem is elmesélte a te történetedet.

- Köszönöm. – kis szünetet tartott. – Azt is elmondta, hogy mit tettem utána?

- Nem. – el tudom képzelni, hogy most milyen arcot vág. Biztosan a szemöldökét ráncolja.

- Miután vámpír lettem, megkerestem őket. És végeztem velük. – éreztem a hangján, hogy mosolyog, mint mikor nekem is mondta.

- Megérdemelték. – mondta erőteljesen Ann.

- Az biztos. Mint ahogy a tieid is. – kis szünetet tartott. – Nem akarsz végezni velük?

Hogy mi? – mondtam magamban. Alice és Esme arcáról is a meglepődöttséget olvastam le. – Mégis mire készülsz?

- Nem vagyok ahhoz elég erős. – motyogta.

- Akkor hadd legyek a kezed. – ajánlotta fel.

- Jake, már elment megkeresni őket.

- Hm… Értem. Akkor nincs más választásom, mint hogy csatlakozok a kutyához. Hogy néznek ki? És a kutya hol van?

- Jake-nek mondtam, hogy Charlie irodájában van róluk kép. Még reggel elment.

- És mégis hova?

- Gondolom Los Angelesbe. Ott laktam.

Kinyitódott Rose szobájának ajtaja és lesuhant hozzánk.

- Mondjátok meg Emmett-nek, hogy elmentem Los Angelesbe a kutyával és majd jövök. – utasított minket.

- Ez biztos, hogy jó ötlet Rose? Tudod mit mondott Sarah. Nincs több ölés. – aggodalmaskodott Esme.

- Nem szívom ki a vérüket. Csak megfizetnek a bűnükért, mielőtt még mással is elkövetnék. – világosította fel.

- Úgyis azt teszed, amit akarsz.

- Így van. – amint végzett, máris kirohant a házból egyenesen a Seattle-i repülőtér felé. Később felhívott minket, hogy megtalálta Jake-t és együtt mennek Los Angelesbe.

- Hát ő meg hova rohant úgy el? – sétált le Ann a lépcsőn.

- A repülőtérre. – mondta Alice.

- Értem. – ült le mellém.

- Jól vagy? – öleltem át a vállánál fogva.

- Igen.

Hírtelen felkaptam fejemet és a bejárati ajtóra szegeztem tekintetemet.

- Jaj ne. – suttogtam. Még korán van. – Álljatok meg.

- Te meg kihez beszélsz? – nézett rám értetlenül.

- Edward-ék az ajtó előtt vannak. – mondta lassan Esme.

Ann mélyet sóhajtott.

- Bejöhetnek. – ahogy kimondta az ajtó máris kinyitódott és négy magas férfi sétált be rajta, de a szoba ajtajánál megálltak.

Nem akartak közelebb jönni, nehogy megijesszék Ann-t.

Ann erőt vett magán, felállt. Szemével mindegyik férfit alaposan végigmérte, amin Emmett jót mosolygott.

- Helló. – köszönt óvatosan. Próbálta legyőzni félelmét, de kissé azért nehézkesen ment neki. Megköszörülte a torkát. – Ann vagyok.

- Én Carlisle vagyok, de mi már találkoztunk.

- Ó, igen doktorúr. Köszönöm, hogy segített rajtam.

- Ugyan. Ez a munkám. És aki Bella barátja, az a miénk is. Ja és kérlek, tegezz.

- Rendben. – bólintott. Lassan közelebb ment és kezet fogott vele.

Ezen a húzásán mindannyian meglepődtünk, de jobb előbb, mint később.

- Te biztosan Edward vagy. – nyújtotta kezét.

- Igen. Sokat hallottam már rólad. – fogtak kezet.

- Én is rólad. – mosolyogtak.

Vajon ez a felszabadultság Jasper-nek köszönhető?

Ránéztem az említettre. Biztosan leolvasta arcomról gondolataimat, mert csibészes mosollyal bólintott, mire én egy „köszönöm” mosolyt küldtem felé.

- Te pedig Emmett vagy. – remegett kissé keze, mikor nyújtotta felé.

Emmett ezen annyira nem lepődött meg, mivel általában tőle tartanak a legjobban.

- Igen szép hölgy. – csókolt kezet. Ann kissé elpirult, de felbátorodott.

- Jasper, ha nem tévedek. – fordult az utolsó személy felé.

- Örvendek. – vele is kezet fogott.

- Amúgy még a bulin bemutatkoztunk egymásnak, úgyhogy ez most kissé vicces volt. – röhögött nagyokat Emmett.

- Mondta Bella. – mutatta meg gyönyörű mosolyát. – Köszönöm türelmeteket az újabb bemutatkozás miatt.

- Amúgy hol van Rose? – kérdezte Emmett anélkül, hogy körülnézne.

- Elment Jake-el Los Angelesbe. – mondta Alice.

- Minek? – emelte fel szemöldökét.

- Miattam. – nézett bűnbánóan Ann.

Értetlen képét látva megszólaltam.

- Meg akar ölni néhány szemetet.

- Mégis miért? – nevetett.

- Mert ők… - ránéztem Ann-re, de ő csak bólintott, jelezvén, hogy elmondhatom. – Ann-el ugyanaz történt, mint Rosa-al, mielőtt még vámpír lett.

Emmett képéről lehervadt a vigyor, és gyászosan a többi fiúval együtt Ann-re néztek.

- Sajnálom. – mondták egyszerre.

- Semmi baj. – tette fel kezeit, hogy ne sajnálják. És magára erőltetett egy apró mosolyt. – Nem is aggódsz miatta? – nézett Emmettre.

- Tud magára vigyázni. De azért majd felhívom.

- Rendben. Bella légy szíves hazavinnél?

- Persze. – álltam mellé.

- Örülök, hogy megismertelek titeket. Újra. – vigyorodott el saját magán. Na ez a régi Ann, akit ismerek.

- Részünkről az öröm. – udvariaskodott Jasper.

- Tudtad, hogy jönni fognak, nem igaz? – kérdezte mikor apáék háza előtt álltunk az autóval.

- Lebuktam. – felkacagtunk.

- Köszönöm. Itt volt már az ideje megismernem néhány srácot. Nem szabad mindtől tartanom.

- Nem bizony. – megpuszilta arcomat, majd elköszöntünk egymástól és bement.